Kína valóban tele lenne a munkásokat kizsákmányoló üzemekkel? A kínai munkások tulajdonképpen nem olyan rabszolgák, akik ruhákat és iPhone-okat gyártanak a nyugati fogyasztók számára?

Ez a cikk a Fordulat folyóirattal közös cikksorozatunk hatodik része, amely sorozatban Kína globális szerepét szeretnénk több oldalról megvilágítani. Ezekben a hónapokban több szöveget közlünk a Chuang kollektívától, akik rendszerkritikus szemszögből elemzik Kína helyzetét és társadalmi folyamatait, olyan kérdéseket körbejárva, hogy vajon szocialista vagy kapitalista ország-e Kína, vagy mit gondolnak a kínai munkások a Kommunista Pártról. A minisorozat a Fordulat folyóirat Kína 1. – A polgárháborútól a világgazdaság műhelyéig című, novemberi lapszámához kapcsolódik.

Mint bármelyik másik országban, Kínában is vannak olyan gyárak, ahol kizsákmányoló körülmények állnak fenn. De a motoros futárok és a kiégett irodai munkások pontosabb szimbólumai a mai kínai foglalkoztatásnak, mint a futószalagon cipőket és elektronikai cikkeket gyártó, exportra termelő vendégmunkások.

Joggal övezi közmegvetés a sweatshopokat a siralmas körülmények, az alacsony fizetés és a hosszú munkaidő miatt, de ezek a feltételek nem csupán a feldolgozóipar sajátjai, ahogyan nem is a feldolgozóipar a munkásellenállás fő helyszíne Kínában.

Egy-két évtizeddel ezelőtt nagyobb szerepe volt a feldolgozóiparnak Kína gazdaságában mind a foglalkoztatást, mind a termelési teljesítményt tekintve. Ebből az időszakból származik a kínai sweatshopokról bennünk élő kép, mivel ekkor a világ munkaintenzív gyártási folyamatainak nagy része ebben az országban összpontosult. Napjainkra azonban a kínai feldolgozóipar már sokkal automatizáltabb, és az igazán munkaintenzív gyártási folyamatokat szegényebb országokba telepítik át (például a textilgyárak Kambodzsába és Bangladesbe, az alacsony szintű elektronikai összeszerelőüzemek Vietnámba költöztek). Így az ipar továbbra is jelentősen hozzájárul a gazdasági teljesítményhez Kínában (ahogy minden „posztindusztriális” országban), még úgy is, hogy az ország dezindusztrializálódik – abban az értelemben, hogy a feldolgozóiparban foglalkoztatottak száma csökken. Ez a kapitalista fejlődés általános mintázata, amely újratermelődik különböző időkben és helyeken..

Ha viszont más országokban ugyanez a helyzet, miért mégis Kínára asszociálunk, ha gyári rabszolgamunkáról van szó? A legkézenfekvőbb oka ennek, hogy körülbelül húsz évig „made in China” (Kínában készült) felirattal látták el a legolcsóbb iparcikkeket. Ez kezd megváltozni (ha megnézzük a ruháink címkéjét, valószínűleg máshol készültek), és valószínű, hogy a közeljövőben a sweatshopok képeit inkább Dél- és Délkelet-Ázsiához fogjuk társítani – hiszen volt olyan időszak is, hogy az olcsó robotmunkát a „made in Mexico” vagy „made in Taiwan” feliratú címkékkel volt szokás összekapcsolni.

A másik fontos oka annak, hogy ennyire elterjedt ez a közhely: az elképzelés, hogy a kínai munkások „iRabszolgák”, akik életüket adják az iPhone-od elkészültéért, az NGO-kból álló ipari komplexum évek óta tartó propagandájának is az eredménye. E propaganda elsődleges célja az amerikai vagy németországi fogyasztók bűntudatának felkeltése, valamint az, hogy nyomást gyakoroljanak az Apple-re és beszállítóira annak érdekében, hogy azok „etikusabb” termelési láncokat alkossanak. A gazdag országokban a sweatshop-ellenes mozgalom a munkások termelés helyén való megszervezésének gyenge helyettesítőjeként jött létre, mivel az offshoring hatékonyan aláásta a meglévő szakszervezetek erejét.

A mozgalom hatása a munkafeltételekre végső soron elhanyagolhatónak bizonyult. Ehelyett leginkább arra szolgál, hogy a nonprofit aktivizmuson kereszül idealista egyetemistákat toborozzanak az intézményes politikába.

Nincs kétség afelől, hogy az elektronikai összeszerelési ágazatban, amelyben még mindig több millió munkavállaló dolgozik Kínában, továbbra is brutális munkaügyi gyakorlatok uralkodnak. Az iPhone-gyártási lánc részben a sencseni üzembeli öngyilkosságok sorozata miatt került a figyelem középpontjába.

A valóság azonban az, hogy a munka öl, országhatárokat és iparágakat átívelően.

Az építőipar sokkal halálosabb, mint az ipari termelés, és csak a kínai híreket böngészve, az utóbbi években legalább havi egy beszámolót találnibeszámolót csomag- vagy ételkiszállító munkások haláláról.^[1] A kínai sweatshop képe azért került be a gazdag országokban élők képzeletébe, mert kényelmes célpont volt a fogyasztást tematizáló politikai kampányok számára. Az ilyen kampányok azért gyakoriak ezekben a nyugati országokban, mert az ott élők bűntudatára játszanak, orientalista fantáziákat idéznek fel az „agymosott” vagy „tehetetlen” ázsiai népességről. Emellett ahhoz is hozzájárulnak, hogy a gazdag országok monopolvállalatai ebben a kontrasztban „etikusnak” tűnjenek. De valójában nincs lényegi különbség abban, hogy az iPhone-okat gyártó kínai munkások, az Amazon európai raktári dolgozói, és az amerikai húsfeldolgozó üzemek bevándorló munkásai mennyire vannak rabszolgasorba taszítva.

Sokan azok közül, akik azt hiszik, hogy Kína telis-tele van sweatshop-okkal, hajlamosak más elavult és pontatlan ábrázolásokban is hinni Kínát és az ottani osztályharc dinamikáját illetően.

Egyesek például azt hiszik, hogy az ezekben üzemekben dolgozók, vagy általánosságban a gyári munkások alkotják a kínai proletariátus vezető osztályfrakcióját (vagy akár azt, hogy „a proletariátus” = a gyári munkásokkal), és hogy az e frakcióban gyökerező „munkásmozgalom” fejlesztése a kulcsa minden progresszív vagy forradalmi változásnak. Ez a nézet széles körben elterjedt Kínán belül és kívül, a lelkes baloldali aktivistáktól a munkaviszonyokat tanulmányozó akadémikusokon keresztül az olyan civil szervezetekig, mint a China Labor Bulletin.

Évtizedeken át várták, hogy a Gyöngy-folyó deltájánál zajló gyári sztrájkok szakszervezeti szervezkedési hullámba csapjanak át, lehetővé téve a munkaadókkal való kollektív tárgyalásokat, vagy akár független baloldali munkáspártok létrejöttét. De ezek a dolgok soha nem valósultak meg, és a „munkásmozgalom” Kínában halvaszületett.

A valóságban a munkásosztálynak sem egészében, sem Kínán belül nincs egyetlen „vezető frakciója”. Ez a gondolat alapvetően soviniszta, elutasítja egyes proletárok küzdelmeit a „helyénvaló” harcok javára, amelyek megfelelnek egy előre meghatározott, valósággal nem túl szoros kapcsolatot ápoló ideológiai sémának. A munkásmozgalmi perspektíva mindig is elhomályosította a Kínában zajló osztályharc valódi, változó ütemének teljes spektrumát. A társadalmi tiltakozásokról nehéz megbízható és átfogó adatokhoz jutni, de a No Way Forward, No Way Back (Sem előre, sem hátra – szerk.) és Picking Quarrels (Megválogatott küzdelmek – szerk.) című cikkeinkben, a Chuang folyóirat 1. és 2. számában (2016 és 2019) a lehető legjobban igyekeztünk bemutatni a rendelkezésünkre álló tudásokat,

A létező adatok alaposabb elemzése azt mutatja, hogy Kína foglalkoztatási szerkezete átrétegződik: egyrészt a munkaintenzív gyáriparból a kevésbé átlátható szolgáltatószektorba és a csúcstechnológiás termelésbe áramlik a munkaerő. Másrészt a tiltakozások és küzdelmek is elmozdultak a 2000-es és 2010-es évek elejének mintáitól:  ezek fő fókusza vidéken a földek állami kisajátítása, a nagyvárosokban pedig a bérharcok voltak. A Wickedonna blog adatai és a bérharcokról szóló egyéb nyilvántartások, például a China Labor Bulletin szerint a gyáriparban zajló bérharcok aránya az összes bérharchoz viszonyítva számottevően csökkent.

Ugyanakkor megjelentek a tiltakozások más formái, mint például a lakhatással kapcsolatos tiltakozások. Ezek az elmúlt években gyakran meg is haladták a munkások tiltakozásainak számát. Eközben az osztályharc formái is változatosabbá váltak. A rugalmas munkaszerződések és a haknigazdaság különböző formáinak elterjedése révén számos ágazaton belül súlyosbodott a létbizonytalanság és nőtt a munkaidő hossza, új kérdéseket állítva a küzdelmek előterébe.

Picking Quarrels című írásunkban így foglaljuk össze ezeket a dinamikákat:

Ahelyett, hogy egy megerősítő erejű munkásidentitásban egyesülnének, másfajta szubjektumok formálódnak a kínai gazdaság jelenlegi struktúrájának köszönhetően. A kommunista perspektívát, már ha egyáltalán lehetséges, kollektív módon kell megalkotni, nem pedig elszigetelt aktivista- vagy akadémiai körökből importálni. Továbbá ki kell terjednie a proletariátus mélységesen széttöredezett szegmenseinek egészére, azok ellentétes érdekeinek dacára. Ma már úgy tűnik, ez a perspektíva nem épülhet egyetlen, állítólag az osztály egészének érdekeit képviselő hegemón szubjektumra, ahogyan azt a régi idők munkásmozgalmaiban az ipari munkások (rövid ideig és megkérdőjelezhető eredményekkel) tették. Ha ez a kommunista horizont megszületik, akkor szinte biztosan olyan formában fog, amely kezdetben idegen a várakozásainktól, és a már létező identitásokat kiszámíthatatlan, sőt kényelmetlen módon fogja átalakítani.

A zavargások tendenciái Kína foglalkoztatási szerkezetének változását is tükrözik. Ez a közeljövőben egyre jobban fog hasonlítani a „fejlettebb”, „posztindusztriális” országokéra – amelyek közül számos még mindig a világ iparcikkeinek fő termelői közé tartozik, miközben a világ ipari munkásainak nagy részét már nem ők foglalkoztatják.

A gazdaságot mára már a szolgáltatóipar nehéz, alulfizetett munkái uralják és a foglalkoztatottság a növekvő költségek közepette egyre bizonytalanabbá válik. Kína foglalkoztatási struktúrája egyre inkább a szolgáltatói szektortól függ, és egyre kevésbé a mezőgazdaságtól, a bányászattól, a ipari termeléstől és az építőipartól. A gazdagabb országokhoz hasonlóan a kínai nagyvárosok munkaerőpiaca is kettéválik: a lakosok többsége az alacsonyabb fizetésű, alacsonyabb képzettséget igénylő munkakörökben dolgozik a szolgáltatói és logisztikai szektorban, míg a magasabb fizetésű, magasabb képzettséget igénylő állásokban csak egy kisebbség tud elhelyezkedni.

Mindez nem jelenti azt, hogy a sweatshopok-ról alkotott teljes képünk helytelen. Az kínai ipari termelésről alkotott képek az 1990-es és 2000-es évek valós gazdasági fejleményeiben gyökereznek. A gyártási szektor biztosította munkahelyek száma drámaian nőtt, miután Kína 2001-ben csatlakozott a Kereskedelmi Világszervezethez. A külföldi gyártók a partmenti régiókba özönlöttek, és az embereket a mezőgazdasági szektorból a feldolgozóiparba, illetve az építőiparba vonzották. Az első nagyobb ipari sztrájkok és tiltakozások közül számos valóban az üzemi munka kizsákmányoló körülményei ellen szerveződött – ezek közé tartoztak a közegészségügyi követelményeknek nem megfelelő étkeztetés, az alacsony bérek, vagy a menedzsment katonás stílusa.

A legrosszabb körülmények a leginkább munkaintenzív ágazatokban, például a textiliparban uralkodtak. De megintcsak: mindez nem kizárólag Kínára volt jellemző. Hasonlóan kizsákmányoló üzemek működtek (és gyakran működnek ma is) a korábbi ruhagyártási központokban, még a gazdagabb országokon belül is. A 2000-es években fokozatosan megszűnt a Multi Fibre Arrangement (MFA), amely egyezmény kvótákkal korlátozta a gazdag országokba irányuló ruhaexportot. Ennek hatására Kínában koncentrálódott a ruházati cikkek gyártása, és az ország a legtöbb versenytársával szemben győzedelmeskedett. Különböző tényezők egybeesése vezetett tehát ahhoz, hogy a kínai ipari övezetek a világ nagy része számára a sweatshopokban folyó munka jelölőivé váltak.

Azonban a partmenti termelési övezetekbe irányuló tömeges migráció évtizede után a munkaerőköltségek emelkedni kezdtek. Amikor ez történik, a foglalkoztatók két lehetőség közül választhatnak: technológiai korszerűsítés a termelékenység növelése érdekében, vagy áttelepülés az olcsóbb munkaerő forrásaihoz. Mindkét tendencia felerősödött Kínában a 2010-es évek folyamán. A munkahelyek számának bővülése az ipari termelésben az évtized első éveiben érte el a csúcspontját, azóta pedig visszaesett (mind az ágazatban dolgozók teljes számát, mind a teljes foglalkoztatáshoz viszonyított arányát tekintve).

Párhuzamosan, kisebb mértékben csökkent a gyártás részesedése is a teljes gazdasági teljesítményből: 2010 és 2019 között az ágazat hozzájárulása a GDP-hez 31,61%-ról 27,17%-ra csökkent. Ezzel egyidejűleg számos sztereotipikus „sweatshop” körülmények között működő, munkaintenzív iparág vagy kivonult Kínából, vagy a kínai belföld felé vette az irányt, ahol a munkaerő és a föld olcsóbb, a környezetvédelmi előírások lazábbak, a helyi kormányzatok pedig jobban támogatják az ipari tőkét. Más iparágak eltérő utat választottak: drága technológiai fejlesztéseket hajtottak végre, és, ahogyan átálltak a magasabb színvonalú termelési folyamatokra, elbocsátották munkásaikat. Kína 20. század végi és 21. század eleji ipari fejlődésének átfogóbb bemutatásáért lásd adatösszefoglalóinkat: Kína iparának változó földrajza (The Changing Geography of Chinese Industry) és Kína iparának profitabilitása (Measuring the Profitability of Chinese Industry) címmel.

Ezeken az általános statisztikákon nem látszik, hogy mennyire drasztikusan megváltozott a munkások foglalkoztatási struktúrája Kínában, és hogy a foglalkoztatás mennyire eltávolodott az üzemi gyártástól a bizonytalan szolgáltatói szektori foglalkoztatottság felé. A legfrissebb vendégmunkásokkal kapcsolatos felmérések szerint

az ipari termelésben betöltött munkahelyek száma ugyan évről évre csökken, de más ágazatokhoz képest a legmagasabb fizetésekkel és a leggyorsabb ütemű bérnövekedéssel is rendelkeznek. Ezzel szemben a jelenleg legtöbb embert foglalkoztató szolgáltatói szektorban a legalacsonyabbak a bérek és a leglassabb a bérnövekedés mértéke is.

A vendégmunkások bére is az ipari termelésben nőtt a leggyorsabban (3,5 százalékkal), míg a szolgáltatói szektorban, az értékesítésben 1,7, a vendéglátóiparban dolgozók bére pedig 2,1 százalékkal.

Ami pedig a munkaidőt illeti, természetesen a sweatshopok munkásaihoz kapcsolt sztereotípiák a futószalagon végzett, monoton feladatokkal töltött fáradságos órák képeit  hozzák magukkal. Ám míg az ipari munkások kétségkívül hosszú órákat dolgoznak, a szolgáltatói szektorban dolgozók munkaideje messze a leghosszabb – egy olyan országban, ahol egyébként is precedens nélküli munkaidő-növekedést figyelhettünk meg. És míg tíz-húsz évvel ezelőtt gyakori volt az építőiparban és az ipari termelésben dolgozó vendégmunkások kimerültség vagy túlhajszoltság miatti halála, manapság ilyen esetekről gyakrabban hallani a techiparban. A munkanapok meghosszabbodása olyan internetes hívószavak megjelenéséhez vezetett, mint a lying flat (meglapulás, a túlteljesítés szándékos visszautasítására utal) vagy a 996-os rendszer, ami arra utal, hogy a munkaadók gyakran elvárják, hogy a munkavállalók a hét hat napján reggel 9-től este 9-ig dolgozzanak.

Kína saját Nemzeti Statisztikai Hivatalának adataiból kimutatható, hogy az évek során egyértelműen növekedett a munkaidő (az összes foglalkoztatott átlagos heti munkaidejére vonatkozó felmérések szerint). Az órák száma a 2000-es években, Kína WTO-csatlakozását követően folyamatosan emelkedett, és 2005-ben érte el első csúcsát. A 2008-2009-es pénzügyi világválság és közvetlen utóhatásai alatt visszaesett, majd először fokozatosan, az utóbbi években pedig egyre meredekebben ismét emelkedni kezdett. A Hivatal 2019 végén kezdte el havi rendszerességgel közzétenni az adatokat, amelyekből kiderült, hogy a heti munkaórák száma 2021 októberében érte el az eddigi legmagasabb értéket, amikor Kína gazdasága egy gyors fellendülés során túlpörgött.

Hasonló történet rajzolódik ki más adatok alapján is, amelyek azt mutatják, hogy már jó ideje zajlik a munkaórák számának lassú és folyamatos növekedése. A 2017-es China Time Use Survey az ország első, 2008-as időfelhasználási tanulmányának nyomon követését tartalmazó jelentést tett közzé, amelyet a Nemzeti Statisztikai Hivatal végzett. Ezek az eredmények azt mutatták, hogy a túlórázó munkavállalók aránya a dolgozó népességben 12 százalékról 42 százalékra nőtt. A felmérésből az is kiderült, hogy Kínában Kolumbia kivételével minden más, összehasonlítható adatokat produkáló országnál hosszabb a munkaidő, és az OECD-országok közül egyedül Törökországban hosszabb a munkaidő.

Összefoglalva, Kínát nem a sweatshopok határozzák meg, és nem is az osztályharc – sőt, Kína osztályösszetétele és osztályharca is egyre inkább hasonlít más, fejlettebb országokéra. Ennek a megértéséhez túl kell lépjünk azokon a toposzokon, amelyek Kínát alapvetően másmilyenként ábrázolják, hogy együtt felismerhessük közös sorsunkat, és hatékonyabban támogathassuk egymást közös küzdelmünkben.