Nagy port kavart Jürgen Habermas filozófus a Süddeutsche Zeitungban megjelenő esszéje, amely az ukrán háborúról és a háborúba való beavatkozásról szól. A filozófus Háború és felháborodás c. írásában ugyan nem a feltétel nélküli pacifizmus álláspontjára helyezkedik, amely a politikai szabadságot a puszta túlélés oltárán áldozza fel, viszont emlékeztet mindenkit a hidegháború tanulságaira.
Habermas elismeri az ukrajnai háború nyomán tapasztalható erkölcsi felháborodás jogosságát, de amint írja, zavarja „az az önbizalom, amellyel a morálisan felháborodók Németországot kritizálják annak befelé forduló és tartózkodó szövetségi kormányáért”.
A marxista hagyományt továbbvivő, híres frankfurti iskola második generációjához tartozó filozófus, akinek gondolkozására a ’60-as évek háborúellenes diákmozgalmai is nagy hatással voltak, figyelmeztetett arra, hogy a nukleáris fegyverek korszakában a háborúnak és az eszkalációnak nincsenek nyertesei, csak vesztesei.
„miután [a Nyugat] meghozta azt a döntést, hogy nem avatkozik be ebbe a konfliktusba hadviselőként, létrejött egy kockázati küszöb, amely kizárja az Ukrajna felfegyverzése iránti féktelen elkötelezettséget (…) Akik figyelmen kívül hagyják ezt a küszöböt, agresszíven és magabiztosan a német kancellárt e felé tolják, azok vagy figyelmen kívül hagyták, vagy nem értették meg azt a dilemmát, amelybe ez a háború sodorta a Nyugatot (…), mert a Nyugat azzal a morálisan megalapozott döntésével, hogy nem lesz részese ennek a háborúnak, megkötötte saját kezét” – írja Habermas.
Habermas Németország béke- és párbeszédpárti politikai gyakorlatát folytatná, amit szerinte a jobboldal mindig is elítélt. Elismeri, hogy Putyin zsarolása elfogadhatatlan, azonban azt sem tartja elfogadhatónak, ha ezt a vitát ezen a ponton eldöntöttnek tekintjük.
Azoknak is válaszol, akik a hágai bíróság elé állítanák Putyint. A német társadalom nemzetközi jogban való erős hitét a 60-as, 70-es évek békepárti mozgalmaihoz köti, de emlékeztet arra, hogy sem az Egyesült Államok, sem Oroszország nem fogadja el a nemzetközi bíróságot legitimnek. Emellett Habermas szerint Putyin hágai bíróságra való cipelése egyet jelentene egy háborús hadüzenettel.
Tehát a megítélése szerint a korábbi pacifisták ukrajnai háborúhoz való hozzáállása nem hirtelen jött „realizmus”, hanem kifordított realizmus.
Úgy véli, az ukrán nemzetállam még formálódóban van, míg a német nemzetállam „túljutott ezen a formációs folyamaton” és ebből adódnak különbségek – például az a „posztheroikus hozzáállás”, ami jellemzi a német társadalmat, és amiért az Ukrajnával való szolidaritás kimerül a fegyverkezési lázban, és nem fordul át önkéntes katonai részvételbe.
Az esszé végén a marxizmusra alapozó filozófusnak megcsillan az ún. „elkonzervatívosodott hatvannyolcas” oldala is – az erkölcsi felháborodás és a tehetetlenség dilemmáját összeurópai hadsereggel és önálló európai politikával haladná meg Habermas, és ennek eléréséhez a konzervatív-liberális Emmanuel Macron újraválasztását jó iránynak tartja; egészen pontosan „haladéknak” nevezi.
