Zelenszkij elnök zöld katonai pólójában, borostás arcával gyorsan az ukrán ellenállás szimbólumává vált a nyugati médiatérben. Zelenszkijt mint egy védekező háborút vívó nemzetállam vezetőjét aránytévesztés lenne üzenetének nacionalista jellege miatt kritizálni – mégis az, hogy a nyugati liberális elit ennyire könnyen feladta a második világháború óta fenntartott alapvetéseit, nevezetesen a háborúellenességet és a nemzeti dicsőség elutasítását, aggodalomra adhat okot. A tabudöntögetés esetleges hosszú távú következményei ugyanis velünk maradnak, a baloldalnak feladata van, lesz mindezzel.
Minden háborút kísér propagandaháború. Oroszországon belül hatásosnak tűnik a Kreml munkája, vagy legalábbis olyan mértékben kontrollált az orosz közbeszéd, hogy az ellenvéleménynek nincs sok tere, Nyugaton viszont Ukrajna áll nyerésre az információs háborúban. Adódik a kérdés, hogy hogyan tudott ennyire sikeres lenni Zelenszkij médiakampánya, de adódik az a talán ennél fontosabb kérdés is, hogy lehet-e még egyáltalán balról kritizálni a Nyugaton terjedő háborús propagandát és háborús nacionalizmust, anélkül hogy az orosz propagandát szolgálnánk ki? Másképp feltéve, a 21. században merre található a kivezető út egy nemzetállami konfliktus diskurzusteréből, milyen alapról tud még megfogalmazni a baloldal állításokat?
Zelenszkij, a modern államférfi
Amikor Ukrajna elnöke az ostromlott főváros utcáiról virális selfie-videókkal jelentkezik be, könnyen eszünkbe juthat, mekkora a kontraszt Vlagyimir Putyin és közte, aki hosszú íróasztala előtt ülve úgy néz ki, mint egy ármánykodó James Bond főgonosz a rideg palotájában. Zelenszkij – egyébként Donald Trumphoz hasonlóan – profi módon kezeli a kortárs médiát, pontosan tudja, hogyan kell az identitás korában autentikus személyiséggé válni, és mindebből politikai tőkét kovácsolni. Majd ebből pedig fegyvereket, légvédelmi rendszereket, tankelhárító rakétákat és mindent, amire szükség lehet Ukrajna szuverenitásának védelme során.
Zelenszkij nem véletlenül kezeli ennyire jól a médiát: a szórakoztatóiparból érkezett a politikába. Mára közismert, hogy közvetlenül a politikai karrierje előtt a Nép szolgája című tévésorozat főszereplője volt: a történet szerint a rendszer ellen lázadó középiskolai tanár Ukrajna elnökévé válik. Zelenszkij a sorozat sikere után egy Baudrillard-i csavarral a szórakoztatóipari terméket politikai valósággá változtatta: elindult az elnökválasztáson, és hatalmas fölénnyel (73 százalék) meg is nyerte azt.
Zelenszkij és csapata ismeri tehát a politikai útkeresés módját a 21. századi média rengetegében. Most, Ukrajna vezetőjeként is produkciós cégének alkalmazottai, televíziós szövegírók, dramaturgok írják beszédeit, alakítják karakterét. Ez nem valamiféle sötét, zárt ajtók mögé rejtett titok: az emberek tisztában vannak Zelenszkij politikai karakterének mibenlétével.
Oriszja Lucevics, a Chatham House külpolitikai kutatóközpont ukrajnai fórumának vezetője szerint Zelenszkij korábbi szórakoztatóipari karrierje kulcsfontosságú jelentőséggel bír. A nézők hozzászokhattak, hogy különböző szerepekben látják, és ezért el tudták aztán fogadni őt „pólós főparancsnokként” is.
„Tudják, hogy át tud változni. Ő egy modern államférfi, aki a szórakoztatóiparból jött, lényegi eleme a metamorfózis. A körülötte lévő emberek megértik a narratíva erejét háborús időkben. A bucsai borzalmak után fontos, hogy legyen egy megkapó történetünk.”
Lucevics úgy látja, a történet ereje abban áll, hogy képes „történelmi küldetésként” lefesteni a háborút, a popkultúrára építve a konfliktust a „fény és a sötétség” harcaként mutatja be. És a történet valóban hatásos: a felmérések szerint az ukránok 95 százaléka úgy véli, hogy országuk képes visszaverni az orosz inváziót, 78 százaléka szerint pedig Ukrajna helyes irányba tart. Zelenszkij személyes megítélése, a februári mélyrepülés után az egekbe szökött.
„Én nem vagyok Zelenszkij úr támogatója. Valójában ő egy populista fickó. De! A háborús időszakban mindent megtett, még annál is többet, tehát ő a mi vezetőnk, ő a mi főparancsnokunk. Tulajdonképpen én büszke vagyok, hogy ő az elnökünk ezekben az időkben” – nyilatkozta egy fronton harcoló ukrán katona a Partizánnak.
Zelenszkijék munkája tehát reményt ad a fronton harcoló katonáknak, történetet a szenvedő lakosságnak, továbbá erkölcsi felszólítást intéz a nyugati szövetségesek felé (persze ez nem minden nyugatabbra fekvő országban éri el hatását). Az ukrán kommunikáció kifelé is finoman kimért, célközönségre szabott: Zelenszkij a britek előtt Churchillt idézte meg, a görögöknek Mariupolról beszélt (ahol sok görög származású állampolgár él), Ausztráliának a lelőtt maláj géppel érvelt, az amerikai kongresszushoz intézett szavaiban pedig az orosz bombázásokat 9/11-hez és Pearl Harborhoz hasonlította.
Baloldal és a háború
Érthető tehát, hogy a nyugati közvéleményt könnyen magával ragadta az ügyes médiakommunikáció és a háború rémisztő valósága, a furcsa inkább az, hogy nem alakult ki alternatív, rendszerkritikus baloldali álláspont a helyzetről. Richard D. Wolff amerikai marxista közgazdász két történeti ellenpéldára hívja fel a figyelmet. Az egyetemi professzor szerint az első világháború idején a baloldali vezetők Oroszországban és Amerikában is határozottan háborúellenes pozíciót vettek fel. Lenin úgy látta, az orosz népnek nem szabad részt vennie a háborúban, hisz a világháború az egymással versengő kapitalisták harca, nem a dolgozó embereké – többek között ezért száműzték az országból. Ezzel egy időben Amerikában Eugene Victor Debs hasonló módon érvelt, háborúellenes beszédeiért őt börtönbe zárták.
Azonban Wolff történeti példáiban találhatunk kivetnivalót: Lenin és Debs egészen más pozícióból tudták megfogalmazni kritikájukat, mondanivalójuk megismétlése nem feszültségmentes a mában – hiába próbál velük érvelni Wolff. Ugyanis Lenin és Debs is országuk létező munkásmozgalmával a hátuk mögött, egy életképes alternatíva társadalomkép nevében beszéltek. Ez nagyon röviden úgy foglalható össze, hogy a szocialista eszme az emberiség törésvonalait nemzetek helyett osztályokban látta, így a hatalomért folyó küzdelmet sem mint nemzetek közötti konfliktus, hanem mint osztályharc értelmezte.
Az első világháború idején még volt ereje a szocialista gondolatnak, megkísérelhette a nacionalizmus alternatívájaként felszabadítani a társadalmi képzelőerőt, és így újrakeretezni a háborút is a tőkések belharcaként, amelyben a munkásosztálynak semmi keresnivalója nincs, mégis ők vívják meg az uralkodó osztály parancsára.
Ma létező munkásmozgalom vagy tömegek által támogatott szocialista politikai vízió híján nehéz megfogalmazni ugyanezeket az állításokat: kinek a nevében mondunk nemet a nacionalista világmagyarázatra, és milyen alternatívát kínálunk? A szocialista értékek (jelen esetben a nemzetek közötti háború teljes elutasítása) mellett kitarthatunk, de lényegében légüres térbe érkeznek állításaink.
Épp ezért az a kevés kortárs, európai, baloldali gondolkodó, aki felszólalt a háborús narratívák egy része ellen, nagyon finoman tette, tehette csak ezt meg. Németországban Jürgen Habermas csak halvány kételyt fogalmazott meg azokkal szemben, akik erősebb német beavatkozást követelnek a háborúba, de már ezzel is sokakat magára haragított. Idehaza pedig Tamás Gáspár Miklós csupán annyit kért, hogy legalább a magyar sajtó ne hozzon le nyíltan oroszgyalázó, többek között az orosz irodalom betiltását követelő szövegeket.
A háború tehát arra hívja fel a figyelmünket, hogy a kapitalizmus 21. századi válságainak közepette sürgősen újra kell építenünk a baloldali politikát, hisz ahogy a kizsákmányolással szemben, úgy a háborúval szemben sem tudunk hatásosan fellépni erős, szocialista vízió nélkül.
A háború csupán a kapitalista világrendünk újabb válsága, mert ahogy erre a 20. század elején Rosa Luxemburg rámutatott: az imperializmus és az abból fakadó háború belső tartozéka a tőkés világnak, a kényszerű terjeszkedés és növekedés a kapitalizmus belső jelensége. Meg kell találnunk tehát azt a külső pontot, ahonnan meghaladhatjuk.
