„Ha nem Putyin szövetségeseiként viselkedünk, hanem a NATO keretein belül, akkor Magyarország a katonai szövetség keretein belül minden segítséget megadhat Ukrajnának (…) hogyha a NATO úgy dönt, akár katonait is (…).”

– Márk-Zay Péter a Partizán élő adásában 2022. február 13-án.

Január végére úgy tűnt, a Fidesz kijátszotta az aduit. Volt választási pénzosztás, városháza-botrány, a mozik október vége óta játszották Elkxrtuk c. filmet, a közösségimédia-felületeken irdatlan pénzekből ment a Gyurcsány-show, és felállt a Megafon-hadtest is. Nem látszott, hogy lehet még más a tarsolyukban, az ellenzék pedig továbbra is az előválasztás utáni átrendeződést nyögte. A hazai közélet fő kérdése az volt, hogy képes lesz-e a hat párt és a hetedik miniszterelnök-jelölt annyira összeszokni a kampányhajrára, hogy ténylegesen megszorongassák Orbánékat. Azaz lényegében adottnak tűntek az áprilisi választás politikai keretei.

Az év elején arra talán csak a bátrabbak fogadtak volna (közülük is azok, akik nem látták belülről a kampánystáb fejetlenségét), hogy az ellenzék megnyeri a választásokat, de arra szinte senki, szerintem maga Orbán Viktor se, hogy ismét fideszes kétharmad lesz az országban. Aztán jött a február és a háború előszele, majd február végén a tényleges ukrajnai invázió. Ebben a helyzetben a Fidesz ismét megmutatta, hogy a válságkommunikációra építő, a magyar emberek több évszázados történelmi tapasztalataiból származó félelmeit kihasználó politikában verhetetlen. A többit ismerjük: újabb kétharmad, az ellenzék pedig azóta is nyaldossa a sebeit.

A fordulat utólag egyetlen rossz mondatba sűríthető, Márki-Zay Péter hírhedt partizános élő szereplésének rövid jelenetébe. Talán nincs olyan magyar választó, aki ezt ne látta volna – a Fidesz erről gondoskodott. Ebben a jelenetben Márki-Zay Péter arról beszél, hogy az ő miniszterelnöksége alatt Magyarország minden kapcsolódó kérdésben a NATO-t követné, ha kell, küld fegyvereket, sőt akár katonákat is Ukrajnába. Utóbbi alatt nem csupán kiképzőtisztekre gondolt, hisz olyan „hasonló akciókról” beszélt, mint az afganisztáni vagy más közel-keleti magyar NATO missziók. Így világosan kifejezte, nem csupán az ötös cikkelynek (kölcsönös segítségnyújtás abban az esetben, ha egy másik NATO-tagállamot megtámadnak) engedelmeskedne, hanem Orbánnal szemben ő sokkal harmonikusabban képzeli el országunk kapcsolatát az észak-atlanti katonai szövetséggel.

A kormánypárti sajtó és kampánygépezet hamar vérszemet kapott: 10 nappal később, az orosz invázió előtt egy nappal a Magyar Nemzet-től a Hír TV-n át az M1-ig mindenhol vezető anyagként jelent meg: „Márki-Zay Péter magyar katonákat és fegyvereket küldene Ukrajnába”.

A kormánykritikus média és az ellenzék gyorsan reagált a vádakra, természetesen fideszes hazugságnak bélyegezve őket. Érvelésük szerint a kormánypárti médiumok és a fideszes politikusok kirakadták a kontextusából Márki-Zay szavait. Különösen „megnyerő” a Telex fact-check cikke, amely szerint inkább hamis az az állítás, hogy Márki-Zay Péter magyar fegyvereket és/vagy katonákat küldene Ukrajnába, mert habár valóban ezt mondta, ezt bővebben kifejtve és a NATO-nak való engedelmesség keretében állította – de politikai, kampánykommunikációs szempontból tényleg jobb, ha a NATO-nak való engedelmességét akarta csupán kifejezni ezekkel a mondatokkal?

Márki-Zay Péter a partizános interjú után az ATV-ben is megismételte az állításait (igaz itt már katonákról nem, csupán fegyverekről beszélt), a kormánypárti támadás és az ellenzéki védekezést követően azonban már igyekezett minél több helyen elmondani, hogy nem küldene magyar katonákat Ukrajnába, ugyanis a NATO ilyet egyelőre nem kér. Azonban ez már nem jutott el a választókhoz, hála a Fidesz hihetetlen fölényének a közbeszéd irányítására felhasználható eszközök terén.

Ez a fölény az egyik indoka a választásai vereségnek az ellenzék szerint, ezen kívül leginkább Márki-Zay Péterre igyekeznek rákenni a buktát, és való igaz, hogy a miniszterelnök-jelölt nem tudott egy ütőképes kampánystábot és stratégiát létrehozni. Hatalmas munkával bejárta az országot és rengeteget szerepelt, de sokszor a készületlenség, az átgondolatlanság jellemezte szerepléseit, nem látszott, hogy rögtönzéseinek sajátos összefüggésein túl valóban lenne kommunikációs stratégiája az ellenzéki kampánynak.

A döntő pillanatban mégis egészen véletlenül a lényeget mondta. A feltétlen hűség az atlanti szövetséghez és általában a Nyugathoz nem elszólás vagy MZP-izmus, hanem az ellenzék egyetlen tudatosan felépített politikai állítása. Ennek következtében talán akkor sem lett volna jobb a helyzet, ha Márki-Zay Péter későbbi szavai egy ideális közszolgálati médium révén elérnek minden magyarhoz, ugyanis a valódi problémát az utólagos korrekció sem korrigálta.

Nem tehette, mert ehhez le kellett volna mondani az egyetlen dologról, amit az antiorbán ellenzék állít azon kívül, hogy ők nem Orbán Viktorok: az atlantista elköteleződésről.

A Fidesz épp arra érzett rá, hogy habár a háború a Putyinnal nyíltan barátkozó Orbán Viktorra könnyen ráéghet, kiváló lehetőséget nyújt az ellenzék legfontosabb állításának kikezdésére. Kihasználták, hogy az ellenzék látványosan nem érti azt az ambivalens viszonyt, amely a magyar társadalmat a nyugati hatalmi centrumhoz fűzi. Mert az a tény, hogy a magyar társadalom többsége egyébként EU-párti, elfedi annak valóságát, ahogy félperifériás társadalomként hozzáállunk a nemzeti szuverenitás kérdéséhez.

„»Bécs« történelmi szerepét most »Brüsszel« játssza” – mutat rá TGM, és a kurucok mindig szimpatikusabbak lesznek a labancoknál. Akkor is, ha mind tudjuk: a kurucoknak is ki kell egyezniük a Habsburgokkal, a dolgok végén Orbán Viktor is engedelmeskedni fog a NATO-nak, Brüsszelnek, a német tőkének, stb. De sikeres politikai formáció ma Magyarországon nem lehet azokból, akik ezt még szívesen is tennék.