„Én sohasem hittem abban, hogy a piac szent és sérthetetlen. Megvannak a maga törvényei, tehát óvatosan kell azzal foglalkozni, azt megérinteni, oda beavatkozni, de hogy érinthetetlen lenne, azt sohasem gondoltam.”

– Orbán Viktor miniszterelnök a „20 éves a Széchenyi Kártya Program” jubileumi rendezvényen.

Elintézhetnénk ezt annyival, hogy briliáns meglátás a miniszterelnök részéről, aki nem győzi csodálni Ronald Reagant, az Egyesült Államok neoliberális és szélsőségesen piacpárti egykori elnökét vagy épp piaci fundamentalisták dzsemborijának immár rendszeres felszólalója.

De az igazság az, hogy Orbán Viktor és kormánya valóban rendszeresen beavatkoznak a piaci folyamatokba. Csak épp általában nem úgy, hogy ezek a beavatkozások hosszú- vagy akár középtávon a társadalom széles rétegeinek érdekét szolgálják.

Persze vannak intézkedések, amelyek nem véletlenül népszerűek. Ilyen például az energiaárak 2022-es elszállásakor feloldott rezsicsökkentés, melynek keretében hatósági energiaárakat vezettek be – anélkül, hogy átfogó energiahatékonysági programot hirdettek volna. Vagy egyes alapélelmiszerek fogyasztói árainak a fixálása, aminek köszönhetően legalább a rakott krumpli vagy a hortobágyi húsos palacsinta árát, úgy ahogy, be tudjuk lőni a rekord élelmiszer-árdrágulás közepette.

Az ehhez hasonló intézkedések miatt aztán kritikusainak egy része rendszeresen lekádározza, kommunistázza, stb. a Fidesz rendszerét, de még a miniszterelnök is arról beszél, hogy ha mindenre ársapka kerülne, az már maga lenne a kommunizmus. Bárcsak.

Valójában ezek az árszabályozások csak rózsaszín masniként fityegnek a neolib rémálomból és a gátlástalan gazdasági hátország-építésből (vö. nemzeti tőkésosztály) összefércelt frankensteini szörnyetegen, amit jobb híján a kormány gazdaságpolitikájának szoktak becézni.

Persze mondhatjuk, hogy az Európai Unió közös piacának a perifériáján Magyarország kényszerpályán mozog, ami így is van. De azért az sem igaz, hogy ne lenne mozgástér. Ennek ellenére a kormány a piac- és tőkebarát intézkedések széles skáláját vonultatja fel, melyek alappillérei nagyon leegyszerűsítve a következők:

• rekordalacsony társasági adó, ami a külföldi beruházásokat ösztönzi, egyszersmind segíti a hazai tőkésosztályt;
• a rekordmagas áfa, vagyis a társadalom fogyasztásának az adóztatása;
• valamint az egykulcsos jövedelemadó, ami a magasabb keresetűek érdekeit szolgálja.

Amikor pedig a kormány beleturkál a piaci folyamatokba, legnagyobb hatású intézkedéseivel akkor is a tőkeérdekeket szolgálja ki.

Gondoljunk itt a külföldi nagyvállalatoknak nyújtott támogatásokra, amik a működőtőke-befektetéseket ösztönzik, de közben totálisan figyelmen kívül hagyják, hogy az emberek és a környezet milyen károkat szenvednek. Vagy arra, hogy milyen szégyentelenül (köz)pénzeli a nemzeti tőkésosztályt, piaci szemüveggel nézve értelmezhetetlen módon vagy durva beavatkozásokkal, mint például a privatizáció után multik által dominált energiaszektor átjátszása a NER kezébe.

Ezektől a beavatkozásoktól pedig a közvetlen kedvezményezetteken kívül nem lesz jobb senkinek. Sőt, nem egyszer előfordul, hogy sokaknak nagyon is rossz lesz.

A milliárdos állami támogatásokkal épített gyárak mellett szenvednek a lakók, megmérgezik a földeket, vizeket – arról nem is beszélve, hogy mikor veszélybe kerül a jövedelmezőségük, a kormány igyekszik a költségeket gyorsan másra, például a dolgozókra hárítani. Deregulációval, vagyis azzal, hogy az egyébként sem túl védelmező munkajogi szabályozásokon tovább lazítanak – aztán majd a (munkaerő)piacon eldől, hogy a munkáltató vagy a munkavállaló tudja erősebben érvényesíteni az érdekeit. Talán nem nagy meglepetés: általában a munkáltató.

Pedig lenne lehetőség bőven belenyúlkálni a piac működésébe úgy is, hogy a társadalom érdekét szolgálja.

Például a munkaerőpiaci folyamatok megregulázása kifejezetten hasznos lenne a dolgozók tömegei számára, de hát épp ez a kormány lazította fel a szabályokat a tőke érdekében az új munka törvénykönyvével, amin legutóbb épp az ősszel csavart megint, és persze nem a munkavállalók jogait erősítette meg.

Vagy az oktatás, az egészségügy és a szociális ellátórendszer piacosítása helyett megerősíthetnék az állami intézményeket, hogy biztosítva legyen a társadalom valamennyi tagjának a hozzáférése a minőségi szolgáltatásokhoz. De hát ennek a kormánynak a regnálása alatt rohadt le még inkább a közoktatás, miközben a tehetősebbek igyekeznek egyházi- vagy magániskolákba menekíteni a gyerekeiket, ami konzerválja a társadalmi egyenlőtlenségeket. Különösen perverz, és egyáltalán nem példa nélküli az sem, hogy a kormány kifejezetten támogatja is a magánintézményeket – és persze ezúttal is „belenyúl a piacba”.

A magánegészségügy egyre népszerűbb, és nem azért mert bárki is szeretne a TB mellé még pluszban fizetni az ellátásért, hanem azért, mert az állami szolgáltatások egyre inkább leépülnek. Az meg csak hab a tortán, hogy a Fidesz még törvénybe is írta, hogy a szociális szférában aztán tényleg semmi keresnivalója az államnak. Így hát, aki nem elég ügyesen született, hovatovább nem elég sikeresen bocsátotta áruba a munkaerejét, az a piac szabályainak megfelelően éhen is pusztulhat.

Egy másik piac, ahova igazán belenyúlhatna az állam a többség érdekeit védve, az az ingatlanoké. Hiszen bő három évtizede nem volt példa nagyszabású állami lakásépítési programra, a piac ellenben többé-kevésbé háborítatlanul működött, így bizonyos, hogy akinek nincs, annak nem is lesz saját lakása, miközben a forgalomban lévők tulajdona koncentrálódik. Ha pedig befektető veszi meg a lakást profittermelési céllal, akkor a piaci viszonyokból fakadóan jobban meg fogja érni rövid távon kiadni a lakást a briteknek, hosszabb távra fogorvosi rendelőnek (ugye, az állami ellátások helyett…).

És a sort még hosszan lehetne folytatni. Hisz

amikor „nem avatkoznak bele” a piac működésébe, azaz leépítik azokat a szabályokat, jogokat, amelyek a közérdek nevében korlátok közé szorítanák a profittermelést, akkor a tőke a társadalom kárára realizálja a legmagasabb elérhető hasznot.

Ilyen hathatós beavatkozásra aligha számíthatunk a Fidesz részéről, de érdemes felidézni, hogy az ellenzék tavasszal még ennél is kevesebbet ígért. Jelenleg mindkét politikai alternatíva a tőkének biztosítana jóléti államot, pedig ennek ellenkezőjére volna igény és szükség.