Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A vitatott forradalmár

A baloldali recepció mostohán bánt Rosa Luxemburg életművével. Pedig ha valakiről elmondható, hogy egész személyét elkötelezte a forradalom mellett, akkor az A tőkefelhalmozás írója.

A háttér: az 1919. január 15-én gyalázatos módon megölt forradalmár szembekerült mind a II., mind pedig a III. Internacionálé ideológusaival és ügyintézőivel. Egy időben a „luxemburgizmus” főbenjáró bűnnek számított, amelyhez kemény ideológiai kipellengérezés társult.

Igazságtalanságokat követtek el A tőkefelhalmozás szerzőjével szemben: kénytelen-kelletlen elismerték a vértanút, aki áldozatul esett a feltörekvő fasizmus gyilkos osztagainak, de denunciálták az elméletírót. Gyászbeszédet tartottak felette, de elméleti teljesítményét olyannyira leértékelték, hogy szinte újra kellett éleszteni.

És sokáig könnyebb volt tisztelőt találni a nem-marxista terrénumokon, mint a marxisták között. Hannah Arendt lírai futamai Rosa Luxemburggal kapcsolatosan ismertek. De áradozott róla a nem-marxista, cambridge-i, keynesiánus baloldal főalakja, az avatott Joan Robinson is, akit mindig úgy emlegettek, mint az első valószínűsíthető női Nobel-díjas közgazdászt, ám vélhetően a maoista Kína egyenlősítő politikájára vonatkozó dicsérete kizárta őt a várományosok sorából.

A múlt század hatvanas éveiben meglendülő újbaloldal nyilván nem mehetett el a luxemburgi okfejtések mellett: hogyan is tehette volna meg ezt egy olyan szerző esetében, aki bámulatos módon fémjelezte a szabadságkereső, nem-tekintélyelvű baloldal útvonalait? Aki kitartóan küzdött a pártszerveződés csúcsán összpontosuló központosítás, valamint a bürokratizálódás elharapózó-csüggesztő jelensége ellen?

„A forradalom hősnője”, „mártír”, a „proletárforradalom vértanúja” – ezekkel a jelzőkkel találkozunk Rosa Luxemburg kapcsán. A 150 éve született „vörös Rosáról” szóló sorozatunkban – felkért szerzőink, a Luxemburg-kutatás élenjáróival készült interjúk és fordítások révén – annak járunk utána, hogy a Tömegsztrájk, A tőkefelhalmozás és a börtönlevelek írója milyen mondandóval bír a számunkra. Rosa Luxemburg föltámadott!


Még az újbaloldal sem szolgáltatott igazságot neki: felfedezte a fentről dirigált szerkezeteket mély bírálatnak alávető politikai gondolkodót, de nem tudott mit kezdeni ugyanezen gondolkodó kritikai szellemben formált politikai gazdaságtanával. Így, minden különbség ellenére, az újbaloldal is oda jutott, ahová a Rosa Luxemburgot egykoron mérlegre helyező Lukács György, azaz szétszakította a szétszakíthatatlant. Vagyis képtelen volt egybetömöríteni az életmű teremtő erejű részeit, mármint a kihagyhatatlan politikai és a gazdaságtani vonatkozásokat.

Pedig ha azt fontoljuk, hogy a forradalmár teljesítménye nem a régvolt tartozéka, hanem vonatkoztatási pont a ma számára is, akkor pontosan ezen aspektusok egybeterelése lesz a perdöntő.

Van mondanivalója a ma számára, de azzal a kitétellel, hogy sajátosságai okán, az opus nem kel életre a kritikai politikai gazdaságtan nélkül.

Egyelőre azonban ott tartunk, hogy néhány évtizeddel ezelőtt új lendületet vett a befogadás. Igaz, még ebben az időszakban is nagyszámú a tragikus-mártírszerű életet bemutató életrajz. Panaszra azonban immáron nincs ok, a táguló recepció mégsem merül ki ebben.

A feminizmus például rálelt a vonatkozó luxemburgi dimenziókra. Tudniillik, Németországba érkezvén Rosa Luxemburg nem engedett az akkori világ legerősebb szociáldemokrata pártja (SPD) képviselői unszolásának, miszerint vesse be magát a párt női frakciójának munkájába. Stratégiai gesztus volt ez. Úgy járt el Luxemburg, hogy nagy súlyt helyezett a feminizmus céljainak megvalósítására  ̶  például tiltakozott és bírált akkor, amikor a belga szocialisták a parlamenti siker reményében félretették volna a női jogok kérdését  ̶ , ugyanakkor világosan leszögezte:

nincs semlegességbe burkolt feminizmus, és testének minden porcikájával ellenzi a „burzsoá feminizmust”.

Nem akarta beolvasztani a feminizmust a munkásmozgalom kereteibe, de azt is világosan jelezte, hogy a munkásmozgalomról leválasztott feminizmus félreviszi az ügyet. És nem újfajta egoizmusokra/atomizáltságra, hanem a szolidaritás újrafogalmazására van szükség.

A feminizmus pedig a politikai gazdaságtan nélkül fabatkát sem ér. Luxemburg sűrűn bólogatna miközben azt a Nancy Frasert hallgatná, aki több ízben keményen elmarasztalta a feminizmus neoliberális alakváltozatait.

Az életmű sokrétű. Még a vallás, pontosabban a kommunizmusban tanyázó keresztény impulzusok kapcsán kifejtett gondolatok is figyelemre, és vitára érdemesek. Nem is véletlen, hogy a marxizmus és teológia, amúgy gyengén ismert viszonylatrendszerét, valamint a keresztény közösség kommunista impulzusait felgöngyölítő többkötetes mű egyik fontos részeleme éppen Rosa Luxemburg okfejtése.[1]

És ha a jelen felé közelítünk, úgy az sem tekinthető véletlennek, hogy az Arab tavaszt, vagy az elmúlt évtizedben megszaporodó ellenállási mozgásformákat is megkísérelték Rosa Luxemburg felől tolmácsolni. Semmiképpen sem minősíthető ezen eljárás erőltetettnek: a Tömegsztrájk írója, aki erős érzékenységet tanúsít a spontán mozgások, a nem-tervezett töréspontok, a célirányosságtól, tudat-teleológiától megszabadított, „konjunkturális” mozzanatokkal tűzdelt osztályharc fejleményeit illetően, voltaképpen már eleve megannyi támasztékot kínál a kortárs szociális nyugtalanság értelmezése számára.

Luxemburg gondolkodásmódjának rokonszenves vonása, hogy megannyi kortársa determinizmusával ellentétben önjoga alapján és nem a technológiai dinamika, vagy a „termelőerők melléktermékeként”[2] taglalja az osztályharcot.

Egyszóval, minden amellett szól, hogy Luxemburgot hozzánk szóló kortársnak tekintsük. Viszont akármennyire is sokfelé ágazik az életmű, különös figyelemben kell részesítenünk a már említett magnum opust, a tőkefelhalmozást elemző könyvet, amelyet párosítanunk kell a halál okán befejezetlenül maradt Bevezetés a politikai gazdaságtanba című művel.

A Zürichben doktorátust szerző Luxemburg egyébként ama kevesek közé tartozik, akik nőként jelentékeny teljesítményt hoztak létre a politikai gazdaságtan területén. Sorolom: Jane Marcet, Harriet Martineau és Millicent Fawcett.

Luxemburg azonban merészségével túlnőtte a felsoroltakat, mélyre nyúlt, és felkavarta a port.

Viszont a kezdettől fogva záporoztak a kritikák A tőkfelhalmozásra (1913), méghozzá az SPD bal- és jobbszárnya felől egyaránt. Lukács György Történelem és osztálytudatát szokás „elátkozott” könyvként emlegetni, de nincs semmi kétség afelől, hogy ez a jellemzés valamilyen módon érvényes A tőkefelhalmozásra is.

Legjobb tudomásom szerint csupán Franz Mehring és Julian Marchlewski írtak pozitív recenziót a műről. Ám ez vajmi keveset nyomott a latban, hiszen egyikőjük sem bírt tekintéllyel a politikai gazdaságtan területén.[3]

Pálcát törni a disszidens Luxemburg felett  ̶  a pártszervek bátorították ezt az aktust. És a disszidens pozíciót az a tény magyarázza, hogy a centristák rühellték az egyértelműen leszögezett forradalmi irányultságát, a baloldalon állók pedig elégedetlenek voltak az ortodoxia megtépázása, azaz annak elárulása okán. Igen, a kapitalizmus valóban krízis-meghatározott, de A tőkefelhalmozás szerzője délibábokat kerget.

Luxemburg támadta a szociáldemokrácia konformizmusát, amely kilúgozta a forradalmi orientációt az ilymódon berozsdásodásra ítélt marxizmusból.

Egyszersmind a bolsevikok is zúdították rá kritikát. Egyesek számára eléggé el nem ítélhető revizionista volt, aki képtelen hozzáférkőzni Marx igazságaihoz, mások számára forradalmi fatalizmus itatja át ezt a művét. Az ortodoxok úgy vélték, hogy felmondta a lojalitást, a reformisták szerint pedig elkábult a forradalmi kalandorság ópiumától. Luxemburg könyvét még a gondolati orientációban hozzá oly közel álló Anton Pannekoek is kritika alá vetette: téved, amikor úgy gondolkodik, hogy az imperializmus a kapitalizmus immanens jelensége, ráadásul különbséget kell tenni a XVII. és XIX. századi Kolonialpolitik között.

Aztán a gazdasági kérdés iránt is érdeklődő Buharin szisztematikus bírálatban részesítette a szerzőt, megpecsételve A tőkefelhalmozás sorsát. Lenin pedig, aki egyéb frontokon (nemzetiségi kérdés) is ellentétes pályákon mozgott Luxemburghoz képest, egyenesen veszélyes könyvnek minősítette. 1925-ben a Szovjetunióban ideológiai szertartást jelentett a könyv téziseinek elítélése: már az is sokatmondó, hogy amikor egyes körök támadták Varga Jenőt, akkor azzal hozakodtak elő, hogy a luxemburgizmus foglya.

Luxemburg, aki roppant sok energiát fektetett a könyvbe, és sokat várt a megjelenéstől, két év múlva a csalódástól vezérelve kénytelen volt Anti-kritikát írni, amelyben megpróbált ugyanolyan kíméletlenséggel visszavágni, mint ahogy bírálói bántak vele.

Az sem ad teljes magyarázatot, hogy Luxemburg igyekezetében provokáló-újfajta elgondolásokkal lépett elő. Elvégre Rudolf Hilferding is letért a néhány évvel azelőtti (a pénzügyi tőke térnyerése kapcsán írt könyvében) az ortodoxnak vélt ösvényről. Ám A tőkefelhalmozás írója jóval polemikusabb magatartást gyakorolt, mint Hilferding,

az ő beszédmódjában robbantó energiák szunnyadtak, és ha úgy tetszik, eltalálta a hanyatló, árulásba rohanó szociáldemokrácia Achilles-sarkát.

Sorakoztathatóak az előzmények is: Luxemburg rendre-módra konfrontálódott a reformista irányulásokkal, 1910-ben például a pártfejedelem Kautsky-val ütközött, aki visszautasította a tömegsztrájk-cikk publikálását.

Valójában, a szociáldemokrácia válaszút elé került az I. világháború előtt, számot kellett vetnie stratégiájának törékenységével. Hosszan lehetne itt tárgyalni a SPD mozgásait, félelmeit és válaszkísérleteit, ami végül katasztrófába torkollott.

Azonban egy dolog bizonyos:

Rosa Luxemburg sohasem írta volna alá azt a szociáldemokraták által is dédelgetett gondolatot, hogy egy jól irányított, okos szocialista politika gátat vethetne a háború felé tartó irányulásoknak. Ellenkezőleg, az ő számára a háború a kapitalizmus belső jelensége.

Pontosan kell értenünk ezen kitétel kivételes relevanciáját. És csakis az imperializmus-kérdéskör szempontjából közelíthetünk e problémacsomóhoz.

Nyilván goromba túlzás lenne, ha azt állítanám, hogy a szociáldemokrácia nem nyúlt hozzá az imperializmusból fakadó Kolonialpolitikhoz: utóvégre találhatott jelzéseket a marxi gondolatvilágban is, amelyekre bízvást támaszkodhatott. Ám az eredmények soványak voltak: Kautsky itt-ott reflektált az imperializmusra, ismeretesek is ez irányú gondolatai, csakhogy ez aránytalanul kevés volt egy ilyen komplex kérdés megragadásához. Tisztességesebb munkát végzett itt az anarchizmus, mint a fennálló rendbe belegabalyodó posztmarxi szociáldemokrácia.

Ezenkívül, mi tagadás, akadtak, és nem is kevesen, a szociáldemokrata felségjelzésű baloldalon, akik a civilizációs küldetés gondolatától vezérelve igenelték a gyarmatosító politikát. Nem is fogunk meglepődni, ha megtudjuk, hogy ezek között olyan szereplőket jegyezhetünk, akik Luxemburg ádáz ellenfelei voltak.

Luxemburg állítása  ̶  nyersen fogalmazva: az imperializmus belső tartozéka a tőkés világnak. Cecil Rhodes és társai, a gyarmatosítás úttörői nem valamilyen elhajlást testesítenek meg, nem afféle időszaki-válságközvetített jelenségek ők, hanem a lényeg kivetülései. Nem az I. világháború előtt ívelt fel az imperializmus, hanem mindig is ott tanyázott a tőkés rendszerben.

És nem írható le az imperializmus olyan gyatra fogalmakkal, mint az élősdiség. Az imperializmus nem à la Lenin a kapitalizmus legutolsó stádiuma, nem valamilyen utolsó lépcsőfok, hanem a kezdettől fogva létező belső, megkerülhetetlen vonatkozás. És létezik az imperializmus gazdasági meghatározottsága, és a tőkefelhalmozás körüli foglalatoskodásnak éppen ezt kell megmutatnia.

Az imperializmust mozgató kiterjedés-impulzusok nem a hajdanvolt, premodern korszak maradványai, és az imperializmushoz társuló területileg meghatározott vetélkedésformák is a belső vonatkozásrendszer részelemei.

Hogy a háború radikális militarizációja, több mint kísérőjelenség a kapitalizmus perspektívájában, hogy a kapitalista társadalomszerveződés a háború logisztikájához idomul  ̶  ezen belátások fakadnak az iménti okfejtésből.

Luxemburg értő módon venne szemügyre megannyi kortárs jelenséget a militarizáció által közvetített biztonság, a militáris technológia és az ökológiai állapotok viszonylatának terén.

És ismét kerüljük el a félreértéseket: nem Luxemburg az első, aki fejtegeti a háború és a kapitalizmus egybekulcsolódását. Ám ő az, aki levezetéseivel, kategóriáival fogalmi szintre helyezi a kérdést, és analitikus politikai-gazdaságtani jelentést kölcsönöz mindennek. És teszi ezt jóval a „permanens háborús ökonómia” elengedhetetlen létezését fejtegető Michael Kidron, valamint a háborús költségvetés teremtő mivoltát kidomborító militáris keynesianizmus előtt!

Mindezzel újfent a ma területére lépünk. Hiszen ezáltal a jelenkor pezsgő pro és contra vitáiba bonyolódunk bele: derít-e világosságot az imperializmus a kortárs folyamatok kibontakozására? Segít-e abban, hogy értsük a mai kapitalizmus jelenségrendszerét?

A rövidség okán csupán deklaratíve jegyzem meg: számomra az imperializmus belső vonatkozásként való fejtegetése Luxemburgot részesíti előnyben, mondjuk a bolsevik pártvezér ellenében is – noha azt sem hallgathatom el, hogy a friss, imperializmust megvilágító áramlatokkal szemben, beszámolhatunk olyan, minden figyelmet megérdemlő, elméletíróról is, mint a (klasszikus) imperializmus eltűnését beharangozó David Harvey.

Voltaképpen azt gondolom, hogy Luxemburg időszerűségének egyik záloga éppen az, hogy eljárása strukturális jelenségegyüttessé avatva, kivonja az imperializmust a jelzőszerkezetek által uralt beszédmódokból. A napnál is világosabb, hogy az expanzió formái állandóan változnak, hogy a kortárs feltételrendszer a kiterjedés sokfajta formáját teszi lehetővé. Mégis,

amennyiben komolyan vesszük, hogy az expanzió a kapitalizmus belső jelensége, akkor szükségtelen a „klasszikus” vagy „nem-klasszikus” imperializmussal bajlódni.

A „globalizáció” kritikus tanulmányozója itt feszülten figyel: íme, arról beszél valaki, hogy az újrateremtődését/tágulását hajhászó tőke áthatja az egész világot, és újraalakítja a világ értelmét. Sőt, mi több, Luxemburg azt is sugallja, hogy miközben a tőke az egész világ meghódítását tűzi ki célul, viszonylagosodik a „bent” és a „kint”, azaz a belső és a külső piacok értelme egyaránt, a területi expanzió elhalványítja az éles különbségeket. És a globalizáció értelmezője gondosan jegyezné az olyan fordulatokat is, hogy „a tőke nemzetközi fellépése a világ színpadán”, vagy, hogy „a tőke nem ismer más megoldást, mint az erőszakot, amely állandó kísérőjelensége a tőkefelhalmozásnak, mint történelmi folyamatnak”. Az pedig kihagyhatatlan mozzanat, hogy

a gazdaságon kívüli kényszer/erőszak nem egykori esemény, hanem mint a tettes, visszatér a bűntett színhelyére.

Ez nem azt jelenti, hogy itt minden rendben van. A dicséret után következzen a problematizálás! Ennyivel tartozunk Luxemburg személyének.

Luxemburg úgy kívánja helyreigazítani Marxot, hogy teremtő jelentőséget tulajdonít a nem-tőkés feltételeknek, a nevezetes „harmadik embernek”. Hiszen itt nem csupán arról van szó, hogy piacot kell találni a többlettermékeknek, hanem arról, hogy a tőkerendszer egésze, a felhalmozás dinamikája függ a nem-kapitalista környezettől. És ez kényszeríti a tőkét arra, hogy szakadatlanul agresszív módon sajátítson ki erőforrásokat, hogy nyomuljon előre, uraljon területeket, és közvetlenül vagy közvetve háborút szítson. Márpedig ez hiányzik a marxi észjárásból, amelyben ott sötétlik a tendencia, hogy a felhalmozás a végtelenségbe fullad bele.

Csakhogy azzal, hogy Rosa Luxemburg áthelyezi a súlypontot a tőkés világ és nem-tőkés kontextusok viszonylatára, homályba kerül a fundamentális ellentmondás a kapitalizmuson belül, amely a termelés folyamatainak uralásához kapcsolódik.

Továbbá, Luxemburg érvelésének különösen gyenge pontja, hogy válságfilozófiája érdekében felidézi a rendkívül megterhelt elméletet, mármint az alulfogyasztásét. Ez a gondolati irány, amely visszavezethető egészen Malthusig, azt hangoztatja fennen, hogy a válságok mélyén ott lappang az alapvető ok, azaz a nem megfelelő fogyasztás, ami inadekvát keresletet teremt. Persze, Luxemburgot analitikai készsége megakadályozza, hogy lapossá züllessze ezen elméletet  ̶  ahogy ez egyebütt alkalomadtán megtörténik  ̶  ám attól még nem szabadulunk egykönnyen a gondoktól.

Hogy az alulfogyasztás, mint jelenség, precízebben, mint „tünet” létezik a válság ide-oda mozgásában, azt nem kell megkérdőjelezni. Ám ez nem azt jelenti, hogy az ok rangjára emelhetjük, hiszen ez veszélyeztetné az egész marxi apparátust, azt javallva, hogy a tőkés termelést mozgató cél a fogyasztás. És nem az a perdöntő itt, hogy mennyire felel meg Luxemburg Marx autoritásának, hanem az a tény, hogy

az alulfogyasztás előtérbe helyezésével elbizonytalanítja a kapitalizmus elemzését.

Ráadásul, tetézi a gondjainkat, hogy olybá tűnik, hogy Luxemburg sok helyütt nem metszette el eléggé azokat a szálakat, amelyek a II. Internacionáléhoz kötötték őt. Argumentációján nyomott hagyott a kormeghatározott ideológiai meggyőződés, az elkerülhetetlen összeomlás képzete. Sőt, mi több, meg volt győződve arról, hogy elméletével megdönthetetlen és „egzakt” bizonyítékokat nyújtott arra, hogy a tőke nekrofilisztikusan „megássa a saját sírját”. Luxemburg amúgy ostorozta az olyan törvényeknek, mint a profitráta tendenciális csökkenésének kultuszát, aminek beteljesedésére ítéletnapig várhatunk. Hanem a fordulat akkor köszönt be, amikor az egész világot tőkés mércék övezik, az expanzív tőke betömi a lyukakat, és a nem-tőkés dimenziók eltűnése kiélezi az osztályharcot.

Azonban az összeomlás imagináriuma rontja a luxemburgi elmélet állagát.

Hogyan egybehangolni az ezen képzetrendszerben rejlő hiperdeterminizmust a korábban már hangsúlyozott „konjunkturális” érzékenységgel? Lehet ironizálni az említett profitráta-törvény végnélküliségbe átcsapó tendenciáival kapcsolatban, de vajon nem érinti-e ez Luxemburg elméletét is? A politika és gazdaságtan szintézise, mint a tétek tétje, mint a par excellance luxemburgi feladat: ezt olvastuk ki a megfogalmazásokból. Ám az összeomlás kivetített látóhatára, az „egzaktság” fantáziája szerint alakított magyarázatok zavart keltenek.

Hogy helyenként erős a köldökzsinór, amely Kautskyékhoz kötötte őt, abból is kitetszik, hogy ismételgette a teljesen téves gondolatot a kapitalizmust befolyásoló „anarchisztikus piaci törvényekről”. És ha imperializmus-gondolatát a jelenkor mérlegére helyezzük, akkor rögvest jelezhetjük: nem Luxemburgot hívjuk támaszul, amikor magyarázatokat keresünk például arra, hogyan irányítja Washington militáris eszközökkel a világszintű pénzügyi dinamikát.

Mégis – nem lekicsinyelve a problémákat – afféle kis védőbeszédet mondok legalább egy vonatkozásban. Hiszen magam is kérdőjeleket raktam ki a tőkés és nem-tőkés aspektusok kapcsán. Ám mindig elgondolkodtató volt, hogy az értelmezők nagy része átugorja az itt már szóba hozott Bevezetés a politikai gazdaságtanbant, amely megannyi bőséges adattal alátámasztott, konkrét helyzeteket felvonultató elemzést tartalmaz az imperializmus térfoglalása kapcsán. Megmutatja különféle esetekben a fennálló közösségek felbomlasztását, az erőszakgyakorlatok meggátolhatatlan eszkalációját. És az internacionalista Luxemburg, forró együttérzéséről biztosítja a „feketéket”, akik „éppen annyira közel állnak hozzám, mint a zsidók szenvedése” (utóbbi kérdésről nem sokat beszélt, ám nem lényegtelen, hogy támogatta Jean Jaurès ismert kiállását Dreyfus mellett[4]).

A tőke különösen jól profitál a különbségekből, sőt expanziója a különbségekből él (bérdifferenciák stb.) meg igazán – Luxemburg finom Egyiptom-elemzése például ezt támasztja alá. Viszont ha így van, és amennyiben az egész konstrukciót megszabadítjuk a statikus perspektívától, akkor eljuthatunk ahhoz a kérdéshez, hogy nem érdeke-e a tőkének, hogy maga is folytonosan termelje/létrehozza az őt éltető különbségeket? Azaz mi van akkor, ha azt latolgatjuk, hogy

a tőke nem pusztán elfogadóan nyúl a fennálló különbségekhez,[5] hogy értékesítse önmagát, hanem maga formálja, alakítgatja saját nem-kapitalista környezetét, azt a differenciát, amelytől duzzad a profitja?

És ha így olvassuk Luxemburgot, kockáztatva, hogy jobban értjük őt, mint ő saját magát, akkor a mába is mélyen fúródó kérdést érintettünk.

Mindent összevetve, Luxemburg elszántan új utakat keresve a politikai gazdaságtan reneszánszában, árat fizetett a bátorságáért. Revíziót akart, de tevékenysége nem torkollott a reformizmusba, mint ahogy ez a szociáldemokrata kortársak esetében történt. Az eredmények egyenlege összetett, de nem lehet mellőzni.

Népszerűségét Luxemburg nem utolsósorban a demokrácia védelmének köszönheti. Illik azonban betartani az arányokat: valamilyen megingathatatlan pártszerveződés-ellenzőt fabrikálni belőle, a parlamentáris demokrácia titkos kommunista előőrsét látni benne, otromba félremagyarázást jelent.

Demokrácia, igen, de a forradalom távlatában.

A bolsevikok elmarasztalhatók, pártmodelljük visszatükrözi a kapitalista munkamegosztást, ezt mondja, ám Leninékhez való viszonya akkor is messzemenően bonyolultabb, mint ahogy azt a bejáródott képletek szajkózzák.

És nincs kompromisszum a liberális burzsoáziával – Luxemburg módfelett dühös, amikor Alexander Millerand összeszűri a levet egy olyan kormánnyal, amelyben ott találtatik a párizsi kommünárok mészárlásában részt vevő miniszter.

Nem sikkadhat el tehát: a jelenlegi parlamentáris baloldal anti-luxemburgiánus.

[1] – Roland Boer, Criticism of Religion, On Marxism and Theology, II, Leiden-Boston, 2009, 59–91.

[2] – Kalampokas, G., T. Betzelos, P. Sotiris. 2016. Der Staat, die politische Macht und die Revolution: Althusser, Poulantzas, Balibar und die Staatsdiskussion. In Althusser: Die Reproduktion des Materialismus, ed. E. Ekici, J. Nowak, F. O. Wolf, 169–202. Münster: Westfälisches Dampfboot.

[3] – Krätke, Michael, (2010), „Rosa Luxemburg und die Analyse des gegenwärtigen Kapitalismus”, in I. Narihiko (Ed.) Rosa Luxemburg. Ökonomische und historisch-politische Aspekte ihres Werkes, Berlin: Dietz Verlag, 130-174.

[4] – Grinberg A. (2009) Lettres de Rosa Luxemburg, textes choisis par, introduction de Edwy Plenel, Paris: Editions de l’Atelier.

[5] – B. Fine (2012): Revisiting Rosa Luxemburg’s Political Economy, Critique: Journal of Socialist Theory, 40:3, 449–456.