A Fordulat folyóirattal közös cikksorozatunkban Kína globális szerepét szeretnénk több oldalról megvilágítani. A következő hetekben több szöveget közlünk a Chuang kollektívától, akik rendszerkritikus szemszögből elemzik Kína helyzetét és társadalmi folyamatait, olyan kérdéseket körbejárva, hogy vajon szocialista vagy kapitalista ország-e Kína, vagy mit gondolnak a kínai munkások a Kommunista Pártról. A minisorozat a Fordulat folyóirat „Kína 1. – A polgárháborútól a világgazdaság műhelyéig” című, novemberi lapszámához kapcsolódik, amelynek bemutatójára november 28-án kerül sor a Gólyában.

A kommunizmus nemzetközi projekt – mindig is az volt –, amelynek célja a minket szétszakító határok áthidalása. Egyúttal népi politika is, inkább, mint az elithez tartozó teoretikusok területe. Ahhoz, hogy hatása legyen, az elméletet le kell fordítani, közérthető, vonzó és hozzáférhető módon kell népszerűsíteni. Nem számít, mennyire igazad van, ha senki sem figyel rád.

Minden teoretikusnak az is kötelessége, hogy hatékony tanár, fordító és tudásátadó legyen. A mi esetünkben, Kína egyre centrálisabb növekvő szerepe – ami már a leghétköznapibb politikai beszélgetésekben is megjelenik – azt jelenti, hogy eljött az idő, hogy segítsünk egyszerű, hozzáférhető és könnyen terjeszthető összefoglalókat készíteni a Kínával kapcsolatos kommunista nézőpontról.

Ezzel a céllal indítjuk el blogsorozatunkat, amely a Kínával kapcsolatban gyakran feltett kérdésekre ad választ. Olyan kérdésekre, amelyeket bárki, aki valamennyire is ismeri Kínát, bizonyos rendszerességgel feltesz magának. Időnként ezek a kérdések csak a politika színterére vagy tudományos körökre korlátozódtak. Bár az itt tárgyalt kérdések némelyike még mindig gyakrabban hangzik el ezekben a szakosodott közegekben, egyre gyakrabban bukkannak fel a tömegmédiában vagy a mindennapi társadalmi érintkezések során.

Az itt adott válaszok tehát nem csak a „baloldalnak” szólnak, hanem általános használatra szánjuk őket. Mindegyik cikk elérhető kínai és angol nyelven is [a fordításnak köszönhetően már magyarul is – a ford.]. A legtöbbet a Chuang kollektíva jegyzi, de néhány kérdés kifejezetten kínai tagjaink mindennapi tapasztalataira vonatkozik. Ezekben az esetekben a kollektív válaszokat egyéni hangokra bontottuk, gyakran más kínai elvtársakat is felkérve a részvételre. […]

GYIK bevezető

Ahhoz, hogy a „gazdaságról” beszéljünk, már régóta szükséges, hogy legalább alapvető ismereteket szerezzünk Kínáról, és az elmúlt néhány évben ez csak még inkább elkerülhetetlenné vált. Ma már nem túlzás azt állítani, hogy szinte egyetlen politikai beszélgetés sem folyhat le anélkül, hogy ne kellene „véleményt nyilvánítani” arról, amit „Kína-kérdésnek” nevezünk.

Ez valójában egy sor olyan kérdést takar, amely a kínai állam aktuális jellegével, az országban folyó társadalmi küzdelmekkel, a kínai gazdaság kilátásaival, az amerikai hegemónia feltételezett hanyatlásával, a szegény országokba történő kínai befektetések szerepével és mindezeknek a környezetre gyakorolt hatásával, és a téma egyéb aspektusaival kapcsolatos. Ez leginkább a médiában érhető tetten, ahol a sötét sinofuturizmus egy bizonyos clickbait-műfaja terjedt el.

A különböző médiumok a „sárga veszedelem” klasszikus orientalista szóképeit egy mindenható totalitárius állam mítoszává formálják át, amely gyarmatosítani akarja a világot a szupererős, állami tulajdonban lévő iparával és a gondolkodásmentes nacionalistává agymosott tömeges lakosságával.

Valószínűleg ismerős a műfaj.

Ezek a mítoszok azokban a mindennapi élettel kapcsolatos, felszínre nem törő szorongásokban gyökereznek, amit olyan országok lakosai éreznek, amelyek uralkodó osztályai a világ birodalmi hierarchiájának csúcsát alkotják. Ilyen ország például az Egyesült Államok, ahol már létezik egy sokkal kiterjedtebb rendőrállam, amelyet a nacionalizmus erőszakos és virulens formái táplálnak.

Ez a ténylegesen létező rendőrállam már eleve rendelkezik mindazokkal a „totalitárius” jellemzőkkel, amelyeket a média Kínával társít. Ide érthetjük a kiterjedt „társadalmi kreditrendszert” (a bűnügyi és a hitelnyilvántartás formájában), amely rendszerszinten elfogult a szegényekkel szemben; a világtörténelem legnagyobb börtönapparátusát; és a képességet – valójában inkább lelkesedésnek nevezhetnénk –, hogy szinte naponta kövessen el törvényen kívüli gyilkosságokat, különösen az etnikai kisebbségek csoportjai ellen. Hasonlóképpen, a volt ipari városokban összpontosuló tömeges felkeléseket katonaság méretű rendőri bevetésekkel verik le, miközben a tényleges hadsereg – az USA a történelem legnagyobb birodalmi erejével rendelkezik – flottáival minden óceánt és minden kontinenst bejár, számos támaszpontjáról, rakétairányító műholdjairól figyeli a Földet, és rendszeresen egyeztet a vele kapcsolatban álló védelmi és hírszerző ügynökségekkel, hogy puccsokat (ha nem egyenesen inváziókat) szervezzen ellenzéki kormányok ellen.

De nem a szenzációhajhász propaganda az egyetlen forrása a Kínával kapcsolatos félretájékoztatásnak. Végülis természetes, hogy azok, akik politikailag tehetetlennek érzik magukat, távoli példákat ragadnak meg, amelyeket aztán totalitárius disztópiákká démonizálnak (hogy a saját életük jobbnak tűnjön az összehasonlítás révén), vagy éppen elragadtatott utópiákká idealizálnak (abban a reményben, hogy van valami jó erő az egyébként sötét világban).

Kína számára ez nem újdonság. Marco Polo óta a kelet-ázsiai szárazföld államformái ezt a célt szolgálják az európaiak és gyarmati utódaik számára.^[1] Egyesek félelmeiket vetítik Kínára, mások reményeiket. Azok, akik félnek Kínától, sötét, totalitárius birodalomként ábrázolják, és általában sovinisztán viszonyulnak a világ többi részéhez, valamint nyilvánvalóan orientalista toposzokat használnak. De azok, akik minden reményüket Kínába vetik, alig jobbak. Még ha első pillantásra kevésbé konzervatívnak is tűnnek, ugyanolyan rasszista karikatúrát építenek fel, amelyet távolról tudnak imádni, tudják fetisizálni a kínai kultúra felszíni aspektusait, illetve helyi politikai csatározások kellékként használják fel az állítólag „szocialista” Kína egzotikus képét.^[2] Ironikus módon ez a kép aztán éppen azokat a hangokat helyettesíti, amelyeket népszerűsíteni kíván: valójában végül így a kínai államigazgatási tisztségviselők és politikai teoretikusok hangja lesz felerősítve, akik részt vesznek abban, ami kétségtelenül a világtörténelem egyik legjelentősebb államépítési projektje. Az összhatás minden esetben az, hogy a világ horizontja fölé délibábot vetítenek, elhomályosítva bármit, ami közeledik a messzeségben.

Ezzel szemben a Chuang célja az alapításkor az volt, hogy áttörje ezeket az illúziókat. Arra törekedtünk, hogy tisztán látva értékeljük a ténylegesen létező Kínát, és tolmácsoljuk a számos hangot, akik részt vesznek az ország társadalmi küzdelmeiben. Mindezt azért, hogy számot vessünk a várható jövővel, és valamilyen kis mértékben hozzájáruljunk a kommunizmus világméretű újraélesztéséhez. Ez szükségszerűen bonyolult, és gyakran ezoterikus elméleti és történelmi elköteleződéssel is jár.

A projekt azonban alapvetően nem egy kommunista elmélet előállításáról szól. Egyszerűen csak szükséges lépésnek tartjuk a nemzetközi szolidaritás valódi kötelékeinek kiépítéséhez. Végülis a kommunizmus a cselekvés politikája. Nem lehet az egyéni hit vagy a marxista értelmezések kérdésére redukálni anélkül, hogy megfojtanánk életerejét.

Más szóval, ahhoz, hogy a kommunista elmélet kommunista maradjon, nem lehet a tudományos kutatás börtönébe zárni. Ki kell tépni a papírból, és a világ tüzébe és húsába kell helyezni. A célunk nem valamilyen elméleti építmény, hanem a hatalom építése.