Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Túlterjeszkedő NATO és bizonytalan Nyugat-Európa: miért ilyen reménytelen az orosz-ukrán konfliktus?

Százezer orosz katona állomásozik az ukrán határ közelében, egymást érik a nyugati és orosz flottagyakorlatok a Fekete-tengeren, Szergej Lavrov orosz és Tony Blinken amerikai külügyminiszterek gyakorlatilag megállás nélkül birkóznak egymással a helyzet megoldása érdekében, eddig nulla kézzelfogható eredménnyel. Hogyan alakult ki a mostani ukrajnai válsághelyzet, és hogyan lavíroznak a nagyhatalmak az érdekeik mentén? 

Szergej Lavrov orosz és Annalena Baerbock német külügyminiszter (Annalena Baerbock facebook-oldala

A poszt-francoi Spanyolországgal 1982-ben megerősödött Észak-atlanti Szövetség Szervezete (NATO-OTAN) a hidegháború végén, a Varsói Szerződés, majd a Szovjetunió összeomlásakor válaszút elé állt: vagy lemond a kínálkozó lehetőségről, hogy Kelet felé terjeszkedjen, és így nem provokálja a nagyhatalmi szerepében megtépázott Oroszországot, vagy lecsap a nyugati védernyő alá szívesen bebújó államokra. Némi huzavona – és természetesen az újraegyesülés miatt a volt Kelet-Németország lenyelése – után 1999-ben nagy lendülettel elkezdődött a keleti irányú bővülés. 1999-ben Magyarország, Lengyelország és Csehország, 2004-ben Bulgária, Litvánia, Észtország, Lettország, Románia, Szlovákia és Szlovénia lettek tagok. A következő hullámban, 2009-ben csatlakozott Albánia és Horvátország, 2017-ben Montenegró, végül (ez idő szerint) 2020-ben Észak-Macedónia.

A kocka el volt vetve.

Egy tökéletes zsákutca az amerikai külügytől…

2008-ban ifjabb George Bush elnök minden biztonságpolitikai érv és aggodalom ellenére meglehetősen felelőtlenül és nem teljesen világos okokból NATO-tagságot ígért Ukrajnának és Grúziának. Fiona Hill, a kérdés miatt összehívott 2008-as bukaresti csúcstalálkozó hírszerzési delegáltja határozottan azt tanácsolta Bush-nak, hogy ne ajánljon a NATO tagsághoz vezető utat Kijevnek és Tbiliszinek, hiszen azt elve nem lehet végigjárni a tagállamok támogatása nélkül, így a helyzet csak rosszabb lehet.

A NATO-bővülése (forrás: Wikimedia Commons)

Ha nem is lehet még teljes alapossággal feltárni az okait ennek a lépésnek, a következményei világosak: az évezred bevezető évtizedének második felében se Ukrajna, se Grúzia nem volt még a közelében sem a NATO-tagság kritériumainak teljesüléséhez, és a többi tagország se támogatta felvételét az Észak-atlanti Szövetségbe. A helyzetet így csak az Egyesült Királyság által tető alá hozott kompromisszummal lehetett rövid távon rendezni, amelynek értelmében a NATO felveszi majd Ukrajnát és Grúziát a szövetségbe, de azt, hogy mikor, egyelőre nem részletezik.

A „kompromisszum” természetesen ebben a formájában nem is lehetett volna előnytelenebb a posztszovjet államok számára, hiszen nem csak Moszkvát sikerült végérvényesen Kijev és Tbiliszi ellen hangolni, de mindez ráadásul úgy történt, hogy utóbbiaknak még biztonsági garanciákat se sikerült nyújtani.

„Minden létező dolognál rosszabbra sikerült ez a deklaráció. Nem garantált emeltebb biztonsági körülményeket Ukrajnának vagy Grúziának, viszont megerősítette Moszkva álláspontját, hogy a NATO fel akarja venni őket” kommentálta a külpolitikai ügyetlenkedést Samuel Charap amerikai politológus.

Moszkva, párhuzamosan a NATO említett csúcstalálkozójával maga sem maradt rest: egyre szorosabbra fűzte a szálakat Viktor Janukovics feltétlen oroszbarát ukrán politikussal, akit pár évvel később elnökké is választottak, Grúziával pedig pár héttel a NATO megállapodás előtt felmondta az Abháziát és Dél-Oszétiát (ezeket az államalakulatokat Grúzia szakadárnak minősíti) sújtó szankciós megállapodását. Amikor Grúzia a NATO ígéreteitől felbátorodva támadást intézett a szakadár államok és az ott állomásozó orosz csapatok ellen, talán maga se mérte fel, mennyire messze elhagyta a képzeletbeli védernyőt: az orosz csapatok mindenféle retorziótól mentesen verhették szét a grúz hadsereget napok leforgása alatt. 

Oroszország tehát egyre erőteljesebbé tette a jelenlétét 2008-tól fogva ezen államokban, anélkül, hogy komolyabb válaszlépésektől kellett volna tartania. Hogy Moszkva is túlzottan magabiztossá vált a helyzettől, azt a 2013-2014-es kijevi események, és Janukovics bukása, valamint az ezután elkövetett agresszió mutatja mindennél jobban.

… és Moszkvától szintúgy

„(…) [Putyin] tett róla, hogy Ukrajna soha ne kövesse az utasításait, és erről csak ő maga tehet. Ukrajna még nyugatbarátabb és még ukránabb, és kevésbé orosz, és ez mind annak köszönhető, amit Putyin 2014-ben művelt.”

szögezte le Ivo Daalder, a NATO korábbi amerikai megbízottja decemberben, és ennyit megadhatunk neki. Bár Putyin elnök Ukrajnát egy nem létező államnak tartja, és különböző fejtegetésekkel bizonygatja, hogy területe Oroszországgal valójában egy, a Janukovics bukása utáni határszabászat, és a keleti szakadárok azóta is tartó nyílt támogatása – ha ez lehetséges – még távolabbra lökte Kijevet és az ukrajnai polgárokat Moszkvától.

Mint ismeretes, Oroszország a Moszkva-barát Janukovicstól a félfasiszta Porosenko elnökségéig vezető eseménysorozatra úgy reagált, hogy megszállta, majd egyoldalú lépéssel magához csatolta az 1954-ben az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársasághoz került Krím-félszigetet (ennek a területnek a lakossága egyébként az 1991-es népszavazáson sokkal kisebb arányban támogatta Ukrajna kiválását a Szovjetunióból). Emellett Putyin kormányzata nagy mennyiségű fegyverrel, pénzzel és „önkéntesekkel” támogatta az oroszajkú Donyeck és Luhanszk keleti régióiban szeparatista felkelést folytató csoportokat, amely felkelés azóta is tart kisebb-nagyobb intenzitással, és mindezidáig mintegy 14 ezer halálos áldozatot követelt.

Nem csak Ukrajna minden maradék együttműködési készsége veszett el 2014 óta, de a nyugati szövetségi rendszer is nagy tempóban látott neki az ország felfegyverzéséhez. Ennek előfeltétele volt, hogy az ukrán védelmi erők ‘14-es bénázását ellensúlyozandó, Kijev nagy erőkkel lásson neki hadserege minőségi közelítésének a NATO-sztenderdekhez. Észak-atlanti katonai tanácsadók segítségével nekiláttak a haderő átfogó reformjának, 2015-ben új nemzetbiztonsági stratégiát dolgoztak ki, amelyet 2016-tól Stratégiai Védelmi Útmutató néven követtek tervezetek. Mindennek eredeti célja volt, hogy 2020-ra az ország véderői a NATO-csapatokkal közös műveletek elvégzésére készen álljon.

Ezzel párhuzamosan Washington és a NATO se tétlenkedett: 2014 óta az Egyesült Államok külügyminisztériuma és védelmi minisztériuma több mint 2,7 milliárd dollárt fordított képzésre és felszerelésre, hogy segítse Ukrajnát területi integritásának megőrzésében, határainak biztosításában és a NATO-val való interoperabilitás javításában. Ebből 721 millió dollárt a Külügyminisztérium által finanszírozott külföldi katonai finanszírozás (FMF), 1,35 milliárd dollárt pedig a Védelmi Minisztérium Ukrajna biztonsági segítségnyújtási kezdeményezése keretében költöttek el. 

Ukrajna 2014 és 2021 között mintegy 19,7 millió dolláros IMET-támogatásban is részesült, hogy támogassa az Egyesült Államokban található védelmi minisztériumi (DoD) iskolákban mintegy 370 fiatal, középszintű és vezető katonatiszt szakmai katonai képzését. 2021 decemberében az elnök 200 millió dollár értékű lehívást engedélyezett a DoD készleteinek Ukrajnába történő azonnali átadására. Ezeken felül

2018-ban Washington megkezdte emberi élet kioltására is alkalmas fegyverzetek (lethal weapons), mint például a Javelin-típusú harckocsi-elhárító rakéták és rakétaindító felszerelések, mesterlövész-puskák és harci drónok szállítását Kijevnek.

A 2016-ban elfogadott Átfogó Segítségnyújtási Csomag keretében a NATO 16 különböző programmal támogatja az ukrán védelmi erőfeszítéseket.

Kijev, 2019. május 20. Áder János köztársasági elnök (j3) megbeszélést folytat Volodimir Zelenszkij új ukrán (b5) elnökkel Kijevben, az elnöki hivatalban 2019. május 20-án. Ezen a napon tette le a hivatali esküt Volodimir Zelenszkij. MTI/Kovács Tamás

A katonai erőegyensúly visszabillent, Ukrajna pedig gyakorlatilag mesterségesen kiépített nagyhatalmi csatatérré változott.

A válsághelyzet belobbanása

Az orosz hadsereg jelenlegi nagy arányú csapatösszevonásait az ukrán határ mentén még tavaly március-áprilisban megelőzte egy hasonló erőfitogtatás. 2020 őszén Belarusszal közösen, „Szláv testvériség” néven gigászi hadgyakorlatot tartott Minszk és Moszkva, 2021 tavaszán pedig megkezdődött a nem kevésbé beszédes elnevezésű „Nyugat 2021” (Zapad-2021) harci játék. Ezekkel párhuzamosan Moszkva nagyarányú csapatösszevonásokba kezdett az ukrán határ közelében. A csapatösszevonásokkal egyidőben a NATO Ukrajnával közösen rendezte meg az Európa Védelmezője (Defender Europe) hadgyakorlatot, mintegy 30 ezer katona bevonásával. A promt feszültség deeszkalációjára május 1-ig kellett várni, ekkorra rendelték ugyanis vissza az orosz csapatokat állandó bázisaikra.

De nem sokáig maradtak ott.

Októberben Dimitrij Medvegyev, Putyin bizalmasa és korábbi orosz elnök megjelentetett egy cikket, amelyben a nem régen hivatalban lévő ukrán elnök, Vologyimir Zelenszkij közeledését utasította vissza meglehetősen pikírt hangnemben, leszögezve, hogy Oroszország nem tárgyalhat „egy vazallussal”. Néhány héttel később az orosz védelmi minisztérium felháborodott jegyzékben tiltakozott az Egyesült Államok haditengerészetének fekete-tengeri manőverei ellen, a régió destabilizálásával, és a kelet-ukrajnai konfliktus nyers erővel való rendezésével vádolva Washingtont. 

Novemberben már Ukrajna százezres nagyságrendű orosz csapatösszevonásokról adott hírt, és ezzel elkezdődött a jelenlegi kritikus helyzetet előállító eseménysorozat.

Moszkva decemberben már ott tartott, hogy egy nyilvánvalóan elfogadhatatlan feltételrendszert állított össze a NATO, és külön az Egyesült Államok számára, ennek teljes megvalósulásához kötve a helyzet csillapodását. A Kreml feltételei szerint a NATO:

  • vétózza meg Ukrajna felvételét az Észak-Atlanti Szövetségbe;
  • ne vezényeljen további erőket és fegyvereket olyan országokba, amelyekben nem volt jelen 1997 májusa előtt – ez ebben a formában a teljes kelet-európai térséget magában foglalja, Magyarországot is beleértve;
  • megtilt minden katonai aktivitást a maga részéről Ukrajnában, Kelet-Európában, a Kaukázuson túli térségben és Közép-Ázsiában;
  • Oroszországgal együtt vállalja, hogy nem telepít közepes és rövid hatótávolságú rakétákat egymás területéhez csapásmérési közelségbe.

A Washingtonhoz külön intézett feltételek szerint az USA:

  • Oroszországgal egyetemben nem használhat harmadik országot a másik elleni csapásmérés előkészítéséhez;
  • nem telepít közepes és rövid hatótávolságú rakétákat egymás területéhez csapásmérési közelségbe;
  • nem épít ki katonai bázisokat volt szovjet tagköztársaságokban, azok katonai infrastruktúráját nem használja és nem köt velük katonai együttműködési megállapodásokat;
  • nem telepít nukleáris fegyvereket külföldön, amelyek már külföldön vannak, hazaszállítja, infrastruktúrájukat megsemmisíti;
  • Moszkvához hasonlóan nukleáris csapásmérést is magába foglaló gyakorlatokat nem végez, nukleáris fegyverrel nem rendelkező országok hadseregét nukleáris fegyverzet használatára nem képez ki;
  • ígéretet tesz arra, hogy a NATO beszünteti a kelet felé való terjeszkedését, és nem fogad el volt szovjet országokat a kötelékébe.

Az USA és Oroszország között azóta folyamatosan zajló tárgyalások eleddig nem mutatnak semmilyen gyakorlati hasznot. A felek a békés rendezés melletti frázisokat puffogtatnak, miközben a másikat vádolják katonai agresszió előkészítésével. Az álláspontok jottányit se közeledtek, miközben a katonai feszültség is inkább növekszik, mint csökken.

De hol van mindeközben az Európai Unió?

Míg a látványos afganisztáni összeomlás és kivonulás után megrendült nemzetközi megítélésű Egyesült Államok, ha lassan is ugyan, de határozott diplomáciai álláspontra helyezkedett Oroszországgal szemben, az Európai Uniónak ez sem sikerült. Nem különösebben meglepő ugyanakkor ez a fejlemény.

Macron és Scholz az Európai Tanács sajtótájékoztatóján (forrás: Macron facebook-oldala)

Az EU két vezető hatalma, Franciaország és Németország sincs éppen olyan helyzetben, hogy észak-atlanti keménykedésbe fogjon Moszkva ellen. Míg a volt szovjet érdekszféra államai (a látványos hintapolitikát folytató Magyarországot leszámítva) Kelet-Európában minél határozottabb Kreml-ellenes kiállást sürgetnek, a Moszkvával szemben hagyományosan baráti hangnemet megütő Németország friss kormánykoalíciója egyelőre önmaga stabilizálásán dolgozik. Franciaország pedig az áprilisi elnökválasztásra készül, amelyre a jelenleg elnök, Emmanuel Macron sajátos európai különutas tárgyalásokat szorgalmaz a konfliktussal kapcsolatban, mutatva ezzel a vágyott-vélelmezett határozott Európai Uniós egységet, természetesen francia vezetéssel.

Németország nem csak egy stabilizálandó hármas koalíciós kormányzat által bonyolított helyzettel, de az Északi Áramlat 2. orosz gázvezetéket sem engedné el, ami által Európa gázelosztójává válhatna. Nem csoda hát, ha Berlin is óvatosabb álláspontra helyezkedik a krízissel kapcsolatban.

Míg Annalena Baerbock zöld külügyminiszter az auroriter putyini Oroszországgal szembeni keményebb fellépéssel kampányolt, a háborús fenyegetés alatt a kormány hamar megtalálta a szokásos kerékvágást, január közepén már – a Zöldek korábbi elképzeléseit felülírva – határozottan visszautasította bevethető fegyverzet szállítását Ukrajnának.

Nem létezett a történelemben soha olyan katonai szövetség, ami direkt nyomás nélkül, pusztán egy harmadik fél biztonsága kedvéért annyira meggyengítette volna magát, amennyire azt Moszkva elvárja most a NATO-tól, erre hiába is várnánk. A helyzetet viszont csak és kizárólag tárgyalásos úton lehet megoldani. Ebben lenne hangsúlyos szerepe az Európai Uniónak, és talán azon belül is Németországnak, amelyek szokásosan közvetítő szerepet töltenek be a két blokk között, viszont egyelőre nem látható, hogy az EU-nak megvan-e a belső egysége, vagy akár a stratégiája egy ilyen kívánatos szerep betöltésére.

Címlapkép: Annalena Baerbock facebook-oldala