TGM-nek ez a hosszú tanulmánya^[1] látszólag egy viszonylag egyszerű, szinte már-már jelszóvá egyszerűsíthető tézist védelmez. Mégis a kérdések, amelyeket felvet, a problémák, amelyekkel birkózik, a kapitalista modernitásban elszenvedett emberi lét problémáinak – és politikai kihívásainak – legmélyebb gyökeréig vezetnek. A tanulmány középpontjában – mint talán közismert – a Rousseau és Marx által inspirált kétféle szocializmus különbsége áll. A különbség első ránézésre világosnak és könnyen érthetőnek látszik: „Míg Karl Marx és a marxizmus a proletariátus fölszámolását célozza”, addig a rousseau-i szocializmus „a proletariátus megdicsőülését és diadalmas túlélését.” (128. o.)

A marxi szocializmus azt akarja, hogy a munkásosztály mint osztály – a kapitalizmussal együtt – megszűnjön létezni, míg a rousseau-i szocializmus azt akarja, hogy a munkásosztályt elnyomó többi osztályok megszűnjenek, a munkásosztály magába olvassza a társadalom egészét – egyenlőséget akar. Teszi ezt azért – TGM leírása szerint – mert a munkásosztályban, a dolgozók elnyomott, népi, plebejus osztályában belső, lényegi értéket lát, annak kultúráját, szokásait, magatartásformáit magasabb rendűnek látja a kizsákmányolók, a burzsoák, az uralkodó osztály kultúrájánál, szokásainál és magatartásformáinál.

Ezzel azonban a rousseau-i szocializmus tévesen rendi jelleggel ruházza fel az osztályt. Míg az osztály a kapitalista társadalmak – ezek az egyedüli osztálytársadalmak – strukturális eleme, addig a rend: életforma.

Erkölcsök, szokások, magatartásformák, öltözködés, zene, szimbólumok összessége – egy kultúra, amelyet a rousseau-i szocializmus képviselői mint „természetest” és „morálisan felsőbbrendűt” védelmeznek a túlfinomult, képmutató, dekadens, és nem utolsó sorban gyilkos, elnyomó és kizsákmányoló – és így óhatatlanul az arisztokrácia és a klérus mintájára elgondolt – uralkodó osztályokkal, a burzsoáziával szemben.

A rousseau-i szocializmusnak mindaddig helye volt az emancipatorikus mozgalmakban, ameddig szükséges volt a feudális-rendies társadalmi berendezkedés maradványainak felszámolása. Ezt a munkát azonban a második világháború után egyrészt a nyugat-európai jóléti állam, másrészt az állampárti modernizáló diktatúra Kelet-Európában elvégezte: a rousseau-i szocializmus, amely elméleti érvényességgel sohasem bírt, gyakorlati érvényességét is elvesztette. A kapitalista társadalom nem rendi társadalom – aki a kapitalizmus meghaladását akarja, annak a marxi szocializmust kell akarnia. Innen már hamar a szóban forgó jelszóhoz jutunk:

„marxi, ne rousseau-i szocializmust!”

Mindez tiszta és világos, és nem kevés megvilágító erővel bír. Amikor a mai baloldal 20. századi elődei ősbűneként azt jelöli meg, hogy az „osztály” helyett a „kultúra” fogalmát helyezték a középpontba, akkor TGM elemzése eszünkbe idézheti, hogy az osztály fogalma a baloldal történetének legnagyobb részében – amelyet mindig a rousseau-i szocializmus uralt, még a hitvalló marxisták körében is – elsősorban maga is kultúrát jelentett. És nemigen lehetnek kétségeink afelől sem, hogy az úgynevezett „osztálypolitika” ennek a – „kultúrából” állítólag kiábrándult – mai baloldalnak a szemében ma is egy kultúra – egy józan, materiális, szókimondó, faragatlan, maszkulin, agresszív, a polgári érzékenységet semmibe vevő, egyenes, engesztelhetetlen, és nagyrészt képzeletbeli „melósok” és forradalmárok által hordozott kultúra – affirmálása az „uralkodó osztályok” túlfinomult, képmutató és kiforgatott progresszív liberális kultúrájával – az identitáspolitikával, a politikai korrektséggel, a wokeness-szel – szemben. A rousseau-i szocializmus növekvő időszerűtlensége ellenére továbbra is a markában tartja a baloldalt.

Úgy tűnik tehát, a jelszó „marxi, ne rousseau-i szocializmust!” semmit nem vesztett érvényéből. És mégis, minden megvilágító ereje ellenére mindaz, ami TGM írásában kimondatlan marad, a kérdések, amelyek válasz nélkül maradnak, beszédesebb, mint ezek a kétségtelenül helyes meglátások. Elvégre mi az pontosan, aminek a rousseau-i szocializmussal szemben kellene állnia? Mi voltaképpen a marxi szocializmus? Megtudjuk, hogy a legtöbb magát marxistának valló szocialista voltaképpen rousseau-i. Megtudjuk, hogy a marxi szocializmust politikailag sohasem kísérelték meg. Megtudjuk, hogy még csak az sem világos, milyen politikai formát ölthetne ma egy a marxi szocializmusra tett kísérlet.

A marxi szocializmus a rousseau-i felfogásnak a munkásosztályról alkotott angyali képével egy démoni képét állítja szembe: míg a rousseau-i szocializmus szerint a munkásosztályban – elnyomottságában és megalázottságában is – megtestesül mindaz, ami a modernitásban még megőrizhető jó, addig a marxi szocializmus szerint a munkásosztályban testesül meg mindaz, ami a kapitalista modernitásban az emberi életet elviselhetetlenné teszi – az elidegenedés, a kizsákmányoltság, az eldologiasodás, mindaz, ami miatt a kapitalizmus világa: pokol.^[2]

És mégis, ami mindebben igazán démoni, hogy ezzel a pokollal nem áll szemben megváltó mennyország, a tiszta és bűntelen emberiség szikrája nem szunnyad eltemetve az elnyomás salakja alatt.

A kapitalista modernitás pokla – ez a valóban démoni gondolat – nem rossz – ez pusztán az, amivé az emberi civilizáció tényszerűen vált. Ennek a pokolnak, a proletariátusnak, amelyben ez a pokoli lét legmagasabb fokon kifejezésre – és öntudatra – jut, önmagát kell felszámolnia:

„csak a kapitalizmus világítja be a társadalmat, a végső leleplezés, a végső apokalipszis, a végső megvilágosodás pedig csak akkor jön el, ha előbb átvágunk az elidegenedés homályán, amelynek energiája, démoni ereje egyedülálló a történelemben. Marx nem »ellenzi« világnézetileg a kapitalizmust; az Rousseau. A kapitalizmus Marx szerint történelem; Rousseau szerint maga a rossz.” (130. o.)

Ám ha a kapitalizmus megvilágítja önnön igazságát, ha a kapitalizmus segít megismerni önmagát, akkor hogyan lehetséges, hogy a kapitalizmus meghaladásának mikéntje, a kapitalizmusból kivezető út mégis homályban marad? Ha a kapitalizmussal nem áll szemben semmiféle külső pont, ahonnét a megváltás betörhet a fennálló rendbe, úgy a kapitalizmus meghaladásának, a proletariátus önfelszámolásának saját fejlődéstendenciáiból kell következnie. Ám éppen ez a gondolat az, amely mind elméletileg, mind politikailag már 1914-ben megvalósíthatatlannak bizonyult.

A kapitalizmus önnön logikája, belső fejlődéstendenciái nem taszítják a proletariátust önfelszámolásának akarása és képessége felé. A proletariátus történetileg annak bizonyult, aminek a marxi elmélet mindig is mondta: osztályként a kapitalizmus puszta struktúramozzanatának, amely ilyenként végletesen eldologiasodva megfosztatik a történeti szubjektum minden ismérvétől. A problémára a marxi szocializmus mindeddig egyedül a Párt rejtelmes tanát volt képes ajánlani:^[3]

„Miután módszeresen megfosztotta magát az arkhimédészi pont lehetőségétől, Marx forradalmi akaratát – amelynek mintája persze a polgári forradalom volt, nem is lehetett más – csak az menti meg az abszurditástól, hogy arra kényszerül: a »reális absztrakciót«, a tőkét tegye meg szubjektummá. Vele hegeli dialektikában feszül szembe a proletariátus, de amelynek a tudata, eldologiasodván, isteni szikrát kér az újra alannyá váláshoz. Erre Marx utódja isteni szikrául a filozófusként elképzelt Pártot jelölték ki, ami formailag kifogástalannak tetszett. Akármi lesz ennek a fordulatnak a politikai sorsa – azaz lehetéséges-e filozófus-démiurgosz a Párt, a Mozgalom helyén, ami kétségtelenül nem Hegelre és Marxra valló ötlet amúgy se –, annyi bizonyos, hogy Marx filozófiája (akárcsak Hegel másik nagy kritikusáé, Søren Kierkegaard-é) tragikus.”^[4]

A rousseau-i szocializmus bűne – állítólag –, hogy Marxtól Rousseau-ig, Hegeltől Kantig, a dialektikától a moralitásig vezet vissza minket, így zárva el a kapitalizmus voltaképpeni meghaladásának lehetőségét. De mi vár minket Marxnál, Hegelnél és a dialektikánál? Nemde ugyanúgy illúziók és hamis remények, ahogy a munkásosztályban rejlő természetes emberi erény apoteózisának programját meghirdető rousseau-i szocializmusnál? A kapitalizmus pokla: a Pandémónium – itt az ördögök uralkodnak, és azt remélni, hogy végtére önmaguk vesztik el magukat, mi pedig a velük kötött fausti paktumból üdvözülve kerülünk ki, olyan önhittség, amely csak minket ítél örök kárhozatra.

Meglehet, a tanulság, amelyet le kell vonnunk, nem annyira az: marxi és ne rousseau-i szocializmust! Meglehet, figyelmünket sokkal inkább a csak feltett, de meg nem válaszolt kérdésekre kell függesztenünk, meglehet, ezekkel kell küzdenünk és birkóznunk, nem pusztán összehajtogatnunk és zsebre vágnunk, azt a néhány, összességében mellékes tanulságot, amelyeket jelszó formájában kijegyzeteltünk magunknak a hosszú eszmefuttatásból. Meglehet, folytatnunk kell a gondolkodást ott, ahol TGM többé már nem folytathatja.

Tamás Gáspár Miklós sokunk számára – az én generációm számára (ha lehet ilyet mondani) – az igazságot jelentette – nem csak az osztályról, mindenről. Tudatlan tévelgők, idegenként saját történelmünkben és kultúránkban, sokat sejtve, de keveset értve, tőle vártuk, hogy hozza napvilágra, vonja az ész, a műveltség és az emberiesség ítélőszéke elé a kor legtűrhetetlenebb hazugságait, amelyekkel mint megkérdőjelezhetetlen igazságokkal nőttünk fel. És ezt megtette értünk. Ez az igazságbeszéd ugyanakkor egyfajta falat is vont köré, gátjává vált annak, hogy teljes gondolkodói mivoltában jelenhessen meg előttünk. Annyi hazugságot, annyi előítéletet, az uralkodó eszmék annyi ködképét kellett eloszlatnia, hogy – különösen publicisztikai munkásságában – alig maradt tér annak, ami a gondolkodásában igazán eredeti és sajátszerű.

Ami mesterré és példaképpé tette oly sokak szemében – a baloldalisággal kacérkodó liberálisoktól a reformer szocdemeken át a radikalitás legkülönfélébb pózaiban tetszelgő baloldali fiatalokig –, a sokszor egyszerű, de kimondatlanságukban mégis radikális igazságok képviselete, ez voltaképpen még nem gondolkodói munka, csupán előkészület, olyan alapvetések lefektetése, amelyekkel – úgy vélte (joggal) – mindenkinek tisztában kell lennie, ha érteni akarja a világot, amelyben él, és benne felelősen akar gondolkodni és cselekedni politikai hitvallástól függetlenül. Nem csoda hát, hogy igazságai visszhangra találtak a magyar nyilvánosság szinte egészében.

Mindenki úgy érthetett egyet vele, úgy érezhette magáénak egyes gondolatait (ha volt is, amivel vitatkozott), hogy elképzeléseinek tágabb összefüggéseire, pozíciójára a saját eszmetörténeti hagyományában, e pozíció korlátaira és vakfoltjaira nem kellett reflektálnia.

Különös, hogy őt, aki hitte, hogy a gondolat, az eszme, a szellem szabadít föl és nem a szenvedély, épp a szenvedély – az igazság iránti szenvedély – tette példává és tanítóvá egy egész nemzedék számára. Mert ezen a szenvedélyen osztoztunk, mert megkaptuk tőle ezt a szenvedélyt, felmentve éreztük magunkat az alól, hogy gondolatait, eszméit mélységében megértsük. Elfogadtuk, hogy helyettünk gondolkodjon, és – részletkérdéseken túlmenően – alig igyekeztünk együtt gondolkodni vele. De ennek vége. TGM elment, és amit ránk hagyott, a feladat, hogy mi legyünk azok – mi mindannyian –, akik kimondjuk az igazságot.