Ez a cikk a Fordulat folyóirattal közös cikksorozatunk második része, amely sorozatban Kína globális szerepét szeretnénk több oldalról megvilágítani. Ezekben a hetekben több szöveget közlünk a Chuang kollektívától, akik rendszerkritikus szemszögből elemzik Kína helyzetét és társadalmi folyamatait, olyan kérdéseket körbejárva, hogy vajon szocialista vagy kapitalista ország-e Kína, vagy mit gondolnak a kínai munkások a Kommunista Pártról. A minisorozat a Fordulat folyóirat „Kína 1. – A polgárháborútól a világgazdaság műhelyéig” című, novemberi lapszámához kapcsolódik, amelynek bemutatójára november 28-án kerül sor a Gólyában.

Ez a cikk két gyakori félreértést kíván tisztázni. Először is, a „kommunista ország” kifejezés önellentmondás: a kommunizmus a nemzetállamok megszűnését követeli meg, így lehetetlen, hogy Kína vagy bármely más ország kommunista sziget legyen, amely a kapitalista tengerben úszik. Ez a megfogalmazás valójában a hidegháború idejéből származik, amikor az USA-nak geopolitikai érdeke volt az, hogy összemossa a „kommunizmust” a Szovjetunióban és Kínában ténylegesen létező társadalmi rendszerekkel.

Másodszor, általában véve nem jó megközelítés, ha a történelmet „nagy emberek” tettein keresztül próbáljuk szakaszokra osztani. Ez a módszer mégis különösen jellemző a kínai történelemről szóló beszámolókra, ahol egy egész generáció tömeges forradalmi lelkesedését redukálják egyetlen vezető döntéshozó erejére.  Végül, Mao Ce-tung uralmának vizsgálata nem a legjobb módja annak, hogy elhatároljuk Kína kapitalizmushoz és a globális kommunista mozgalomhoz való változó viszonyának különböző korszakait. Mi egy másik megközelítést javaslunk [az alábbi érvek bővebb kifejtése a Fordulat 32-es, hamarosan megjelenő számában olvasható – a ford.]. A kérdésre tehát az egyszerű válasz: nem, Kína nem volt kommunista ország Mao alatt.

De az 1949-es forradalom nem kommunista forradalom volt? És nem következik ebből, hogy a forradalom után felépített társadalom is „kommunista” kellett legyen?

Ezek a kérdések megkívánják, hogy részletesebben is szemügyre vegyük Kína történelmét. A Kínai Kommunista Párt (KKP) valóban a 20. század eleji globális kommunista mozgalomból emelkedett ki, és vitathatatlanul pozitív szerepet játszhatott volna bármely olyan társadalmi forradalomban, amely meg tudta volna haladni az olyan helyi, rövid életű munkáslázadások által jellemzett történeti fázist, mint amilyenek az 1927-es sanghaji vagy az 1936-os barcelonai felkelések voltak – nem mellesleg mindkettőben részt vettek kínai kommunisták.^[1] A KKP azonban már az 1930-as évek végére elkezdte alárendelni kommunista terveit a nemzeti felszabadítás céljainak, Japán, az USA és később a Szovjetunió közvetlen fenyegetéseivel szemben. Azt követően is a kínai nemzetállam létrehozását helyezte előtérbe, hogy a párt 1949-ben hatalomra került – állításuk szerint ez előfeltétele volt a kommunista berendezkedés majdani kialakításának. Ez éles fordulatot jelentett a század korábbi szakaszának alapvető kommunista stratégiájához képest, amely a forradalom globális jellegét helyezte előtérbe. De összhangban volt az oroszországi és európai eseményekkel, ahol a nemzetközi forradalom vereségét a „szocializmus egy országban” stratégia megalkotásával racionalizálták meg. Ez az álláspont hamarosan a Szovjetunióval szövetséges összes párt politikai irányultságát is elkezdte meghatározni.

Fontos azonban megjegyezni, hogy

sem a Szovjetunió, sem Kína nem állította soha, hogy megvalósították volna a kommunizmust.

Kínában az 1950-es évek végén a „nagy ugrás” rövid időre népszerűvé tette a „kommunizmusba való átmenet” fogalmát a közbeszédben, amely a vidéken végbemenő kollektivizációkkal és társadalmi kísérletezéssel kezdődött volna.^[2] Vitatkozhatnánk arról, hogy egy ilyen átmenet lehetséges lett volna-e azok között a körülmények között, és arról is, hogy a „kommunizmus” eféle felfogása mennyiben különbözik a miénktől; de az tény, hogy ezek a kísérletek három katasztrofális év után véget értek, és soha többé nem éledtek újra. A következő esemény, ami emlékeztethetett volna egy kommunista forradalom kezdetére vagy megújítására, a kulturális forradalom tömeges mozgósítási szakaszával jött el (1967-1968), amely során egyes résztvevők akciókat (általános sztrájkok, fegyverletételek) hajtottak végre, és kiáltványokat tettek közzé. Azonban még a KKP vezetőinek „baloldali” frakciója (beleértve Maót) is elítélte az „ultrabaloldaliakat” mint az államhatalomra jelentett fenyegetés hordozóit, és brutális eszközökkel elfojtotta mozgalmukat.^[3]Ráadásul a kulturális forradalom résztvevői közül senki sem gondolta kommunistának azt a társadalmat, amelyben élt – még akkor sem, ha egyesek úgy vélték, hogy 1967-68-ban egy új, kommunisták által vezetett forradalom van kialakulóban.

Persze ez is része az önellentmondásnak. Ha a „kommunizmus” alatt egy politikai projektet értünk, akkor a fogalmat kommunisták tevékenységeinek leírására használjuk, beleértve a pártjaikat, politikai részvételüket és sikeres forradalmaikat is. Ez azonban nem azonos a „kommunizmussal” mint társadalmi szerveződési formával. A kommunista projekt nyilvánvalóan a kommunizmus létrehozására irányul. De azt nem jelenti, hogy a kísérlet sikerrel is járt. Márpedig nyilvánvalóan nem járt sikerrel, hiszen még mindig kapitalista társadalomban élünk. A lényeg az, hogy ne keverjük össze a kommunisták létezését a kommunizmus létezésével.

De ha Kína nem volt kommunista, akkor mi volt?

1949-re – az évtizedekig tartó, elhúzódó polgárháború után, amelyben a kommunista frakció fokozatosan egyre több területet hódított el a visszavonuló japánoktól és az USA által támogatott nacionalistáktól – a KKP és támogatói visszaszerezték a területi ellenőrzést a egykor a Csing-dinasztia által követelt terület nagy része felett.

Fontos hangsúlyozni, hogy ez nem „autoriter” hatalomátvétel volt, amely ellentétes lett volna a lakosság akaratával.

Ez valódi népi forradalom volt, amely felhajtóerejét az ország paraszti többsége adta, különösen a népesebb, etnikailag homogénebb han-területeken – bár a Csing-dinasztia által egykor uralt terület határai mentén élő, kisebbségi lakosság körében a támogatás változatosabb mértékű volt. Az 1949-es győzelmet követő első néhány év a nemzet egyesítésével és a termelés újjáélesztésével telt, gyakran felhasználva az újonnan elfoglalt területeken rendelkezésre álló, megörökölt közigazgatási mechanizmusokat. Ennek keretében a déli városokban például együttműködtek a megmaradt tőkésekkel, de átvették azokat a létező tervezési mechanizmusokat, amelyeket eredetileg a köztársasági kormány vagy a japán gyarmati adminisztrátorok fejlesztettek ki.

Nem sokkal később ezeket az új közigazgatási rendszereket próbára is tették, amikor el kellett hárítani az amerikaiak koreai invázióját. 1956-ra a háborús mozgósítás utat engedett az általunk „szocialista fejlesztő rendszernek” nevezett szisztémának, amely korai elemei kezdtek általánossá válni az egész országban. Ez a rendszer megállította Kína kapitalista átmenetét, amely már legkésőbb a 19. században elkezdődött, de soha nem érett össze egy különálló termelési móddá (lásd alább), és hamarosan kezdett felbomlani saját ellentmondásainak súlya alatt, amely folyamatos nemzetközi nyomással párosult. Az 1970-es évekre a pártvezetés (beleértve Maót és a látszólag egymással szemben álló frakciók vezetőit is), szembesülve a parasztok, munkások és diákok egyre gyakoribb tiltakozásával és növekvő elégedetlenségével, egy sor diplomáciai és piacorientált intézkedést kezdeményezett, amelyek célja a fejlesztő rendszer megmentése volt – ám hamarosan önálló életre keltek. Ezek a reformok a kapitalista fejlődés hazai hullámait indították el, és ezzel egyidejűleg lassan bekapcsolták Kínát a világpiacba.

Összességében ezek a tendenciák újjáélesztették a forradalom által megakasztott kapitalista átmenetet, és alárendelték Kínát a globális értéktörvénynek^[4].

Mi a kommunizmus?

Mielőtt felvázolnánk a szocialista fejlesztő rendszer természetét, és tisztáznánk, miben különbözött a kommunizmustól, hangsúlyozni szeretnénk, hogy kollektív projektként számos részletkérdésben némileg eltérhet a véleményünk. Itt fontosnak érezzük, hogy kiemeljük kínai tagjaink és barátaink hangját – hogy eztán térjünk rá egy általánosabb áttekintésre -, ezért , a „Kommunista ország volt-e Kína Mao idejében?” kérdésre, néhány tagunk által adott egyéni válaszokkal kezdünk.

Kaixuan: Nem.

Xiao Hui: Attól függ, hogyan definiáljuk a kommunizmust, de én azt mondanám, hogy nem.

Ruirui: Ez a „kommunista ország” kifejezés önmagában ellentmondás. Szerintem a Mao-korszakban a magántulajdont felváltotta a köztulajdonon alapuló gazdaság, az államot pedig egy bürokrácia irányította.

Cheng Yang: Mao alatti Kína soha nem nevezte magát kommunistának, de mondhatnánk, hogy az akkori vezetés (részben) azt próbálta előremozdítani, amit kommunizmusnak gondolt, azok alapján a korlátozott tapasztalatok és tanulságok alapján, amelyekkel rendelkezhettek, és az alapján a modell alapján, ami rendelkezésükre állt.

Qianxun: Mao projektje szerintem egyike volt azon 20. századi sikertelen kísérleteknek, amelyek a politikai hatalmat a kommunizmus irányába akarták terelni. Nem hiszem, hogy valaha is létezett ideális kommunista hatalom. Mao politikai hatalma – eltérő mértékben – hasonlított  ezekhezt a hatalmakhoz, és valamennyire sikeres is volt a nemek, az osztályok és a régiók közötti újraelosztás tekintetében (és talán még az etnikai hovatartozás tekintetében is, rövid ideig). De ezzel egyidőben kiépült egy erőteljes bürokratikus hierarchia, illetve elmélyült a város-vidék egyenlőtlenség (az „olló-hatás”) is, ami ellensúlyozta az egyenlősítő tendenciákat.

Lao Niu: Szigorúan véve Kína soha nem állította, hogy kommunista ország lenne, hanem azt közvetítette, hogy a kommunista társadalomba csak küzdelmek sorozata után, „folyamatos forradalom” révén, a proletárdiktatúra útján (amely a burzsoá jogok korlátozásával jár) léphetünk be. Persze Amerika, vagy régebben a Szovjetunió nézőpontjából úgy gondolható, hogy Kína kommunista ország, de ezek csak geopolitikai címkék.

Xian Yu: A definíciótól függ. Ha Marx A német ideológiában használt definícióját használjuk –  „kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti” – akkor nem, mert a kommunizmus nem egy állapot, még kevésbé államforma. Ha a Kommunista Kiáltványban szereplőt – „olyan társulás […], amelyben minden egyes ember szabad fejlődése az összesség szabad fejlődésének feltétele” -, akkor sem, mert a kínai rendszerben nem volt szabad az emberek fejlődése. Ha egy ország azért kommunista, mert a vezetői azt mondják, hogy az, akkor sem, mert a KKP soha nem nevezte Kínát kommunistának. Hm, fura, azt hiszem, a válasz a definíciótól függetlenül mégiscsak nem.

Egy visszatérő kérdés, amiről itt beszélni kell, hogy még a KKP sem állította soha, hogy Kína kommunista volna, hanem csak azt, hogy „szocializmust épít”, ami a kommunizmusra való esetleges áttérés előfeltétele. Ráadásul – bár elsőre úgy tűnik, hogy a KKP néhány sematikus leírása a kommunizmusról általában összhangban van a mi fogalomértelmezésünkkel – figyelemre méltó, hogy ezek a leírások (és valójában a kommunizmus minden említése) idővel sokkal ritkábbá váltak a hivatalos pártdokumentumokban. A párt jelenlegi (2017-ben felülvizsgált) alapszabálya egyáltalán nem definiálja a kommunizmust, de a párt 1921-es alapító kiáltványa egyértelmű, három részből álló definícióval kezdődik:

1. Gazdasági szinten a kommunisták azt követelik, hogy a termelési eszközöket (gépek, gyárak, nyersanyagok, föld, közlekedési és kommunikációs eszközök stb.) a társadalom kollektív tulajdonba vegye, és közösen használja. Amikor a termelési eszközök közös tulajdonba és használatba kerülnek, megszűnik a magántulajdon és a bérrendszer, valamint az emberek emberek általi kizsákmányolása, mert nem lesz olyan hely, ahol a kizsákmányolás eredménye – az értéktöbblet – profit formájában realizálódni tudna.
2. Politikai szinten a kommunisták a politikai hatalom felszámolását követelik, beleértve minden állami intézményt és kormányt. A politikai hatalom, a hadseregek és a bíróságok a kisebbség érdekeinek védelmére és a többség – a dolgozó tömegek – elnyomására szolgáló eszközök – tehát akkor van rájuk szükség, ha a termelési eszközök a kisebbség magántulajdonában vannak. Nyilvánvalóan nem lesz szükség politikai hatalomra, hadseregekre és bíróságokra, ha a magántulajdont és a bérrendszert felszámolják.
3. Társadalmi szinten a kommunisták azt követelik, hogy a társadalomnak csak egy osztálya legyen – a dolgozó tömegek osztálya. (Más szóval, többé nem lesznek osztályok.) A magántulajdon minden kiváltság a gyökere a jelenlegi társadalomban, így ha senki sem tud tulajdont felhalmozni, akkor többé nem lesznek kiváltságos osztályok^[5].

Ez a leírás alapvetően összhangban van a kommunisták által ma széles körben használt különböző definíciókkal, valamint a 19. századi kommunisták, például Marx és Engels; és a korai anarchokommunisták, például Kropotkin; valamint a legkorábbi kínai kommunisták^[6], például He-Jin-Csen és Liu Sipei (akik Marx és Engels első kínai fordításainak némelyikét publikálták) által használt meghatározásokkal. A kommunizmus definíciói általában negatívak, többnyire azt írják le, hogy mi nem lesz a kommunizmus, majd minimális pozitív irányelveket kínálnak, hangsúlyozva a szabad társulást, az egyetemes társadalmi támogatást és a termelés kollektív, kooperatív ellenőrzését. A Kommunista kiáltványban például Marx és Engels azt írta:

„Ha a proletariátus a burzsoázia elleni harcában szükségszerűen osztállyá egyesül, forradalom útján uralkodó osztállyá teszi magát, és mint uralkodó osztály a régi termelési viszonyokat erőszakkal megszünteti, akkor e termelési viszonyokkal együtt megszünteti az osztályellentétnek, egyáltalában az osztályoknak a létfeltételeit, és ezzel saját magának mint osztálynak az uralmát is. A régi polgári társadalom s a vele járó osztályok és osztályellentétek helyébe olyan társulás lép, amelyben minden egyes ember szabad fejlődése az összesség szabad fejlődésének feltétele.”

Egy másik népszerű megfogalmazás, amely mindkét idézetből hiányzik, a 19. század közepén francia kommunista körökben népszerű és Marx által is felkarolt jelszó: „Mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint”. Ezt is átvette a KKP, és széles körben használták a kommunizmus rövidített definíciójaként, amelyet az iskolások tanultak: anxu fenpei (按需分配). A 21. századi kommunisták számára ezt az elvet gyakran Thomas Müntzer 16. századi latin jelmondatával – omnia sunt communia -, vagy annak angol megfelelőjével – „mindent mindenkiért”^[7] – fejezik ki.

A kommunizmus jelenlegi felfogása elsősorban abban különbözik Müntzer, Marx vagy a KKP felfogásától, hogy az osztályok eltörléséhez ma már sokkal hangsúlyosabban társul azon társadalmi elkülönítések eltörlése, melyek az embereket nemekre és rasszokra bontja, vagy amelyek elidegenítik a társadalmat a nem emberi világtól. Ezek az elképzelések valójában Marx és más korai kommunisták munkásságából származnak, akik időnként ugyan kimondták, hogy ezek az elkülönítések a kapitalista társadalom alapvető jellemzőiként működnek, de nem mindig fogalmazták meg, hogy a kommunista forradalom központi elemeként szükség van a megszüntetésükre.

Tehát a kommunisták mindenütt – és még az olyan volt kommunista szervezetek is mint a KKP – általában egyetértenek a „kommunista társadalom” meghatározásában, és senki sem állítja, hogy Kína valaha is kommunista volt – kivéve abban az értelemben, hogy egy olyan párt irányítja, amely egykor a kommunizmust hirdette meg végső céljaként (és ma már ritkán beszél erről). Az 1950-es évek közepe óta a KKP inkább azt állítja, hogy Kína „szocialista”, és hogy a szocializmus egy szükséges „átmeneti szakasz” a kommunizmus felé vezető úton, amelynek fő prioritása a gazdasági fejlődés.

A szocializmus pontos fogalma és egy ilyen „szakasz” jellege az idők során változott. Ma a KKP hivatalosan azt állítja, hogy Kína még mindig a „szocializmus elsődleges szakaszában” van, ahol „szocialista árugazdaság” létezik, és amelyben a tőkés termelés elemei keverednek az állami tulajdonlással.^[8] Amikor ez az érv eredetileg megfogalmazódott, az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején, egy olyan gazdaságot írt le, ahol a piaci erők nagyrészt még meg voltak zabolázva.

Ma Kínában nincs olyan területe az életnek (beleértve az államot is), ahol ne működne az értéktörvény.

A „szocializmus” fogalmát és a kínai gazdaság jelenlegi jellegét már tárgyaltuk e GYIK 2. és 3. részében [a Mércén közzétett sorrendben a cikksorozat két következő eleme tárgyalja majd ezt a kérdést – a ford.], egyelőre csak azt tudjuk hangsúlyozni, hogy (a) a szocialista fejlesztő rendszer sok évvel ezelőtt véget ért, és (b) ez a rendszer, visszatekintve, nem vezetett át a kommunizmusba^[9].

Mi volt a szocialista fejlesztő rendszer, ha nem volt kommunista?

Ezt az érvelést részletesen kifejtjük a Gabona és acél című [a Fordulat 32-es lapszámában megjelenő] tanulmányunkban, amely a korszak gazdaságtörténetét mutatja be. Az alábbiakban egy egyszerűsített összefoglaló következik.

Az 1950-1960-as évek során az, amit mi Kína „szocialista fejlesztő rendszerének” nevezünk, kiszorította a kommunista projektet, ahogy egyre többet és többet áldoztak fel a nemzetgazdaság építésének céljából.

A „rendszer” kifejezés arra a megfontolásunkra utal, hogy a különböző adminisztratív mechanizmusok és termelési módszerek soha nem értek össze egy termelési móddá, inkább egy termelési mód lebontásában játszottak szerepet. Az alkotóelemek gyakran szétforgácsolódtak, és csak az állam állandó (és folyamatosan fokozódó) erőfeszítései révén álltak össze, ha egyáltalán összeálltak. Például a vidéki agrárgazdaság és a városi ipari gazdaság ebben az időszakban egyre inkább elszakadt egymástól. Gyakorlatilag helyi autarkiák voltak, vagyis olyan elzárt terek, amelyek különösebb külső támogatás nélkül termelték újra magukat. Az integráció ezen egységek között csak állami intézményeken keresztül valósult meg, mint például az ipari üzemek munkásainak élelmezésére szolgáló, a gabona felvásárlására és eladására vonatkozó állami monopólium; a legalapvetőbb fogyasztási és termelői javak kivételével mindenre vonatkozó élelmiszerjegyzési és tervfelosztási rendszer; a háztartások nyilvántartási rendszere (hukou) és a városi munkaegység (tanvej).

Ezek a viszonyok mind arra a célra épültek, hogy a gabonafeleslegeket a vidékről a városba szivattyúzzák, és táplálják a fejlődési törekvéseket. A társadalmi és termelési életet „kollektivizálták”, de soha nem volt centralizált vagy társadalmasított, mivel az élet továbbra is az autark és atomizált helyi termelőegységekre korlátozódott. A rendszer csúcspontján a – különösen a városból a vidékre irányuló – migráció lényegében stagnált, eltekintve néhány államilag irányított ipartelepítési kampánytól.

Valószínűleg a leginkább zavart keltő  elem ebben az érvelésben az a gondolat, miszerint a szocialista fejlesztő rendszerben nem létezett kifejezett termelési mód. ^[10] Ennek az állításnak a megértéséhez az alapvető fogalmak gyors tisztázása szükséges: „termelési mód” az, amikor a termelés és a reprodukció egyes módjai egy olyan közös társadalmi „totalitásban” egyesülnek, amely képes önmagát bármely egyén szándékos beavatkozásától függetlenül reprodukálni. Tehát általános társadalmi viszonyok összessége – gondoljunk csak olyan dolgokra, mint a munkás és a főnök vagy a császár és a paraszt közötti viszony -, beleértve a nem emberi világgal való kapcsolatokat is, amelyek nemzedékről nemzedékre öröklődnek, és amelyek meghatározzák, hogyan történik a javak előállítása és az emberi faj reprodukciója. A termelési módokat e társadalmi kapcsolatok jellege szerint lehet kategorizálni, amelyek a mindennapi élet számos aspektusát meghatározzák, jóval a termelés szféráján túl is. Definíció szerint egy termelési mód az idők során viszonylag stabil, vagy legalábbis egyértelműen képes arra, hogy több generáción keresztül reprodukálja önmagát.

Amikor a termelési módok összeomlanak vagy megdőlnek, gyakran egy olyasfajta, hosszú időszak következik be, amikor egyetlen termelési mód sem képes összeérni. Ehelyett a társadalmi viszonyok, amelyek egykor meghatározták a termelést, szétesnek, és a társadalom viszonylag kis léptékű, atomizált és széttagolt termelőegységekre szóródik szét, amelyeknek nincs meghatározott módjuk az egymással való kölcsönhatásra – vagy pedig erőszakkal beolvasztják őket egy megszálló hatalom társadalmi viszonyaiba.^[11] Azt állítjuk, hogy Kína esetében a helyi válság és a kereskedelmi növekedés lassú folyamata az Európában és Japánban gyökeret eresztő, felemelkedő kapitalista rendszerből kiinduló versennyel, invázióval és gyarmatosítással együtt olyan helyzethez vezetett, amelyben a régi birodalmi rendszer (amelyet a késői Csing-dinasztia képviselt) hanyatló társadalmi viszonyait a tőkés termelési mód kezdte legyőzni, ami mind a hazai kereskedelmi tevékenységekben, mind a külföldi hatalmak nyomására megnyilvánult. Egy olyan kulcsfontosságú ponton, amikor mind a hanyatló, mind a kialakuló termelési mód különösen gyenge volt (ez egy rendkívül kaotikus időszak, amelyet a köznyelvben a „megaláztatás évszázadaként” emlegetnek), olyan politikai erők jelentek meg, amelyek vagy a terület globális kapitalizmusba való beolvadását akarták előmozdítani (ez volt mind a nacionalisták, mind a megszálló japánok programja), vagy az átmenet megállítását és elhárítását (ez volt a KKP programja).

A sikeres forradalom révén a kapitalista átmenet gyakorlatilag megállt.

A fejlesztő rendszer idején a munkaerő, a föld és az áruk terén kialakult versenypiacok visszaszorultak, ami nagymértékben dekommodifikálta a kínai társadalmat.

Igaz ugyan, hogy sok városi lakos (a lakosság elenyésző kisebbsége) „fizetést” kapott mind „bérben”, mind bérjellegű fejadagjegyekben, de ezeket többnyire nem a versenypiac, hanem állami rendeletek határozták meg. Gyakran a „bérszámlát” egyszerűen utólag állapították meg és írták be egy főkönyvbe anélkül, hogy bármilyen pénz ténylegesen a munkások kezébe került volna. Ami még ennél is fontosabb: eltérően attól, amit a kapitalizmusban a munkásbér jelent, nem a munkásoknak adott pénz volt az alapvető szükségletekhez való hozzáférés elsődleges eszköze.. A dolgozók csak jelképes bérleti díjakat fizettek, a lakhatási költségek nagy részét az állam állta. Ha a pénzt élelmiszer vásárlására fordították, azt általában a kiosztott gabonajegyek mellett használták fel. Sok vállalat további, helyben betakarított élelmiszert is osztott tagjainak, ingyenesen (például: a tengerparti vállalatok gyakran hoztak létre halászcsapatokat).

Összességében a rendszer ad hoc jellege azt jelentette, hogy a pontos módszerek helyenként és időben jelentősen eltértek egymástól, ami megnehezíti az általánosítást. De még a nem gabonából készült élelmiszerek esetében is, amelyeknek „árai” voltak, az árakat nem a vállalkozások vagy az élelmiszer-forgalmazók közötti verseny határozta meg, hanem a mennyiségen és a szűkösségen alapuló tervezési számítások, amelyeket utólag pénzegységre váltottak át. A fő pontok egyszerűen a következők: először is, attól, hogy nem kaptad meg a béredet, nem voltál kitéve az éhezésnek vagy a hajléktalanságnak; másodszor, e pénzcserék mögött nem állt piaci jelleg, és a rendszer nem volt elég koherens ahhoz, hogy a tervezési erőforrásokért folytatott szisztematikus bürokratikus versenynek terepet adhasson (szemben, egyesek szerint, a Szovjetunióval).

De ha pénzre nem is volt szükség a megélhetéshez, munkára igen. Ebben az időszakban Kínában az emberek túlnyomó többsége vidéki kollektívákban dolgozott, és az elvégzett munkáért munkapontokat (gongfen) kapott. De még ezek a munkapontok sem jelentettek „bért”, sem piacit, sem nem-piacit. A munkapontok egyszerűen csak arra jogosítottak, hogy a dolgozók a kollektíva által megtermelt áruk – főként gabona – teljes mennyiségének bizonyos százalékát megkapják. A munkapontok megállapításának pontos módja helyenként és időben változott. Bizonyos esetekben közösen, közösségi gyűléseken határozták meg őket. Máshol a magasabb kormányzati szintek diktálták őket. Hasonlóképpen, a munkapontok és a munkaerő hozzájárulása közötti pontos viszony is különbözött. Bizonyos időkben és helyeken a munkaidő mennyiségéhez arányult. Máshol egyszerűen annak a mutatója volt, hogy valaki aktívan részt vett-e a falu kollektív munkájában, vagy sem, és csak nem és életkor szerint osztályozták. Míg a helyi káderek arra ösztönözték a településeket, hogy teljesítsék a (néha igen magas) gabonakvótákat, ezeket a kvótákat nem a piaci verseny határozta meg, és a termelékenységnek a kvótán felüli növelését semmi nem ösztönözte.

Bár a KKP meghirdette a férfiak és nők közötti egyenlőséget, és bizonyos szempontból javított a nők helyzetén, más szempontból a szocialista fejlesztő rendszer csupán kiigazította a nemek szerinti munkamegosztást, és új, de még mindig nagyon egyenlőtlen szerepeket hozott létre – különösen vidéken. Ezt a kiigazítást, amelyet „a nők tartják a fél eget” jelmondat alatt hirdettek meg, szükséges eszköznek tekintették a női munkaerő mozgósításához, a nemzeti iparosítási törekvések érdekében. Ez gyakorlatilag a nők további munkájának elszívását jelentette, mind az elismert munka formájában a földeken és a gyárakban (a kiosztott munkapontokból a feladatok kategorizálása alapján szinte mindig kevesebbet kaptak a nők, mint a férfiak), mind az el nem ismert munka formájában (ki nem osztott munkapontokkal vagy más módon társadalmilag nem elismert), amely a házimunkát, ruhagyártást stb. tartalmazta.

Bár e munka egy részét a „nagy ugrás” során rövid időre társadalmasították, az idő múlásával a tendencia az volt, hogy egyre több munka hárult vissza a nők vállára.

Ez fokozatosan visszavetette azokat az eredményeket, amelyeket a nők életében a forradalom után értek el, még akkor is, ha ezek közül néhány továbbra is jelentős maradt (például az oktatáshoz való hozzáférés nagymértékű bővülése).

Összességében azonban a rendszer amorf jellege miatt a helyi termelés megszervezésének pontos részletei ebben az időszakban nem egy irányba mutatnak. Az egyetlen állandó tény az volt, hogy a gabonát a városi ipari központok táplálására termelték ki, ami megkövetelte, hogy a parasztokat a migráció szigorú belső ellenőrzésével röghöz kössék. A termelés amorf és ad hoc jellege az egész országot átfogó totalizáló mechanizmusok hiányát jelzi. Bár a verseny egyes helyi formái bizonyosan léteztek – különösen a bürokratikus verseny egyes káderek között néhány helyszínen, de nem az egész bürokrácia hatékony strukturáló elveként -, ezeket idővel vagy elnyomták, vagy maguktól elhaltak. Mindenesetre a szétszórt versenytevékenységek puszta létezése nem tesz egy rendszert kapitalistává.

Hasonlóképpen, a többletnek a vidékről gabona formájában történő kivonása, ami egyfajta alapvető osztálymegosztás létezését feltételezi, nem utal kifejezetten kapitalista osztályrendszerre. Ha ezek a jellemzők csak a kapitalizmusra lennének jellemzőek, akkor el kellene ismernünk, hogy a kelet-ázsiai szárazföldet mindig is a tőkés termelés uralta, mivel évezredek óta élénk helyi példái voltak a kereskedelmi cserének, valamint a gabonában történő szisztematikus adóztatásnak, amelynek az volt a célja, hogy vidékről elszívják a többletet  a birodalmi magba. De ezek a helyi kereskedelmi tevékenységek soha nem váltak az egész társadalom termelési tevékenységének fő működésmódjává. Hasonlóképpen, az erőszakkal kivont többlettermék létezése nem azonos az értéktöbblet meglétével. A szocialista fejlesztő rendszerben még ezekkel a korábbi termelési móddal összehasonlítva is sokkal kevesebb piaci működés és sokkal kevesebb verseny volt a termelőegységek között.

Ilyen körülmények között nem létezett olyan értéktörvény, amely a társadalmi reprodukciót igazgathatta volna. A piaci viszonyok nem váltak általánossá, és így nem létezett piaci kényszer a hatékonyabb termelésre – ami a kapitalizmus kulcsfontosságú dinamikája. De nem voltak olyan szerves társadalmi kapcsolatok sem, amelyek képesek lettek volna általánossá válni a társadalomban, és biztosítani annak reprodukcióját (mint a korábbi dinasztikus rendszerekben). Ez azt jelentette, hogy bár a kapitalizmusba való átmenet megállt, nem sikerült hatékonyan átterelni egy másik termelési mód felé.

Ehelyett az átmeneti folyamat köztes állapotban ragadt, ahol a társadalmi kapcsolatok kis autarkiákra töredeztek szét, amelyeknek nem voltak kialakult konvencióik az egymással való koordinációra. Ebben az állapotban a KKP minden rendelkezésére álló erőforrást felhasznált arra, hogy saját kézzel kényszerítse ki a koordinációt, és olyan rendszert hozott létre, amelyben az állam csekély adminisztratív hatalmát néhány egyszerű cél elérésére használták: a gabona átszivattyúzása vidékről a városi termelőegységekbe, az erőforrások átirányítása a kulcsfontosságú ipari projektekbe, és a globális imperializmus folyamatos fenyegetésével szembeni katonai védelmi képesség kiépítése. A probléma az volt, hogy mivel a rendszernek nem volt szerves képessége arra, hogy totalizáló társadalmi viszonyokat hozzon létre önmaga reprodukálásához, egyre inkább a közvetlen állami beavatkozásokra kellett támaszkodnia. Idővel ezeknek a beavatkozásoknak egyre agresszívabbá kellett válniuk, mivel az állam maga is ugyanezen tompító hatásoknak volt kitéve, idővel egyre mozdulatlanabbá és kevésbé reaktívvá vált (ezt a folyamatot nevezzük „megcsontosodásnak”). Ez volt az egyik fő oka annak, hogy a fejlesztő rendszer összeomlott.

Természetesen léteztek közvetlen kényszerek ebben az időszakban  arra, hogy fokozzák a termelést. Csak ezek az államilag irányított fejlesztési stratégiák vitték általában véve előre termelőerők bővülését. Ezért használjuk a „fejlesztő” kifejezést, hogy rámutassunk ennek a rendszernek a kapitalizmushoz és a korábbi társadalmi rendszerekhez képest is nagyon eltérő dinamikájára. Arra utal, hogy az állam elsősorban a konkrét javak abszolút termelésének növelésében volt érdekelt.

Más szóval, az állam azt akarta, hogy több acélt és több gabonát termeljenek, de nem az értéktöbblet felhalmozását, mint a kapitalizmusban.

Az „érték” mint a javak társadalmi formája egyszerűen nem létezett a fejlesztő rendszerben.^[12] Az abszolút termelés célja a kapitalista hatalmakkal és a Szovjetunióval szembeni nemzetközi védelemhez kapcsolódott, és a nemzetállami érdekek a kommunizmusra való áttérés minden lehetősége fölött álltak. Eközben Kína nem integrálódott a globális piacba.

Az 1960-as évek közepére még a szovjet blokkal folytatott minimális kereskedelem is szinte teljesen megszűnt. A központi és regionális tervezést (mind kvóták formájában, mind pedig meghatározott mennyiségeken keresztül, amelyeket utólag „árakká” alakítottak át), valamint a decentralizált politikai irányítást és a tömeges mozgósítási kampányokat használták az anyagi fejlesztések erőltetésére. Nem volt stabil ösztönzőrendszer, amely az ipar szervezését vagy a fejlesztések és beruházások új köreit irányította volna, még akkor sem, amikor az állam nagy része merev bürokráciává csontosodott. Kaotikus lefulladások és újraindítások uralták az időszakot, mivel a számtalan helyi válsághelyzet halmozódásával szemben a rögtönzött válaszok sokaságát vetették fel.

Az eredmény az volt, hogy egyetlen termelési mód sem volt teljesen koherens, és amikor az 1970-es években az állam új típusú intézkedéseket kezdett bevezetni (köztük piacorientáltakat is), hogy megmentse a rendszert a folyamatos hiányoktól és a népi zavargásoktól, ezek az intézkedések fokozatosan önálló életre keltek, és újjáélesztették a kapitalista átmenetet. Ezt az átmeneti időszakot részletesen dokumentálja gazdaságtörténetünk második része, a „Vörös por” [amely szintén a Fordulat 32-es számában jelenik meg november 28-án – a ford].