Lehetséges-e, hogy az ukrajnai háború csak a kezdet? Amikor ezt a kérdést feltesszük, érdemes kikacsintani a magyarországi belpolitika látószögéből és körülnézni a világban. A nagyvilágban pedig azt látni, hogy már nem csupán Orbán Viktor beszél egy újabb világháború esélyeiről, és nem csak az egyébként uszító és erőszakos kormánypropaganda sürgeti a békét és kongatja a vészharangokat.

Idén februárban például Jürgen Habermas baloldali filozófus is „időszerűnek” nevezte a tárgyalásokat Oroszországgal, összhangban az ezelőtt egy évvel kifejtett véleményével, amikor megvédte Németország akkor még bizonytalan, tétovázó álláspontját a fegyverszállításokról. A folyamatok nem éppen a Habermas által preferált irányba mutatnak:

nemcsak az ukrajnai háború béketárgyalásai késlekednek, az USA és Kína közti feszültség is fokozatosan nő, és számos más konfliktuszónában is rezgett a léc az utóbbi egy évben,

például a hozzánk közel eső Koszovónál is, amikor tavaly decemberben Szerbia „legmagasabb harckészültséget” rendelt el. Nem csoda, hogy António Guterres, az ENSZ főtitkára a szervezet februári közgyűlésén azt mondta, attól tart, hogy

„a világ nem alva járva, hanem tágra nyílt szemekkel botorkál bele egy nagyobb háborúba.”

A világháború növekvő veszélyére utal a hidegháború óta nem látott méreteket öltő globális fegyverkezés is. A NATO főtitkára, Jens Stoltenberg is arról számolt be, hogy 2014 óta jelentősen megnőttek a tagországok védelmi kiadásai.

Miközben Emmanuel Macron elnök a nyugdíjrendszer pénzügyi fenntarthatlanságára hivatkozva emelte a nyugdíjkorhatárt, Rishi Sunak brit miniszterelnök nyíltan megszorításpárti gazdaságpolitikát folytat, és a szociáldemokrata Olaf Scholz koalíciós kormányában a hithű megszorító, Christian Lindner tölti be a pénzügyminiszteri posztot, az európai kormányok már csak egyvalamire nem sajnálják a pénzt az erkölcs nevében: a hadiiparra. Ebből a sorból Magyarország sem lóg ki. Míg országunk 2014 óta megkétszerezte a GDP-arányos honvédelmi kiadásait, több mint húsz éve egyre csak csökken az oktatásra költött pénz.

Andor László, volt EU-s biztos, lapunk rendszeres szerzője három lehetséges háborús disztópiát vázolt föl: atomháborúig fajuló orosz-ukrán eszkaláció, vagy olyan látszólagos béke, amely fenntartja a gazdasági hadviselést, és a legrosszabb forgatókönyv, a Tajvan ürügyén kialakuló „szó szerint kozmikus konfrontáció”.

A szigetország körüli kínai és amerikai hadgyakorlatok, a sorozatos diplomáciai provokációk a két ország között, és a világgazdasági folyamatok is azt mutatják, hogy az utóbbi szcenárió nagyon is valós veszély.

Ami a gazdasági folyamatokat illeti, a történet a Donald Trump elnöksége alatt kezdődő kereskedelmi háborúval kezdődik, amelyet demokrata utódja, Joe Biden is folytat. Biden nem törölte el a Trump által bevezetett védővámokat, sőt, a védővámok mellé két olyan gazdasági platformot is létrehozott, amelyek Kína befolyását igyekeznek mérsékelni – az Ázsiát célzó indo-csendes-óceáni gazdasági keretet (Indo-Pacific Economic Framework – IPEF), és az USA és EU közti kereskedelmi és technológiai tanácsot (EU-U.S. Trade and Technology Council – TTC).

A hosszú távú cél az ellátási láncok újrahuzalozása oly módon, hogy ne érintsék Kínát. Egyelőre azonban Biden és Ursula von der Leyen is jobb szeretnek a teljes gazdasági leválást jelentő decoupling (szétkapcsolás) helyett de-risking-ről (kockázatmentesítés) beszélni. A hirtelen leszakadás ugyanis szétverné a gazdaságot. Ezt még az USA pénzügyminisztere, Janet Yellen is elismerte: „Gazdaságaink teljes szétválasztása mindkét ország számára katasztrofális lenne. Ez destabilizálná a világ többi részét” – nyilatkozta idén áprilisban. Sőt, az IMF is arra figyelmeztetett, hogy a technológiai szétválás a GDP körülbelül 5%-os csökkenéséhez vezethet számos országban, ami tízszerese is lehet az Egyesült Államok és Kína által kivetett kereskedelmi vámok becsült költségeinek.

Ennek ellenére a szétválás megkezdődött, sőt, egyes elemzők szerint a „kockázatmentesítés” vagy de-risking jelszava eufemizmus, a valóság szépítése. A valóság pedig, hogy 2023 első három hónapjában az Egyesült Államok és Kína közötti árukereskedelem 13,1 százalékkal, az Egyesült Államokba irányuló kínai export pedig 17 százalékkal esett vissza az előző év azonos időszakához képest a kínai vámhivatal adatai szerint.

Az is beszédes, hogy a kínai chipgyártást megkerülendő, „chipszövetség” is létrejött az USA, Japán, Dél-Korea és Tajvan közt. A chipszövetségben a világ hét legnagyobb félvezetőgyártója tett ígéretet a Japánban való gyártás növelésére.

Egyáltalán nem biztos viszont, hogy a nagyhatalmak megvárják majd a világgazdaság fokozatos és profitábilitást fenntartó szétválásnak végét. Kiszivárgott információk szerint az Egyesült Államok már elkezdett puhatolózni közeli szövetségeseinél a Kínával szembeni szankciók bevezetésének lehetőségéről, amennyiben Peking katonai támogatást nyújtana Oroszországnak. Kína is elkezdte fölmérni, mivel járnának ránézve az esetleges szankciók, és a szankciókra készülve egyre több kereskedelmet bonyolít le a jüan valuta használatával, hogy csökkentse a dollártól való függőségét.

A világgazdaság szabadkereskedelmi időszakából a háborús korszakokra jellemző, védővámos kapitalizmus korszakába tartunk tehát, amikor az ipar és a nemzetállam összefonódik.

Ezalól a folyamat alól a külföldi tőkével ellenséges, nemzeti tőkét építő NER sem kivétel. Az Orbán-kormány azért „békepárti”, mert több nagyhatalom keresztmetszében találta magát, miután függetlenebbé akarta magát tenni a vele ellenséges emberjogi atlantistáktól.

Jellemző viszont, hogy míg Orbán Viktor a világpolitikával foglalkozik, az ellenzék Orbán Viktorral. Pedig minden jel szerint elég egy óvatlan pillanat, és elszabadulhat a földi pokol – és akkor vajon lesz-e majd olyan politikai erő, ami a magyar érdekekre hivatkozó Orbán Viktorral szemben az emberiség érdekeit is szem előtt tartja?