Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A posztfasizmustól a posztliberalizmusig Gondolatok két választás után 1.

„Nem a tudat határozza meg az életet, hanem az élet határozza meg a tudatot.” (Marx és Engels: A német Ideológia)

A hatalom a NEP-é

Bár utólag egyértelműnek tűnik, hogy nem történhetett másképp, azért egyszer még neki kellett futni ennek a betonfalnak, hogy minden kétséget kizárólag megbizonyosodjunk róla, valóban nem kartonpapírból van. Az ellenzék lehetetlen feladatra kényszerült: egyszerre kell kritizálnia a fennálló politikai berendezkedést annak antidemokratikus mivoltáért, és meggyőznie ezen berendezkedés ellenzőit arról, hogy a rendszer leváltható a rendszer által biztosított keretek között. Nem az. Sajnos az ilyen rezsimeket nem szokás választásokon megbuktatni.

Az új típusú hibrid-autokratikus berendezkedésekben, amelyeket neveztek már eufemisztikusan illiberális demokráciának (Orbán), menedzselt demokráciának (Putyin) és szuverén demokráciának (Szurkov) a gazdasági félperiférián, illetve azon belül, a posztszovjet térség meghatározó részében kifejezetten gyakoriak. A választások, valamint a hol manipulált, hol bábként rángatott ellenzék szerepe ezekben a berendezkedésekben nem több, mint a fennálló rendszer legitimálása a világ közvéleménye előtt.

Két sajnálatos dolgot kell most belátni a nyugatos álmokat dédelgető „jozefinista” magyar értelmiségnek: egyrészt azt, hogy globális történelmi áttekintésben nem a NER az abnormalitás, hanem a harmadik köztársaság volt tiszavirágéletű álom, másrészt azt, hogy a méltatlanul magasztalt nyugati centrumországokban is végveszély fenyegeti az előző évszázadok burzsoá és proletárforradalmai révén kiharcolt szociális és szabadságjogokat. E veszedelem forrása ráadásul nemcsak a nyugaton is előretörő posztfasizmusokban keresendő, hanem a letűnt liberalizmus és baloldal romjain tenyésző technokratikus-paternalisztikus valamiben is – erről lentebb részletesebben írok majd.

Az a rendszer, amely a dolgok mostani állása szerint a következő globális kataklizmáig mozdíthatatlannak látszik, sem Magyarország globális kapitalizmusban elfoglalt pozíciójának félperifériás jellegét tekintve, sem a modernkori magyar történelmet elnézve nem szokatlan. 1867-től 1918-ig, illetve 1919-től 1945-ig szintén létrejöttek oligarchikus, többé-kevésbé korrupt és mozdíthatatlan rendszerek, melyben tartottak választásokat, volt ellenzék, léteztek ellenzéki lapok stb., de egyszer sem fordult elő, hogy az ellenzék választások útján államhatalom közelébe jutott volna. (Még abban az egy esetben sem, amikor 1905-ben történetesen választást nyert.)

Jobb időkben kulturális és gazdasági fellendülés jellemezte ezen szakaszokat, rosszabb időkben háborúkhoz és népirtáshoz vezetett a becsontosodott elitcsoportok fék nélküli politikai hatalma.

Két nagy modernizációs kísérlet (a sztálinizmus és a neoliberalizmus) interregnuma után nagyjából ott áll a magyar társadalom, ahonnan elindult. Magyarország sikeresen lerázta magáról a felvilágosodás elitek számára terhes örökségét, és tette mindezt úgy, hogy az utóbbi nélkül elképzelhetetlen technológiai vívmányokról nem kellett lemondania. Ami az ellenzéki szóhasználatban „korrupció”, az nem más, mint a feudális társadalmak évezredes valósága, esetünkben a refeudalizáció tünete. Bár nincs egy konkrét elem, amiről kimondható hogy átlépte az autokratikus Rubicont, a NER az utóbbi évtizedben szinte halmozta egymásra a politikai rendszert tisztességtelenül torzító változtatásokat. Együtthatásuk egy olyan rendszert eredményez, amelyben csak a Fidesz tud választást nyerni. Akinek ezzel kapcsolatban kétségei merülnek fel, annak javaslom hogy nézzen utána annak, hogy hol és mikor fordult elő utoljára EU-tagországban, vagy egyáltalán bármilyen demokratikusnak tartott országban olyan, hogy egy párt zsinórban négyszer alkotmányozó többséget szerezzen négy egymást követő választáson.

Félreértés ne essék: Az ellenzék nem győzhetett, de Fidesz elsöprő többsége arra utal, hogy ha győzhetett volna, sem győzött volna.

Bár a Fidesznek kedvezett minden körülmény, a magyar társadalom ezzel együtt is nyilvánvalóvá tette, hogy az ellenzéki salátakoalíció által prezentált ajánlatból nem kér. Akkorát buktak, hogy az lassan már Orbánnak kínos, hiszen jelenlegi állapotában az ellenzék nemhogy a hatékony ellenzéki politizálásra, de már lassan a demokrácia látszatát fenntartó biodíszlet szerepének meggyőző eljátszására sem alkalmas. A kormányzó többség legitimitása jelenleg megkérdőjelezhetetlen.

Bár feltehetően nem ezen múlott a választás kimenetele, mindenfajta vízió és politikai érzék hiányáról tesz tanúbizonyságot, hogy képesek voltak az első kétharmadot katasztrofális megszorítópolitikájukkal előkészítő (Szalai Erzsébet szóhasználatával élve) „késő-kádári technokrácia” restaurációjának implicit ígéretével kampányolni. Emellett a kampány során tett megjegyzésekből, a farhátazásból és hasonlókból az is egyértelműen kiderült, hogy az ellenzék és leglelkesebb támogatói valójában nem sok jót gondolnak a magyar lakosság döntő többségéről. A választások után pedig nyílt és vérszomjas osztálygyűlöletről tett tanúbizonyságot az a közeg, amely pár nappal korábban még arról kornyikált egy mosóporreklámra emlékeztető videóklipben hogy „a hatalom a népé”. Az eredmények földrajzi megoszlásából egyértelművé vált:

az ellenzék támogatói elsősorban a globalizáció nyertesei közül kerültek ki, és ezt nem lehet annyival megmagyarázni, hogy ők jobban hozzáférnek a kritikus, vagy akár külföldi sajtóhoz

– bár ez is nyilván szerepet játszik a helyzetben. Be kell végre látni, hogy él Magyarországon egy viszonylag széles réteg, amely a politikai jogok hiányában is aránylag sok embernek növekvő jólétet, az alsó-középosztálynak pedig a felfelé történő mobilitás lehetőségét felvillantó orbáni társadalmi szerződés nyertesének érzi magát. Ez nem írható le csupán „hamis tudatként”, hiszen ezen réteg egy része elég jól él, vagy elég magas életszínvonalat aspirál ahhoz hogy valóban ne álljon érdekében a társadalmi egyenlőség. Ezen fogyasztói, illetve életstílusbeli aspirációk különböző állami juttatásoknak (kedvezményes autó-, illetve lakáshitelek) köszönhetően nem feltétlenül elérhetetlenek. A szóban forgó embereket mélyen lenéző ellenzéki elit részéről persze semmiféle egalitárius ígéret nem fogalmazódott meg.

Schiffer András egy választás utáni Partizán-interjúban azzal magyarázta az ellenzék bukását, hogy „az emberek nem szeretik a moslékot”. Ez első hallásra egy sok politikai csalódást átélt ember dühös kirohanása csupán, de próbáljuk most egy kicsit komolyan venni. A moslék szó szerinti jelentése összeöntött ételmaradék, de hétköznapi szófordulatként simán a rossz minőségű ételt is leírhatjuk vele. Ami az ellenzéket illeti, mindkét értelemben találó Schiffer leírása: egyrészt a Fidesz által létrehozott választási rendszer diktálta összefogáskényszer ellenére nem önthető össze a (szélső)jobbos krumplileves a zöld-balos borsófőzelékkel úgy, hogy a végtermék fogyasztható maradjon az ellenzéki választók számára. Másrészt az ellenzéki menün szereplő pártok és politikusok (tisztelet a kivételnek) egyenként is aligha hozzák azt az erkölcsi és kompetenciabeli színvonalat, ami egy igényes választópolgár elvárásait kielégítené. Arról nem is szólva, hogy szinte alig akad köztük olyan akiről úgy-ahogy lehet tudni, hogy gondol-e egyáltalán valamit a világról, és ha igen, akkor pontosan mit.

Ezen körülményt persze némileg árnyalja, hogy az ellenzék emberanyagban mutatkozó hiányosságai részben a NER által leuralt politikai térnek tudhatók be. E térben tudvalevő, hogy ellenzéki politikusoknak nem osztanak babért: a kompetens emberek, akikből jobb helyeken tehetséges karrierpolitikusok lehetnének, látva az üvegplafont, inkább más területen próbálnak szerencsét ahelyett, hogy elszegődnének krumpliszsák-lóbáló vagy ajtónak vetődő képviselőnek.

A magyarországi választások után pár héttel a budapestihez hasonlóan a párizsi „mérsékelt” EU-párti felsőközépnek is ismét rá kellett ébrednie arra a sajnálatos tényre, hogy nem ugyanabban az országban él, amelyben polgártásainak meghatározó része. Az elnökválasztás első és második fordulójának párizsi eredményei talán még a magyarországi város-vidék ellentétnél is szembetűnőbbek, ott ugyanis alig szavazott valaki a második fordulóban országosan a szavazatok több mint 40%-át kapó Le Penre. Franciaországban persze egyelőre még valódi pluralizmus és politikai verseny van, és így az elnökségért folytatott küzdelem könnyebben billenhet nem várt irányba. Az utóbbi években itt a klasszikus jobb- és baloldali pártok összeomlottak, és kialakult egy háromosztatú felállás, melyben az elitkonszenzust képviselő Macron küzd egy szélsőjobboldali, illetve egy baloldali szuverenista tábor ellen.

Macron pár éve a liberális világrend megmentőjeként robbant be a politikába, de ez nem akadályozta meg abban, hogy kifejezetten autoriter eszközökkel lépjen fel a népnyúzó neoliberalizmusát ellenzőkkel szemben, és abban sem, hogy szélsőjobbos ellenfelét jobbról előzve szálljon fel az iszlamofób vonatra. Le Pen közben lemondott a Frexitről és így, bár a munkaerőpiacon a francia állampolgárok preferálását előíró elképzelése összetűzéseket vetített elő egy esetleges Le Pen vezette Franciaország és az EU intézményei között, az EU azonnali szétbarmolásának lehetősége ezúttal nem volt a szavazás tétje.

Macron végül fölényesen győzött, ami előreláthatólag a gazdagoknak kedvező gazdaságpolitikát az egyre represszívebb kormányzással ötvöző status quo folytatását jelenti majd.

Ez a forgatókönyv persze még mindig sokkal kedvezőbb, mint a kevésbé esélyes Le Pen győzelme lett volna, ő ugyanis ezúttal az európai intézményrendszer szétverése nélkül kívánta fokozni a Franciaországban élő nem-fehér lakosokkal szembeni, eddig sem épp elhanyagolható állami zaklatást, és törvénybe foglalná az eddig „színvak” intézmények mögé bújó diszkriminációt, normává tenné a rasszista és faji, vallási alapú megkülönböztetést. Az emberek egyenlőtlenségét nyíltan hirdető, és az univerzalista papírformát formálisan felmondani készülő posztfasiszta elnökjelölt esélyeit magyarországi elvbarátaihoz és hitelezőihez képest rontotta az a körülmény, hogy Franciaország a globális centrumhoz tartozik, így a társadalom nagyobb arányát teszik ki azok a választópolgárok, akiknek kedvezett az elmúlt évtizedek neoliberális globalizációja.

Bár ahogy az újkapitalizmus egyre mohóbban zabálja fel az önmaga újratermeléséhez szükséges emberi és egyéb erőforrásokat, a centrumországokban is kialakulnak olyan „belső perifériák”, amelyek destabilizálhatják a politikai rendszert.

Fasizmus: klasszikus és poszt

Sokféle különböző fogalommal próbálták már leírni azt az utóbbi évtizedekben felerősödő politikai tendenciát, amely az államhatalom birtokában Oroszországban, Törökországban és Magyarországon a politikai autokrácia bevezetését eredményezte, India, a Fülöp-Szigetek, Brazília és Lengyelország esetében pedig súlyosan degradálta a még így-úgy működő demokratikus intézmények minőségét. Ugyanezt a folyamatot hozták összefüggésbe a Brexit-népszavazással és Trump elnökségével, és ez dörömböl most Franciaországban és Olaszországban a köztársaság ajtaján. Arról nem is beszélve, hogy politikai hatalom nélkül is normalizálta a nem-fehér menedékkérőkkel és egyéb „nemkívánatos” kisebbségekkel szembeni embertelen bánásmódot az egész nyugati világban.

Ezen fogalmak egy része, mint például a „populizmus” félrevezető, hiszen egy kalap alá vesz olyan teljesen jogos „baloldali populista” követeléseket, mint például, hogy aki beteg, azt lássa el az egészségügy – a segélyen élő és/vagy munkát elvevő bevándorlóról szóló „jobboldali populista” mesékkel. A jobboldali autoritarianizmus megnevezés nem helytelen ugyan, de túl tág fogalom, hiszen magába foglal mindent Metternichtől Ajatollah Khomeinin át Csurkáig. A jelenség leírására használt legadekvátabb fogalom a a Tamás Gáspár Miklós által tárgyalt posztfasizmus. Ezzel a tűpontos megfogalmazással az egyetlen praktikus gond legfeljebb az, hogy hétköznapi szóhasználatban könnyen félreértésekhez vezethet, ugyanis

az F betűs szó hallatán a legtöbben gázkamrákra, csattogó bakancsokra, és a totalitarianizmus külső jellemzőire asszociálnak, holott erről jelenleg egyelőre nincs szó.

TGM szerint a posztfasizmus nem osztja a klasszikus fasizmus külsőségeit, és nem használja annak represszív eszközeit. A posztfasizmus nem totalitárius, hiszen a totalitárius terrorra a klasszikus fasizmusnak a szervezett munkásság gazdasági és a szervezett polgárság politikai hatalmának megsemmisítése végett volt szükség. Ez mára okafogyottá vált, hiszen a klasszikus fasizmus ezen küldetését katonai veresége ellenére sikeresen végrehajtotta. A posztfasizmus tehát „külső jegyeiben” nem hasonlatos a klasszikus fasizmushoz.

Nem masírozik egyenruhában, nem húz karszalagot, nem ígér ezeréves birodalmat vagy új reneszánszt. Nyugalmat ígér csak, és hétüléses családi autót. Nem lő agyon és nem küld gázkamrába, legfeljebb a tengerbe fullaszt vagy deportál egy despotikus országba, ahol mások majd elvégzik helyette a piszkos munkát.

A posztfasizmust itt két, részben eltérő értelemben használom – egyrészt az Orbán, Salvini, Trump, Le Pen és mások által képviselt politikai tendencia, másrészt egy társadalmi állapot leírására. A német és a francia menekültpolitika például jellemezhető a posztfasizmus fogalmával, akkor is, ha ezen országok politikai vezetésének világnézete nem írható le posztfasisztaként. A posztfasizmus tehát külsőségeit és eszközeit tekintve eltér a klasszikus fasizmustól, lényegét tekintve mégis fasiszta, hiszen karlengetős előfutárához hasonlatosan fel kívánja számolni a felvilágosodás univerzalista politikai örökségét azáltal, hogy az emberi és állampolgári kondíció azonosságát tagadva meglévő biopolitikai hierarchiákat erősít, és újakat hoz létre.

A posztfasizmus előrehaladott állapotát talán Alfonso Cuarón 2006-os „Children of Men” című disztópiája jeleníti meg a legszembetűnőbben. A fogyasztói hedonizmus itt ugyanis részben zavartalanul folyik tovább, miközben a dolgukra siető járókelők úgy sétálnak el a metrómegállók mellett ketrecbe zárt „illegális bevándorlók” mellett, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A filmben felvázolt társadalom ilyen mértékű degradációjához az vezetett, hogy egy rejtélyes betegség következtében az összes nő meddő lett, így ennek a fiktív világnak nincs kollektív jövőképe. Nekünk sincs.

A posztfasiszta politika társadalmi bázisa a centrumországokban leginkább a tőke monopolizációja és digitális refeudalizációja által veszélyezetett, lefelé mobilis, de anti-egalitárius kispolgárság, valamint a „fehér munkásosztály”, mely a globalizációban, valamint a tőke és a munka nemzetközi mobilitásában a saját életszínvonalára leselkedő veszélyt lát – nem is alaptalanul. Különösen a félperiférián tarol a posztfasizmus a fölfelé mobilis alsó-középosztály körében is. Utóbbit anno a posztfasizmus korai előfutárának tekinthető thatcherizmus is meg tudta nyerni magának.

A posztfasizmus a centrumországokban és a félperiférián leginkább a lepusztult ipari övezetekben és vidéken hódít, miközben a kozmopolita nagyvárosokban hallani sem akarnak róla.

A posztfasizmus nem jár a polgári demokrácia intézményes kereteinek felszámolásával, de a kormányrúdhoz kerülve mégis gyakran (de nem mindig!) felszámolja a politikai demokráciát. Bár sokszor veszélyt jelent a politikai szabadságra, a privilegizált biopolitikai kategóriába tartozó egyének apolitikus személyes szabadságát leginkább érintetlenül hagyja.

A materialista szemlélet hiányában a posztfasiszta praxisoknak csupán moralisztikus kritikája lehetséges, mely nem tud hatékonyan gátat szabni ezen praxisok terjedésének. A kizárólag morális élű kritika egyenesen segítheti is a posztfasizmust: azáltal, hogy, nem alaptalanul, sokan a jómódú nagyvárosi széplelkek lekezelését érzik benne, csak tovább erősödik azt a toxikus neheztelés, amely a posztfasizmus termékeny táptalaja. Az ilyen kritika nem szolgál mást, mint a kritika megfogalmazójának anyagi alapokon nyugvó erkölcsi fölényét. A posztfasiszta praxis valódi áldozatain (a világ földönfutó számkivetettjein és csavargóin) aligha segít.

A posztfasizmus hosszabb távú jövője egyelőre nem kiszámítható. Aggasztó tény viszont, hogy megfelelő körülmények, például háború esetén a posztfasizmus egy pillanat alatt át tud csapni nyílt, klasszikus, totalitárius elemeket felvonultató tömeggyilkos fasizmusba

– ahogy az Oroszországban Ukrajna megtámadása után néhány nap alatt végbe is ment. Az Orosz rezsim a nyílt diktatúra bevezetésével, a békepárti tüntetők szétverésével, a feltehetően felülről vezényelt, szándékos tömegmészárlásokkal, fegyverként használt tömeges nemi erőszakkal, emberiségellenes bűneik és katonai veszteségeik nyomainak eltüntetése végett beüzemeltetett mobil krematóriumokkal, és a szvasztikára emlékeztető hatalmas Z-betűk előtti hisztérikus zászlólengető parádékkal mára közelebb áll a klasszikus fasiszta rezsimekhez, mint a posztfasizmushoz. Azon belül viszont inkább emlékeztet Mussolini Róma feltámasztását tervező, és elsősorban nem faji, hanem civilizációs diskurzussal operáló, állami kapacitás és katonai sikerek tekintetében azonban felemás eredményeket felmutató rendszerére, mint a német nemzetiszocialisták halálosan gördülékeny faji államára.

Számunkra különösen szégyenteljes az a körülmény, hogy a magyar választóktól kapott friss felhatalmazás birtokában Orbán pont akkor kezdett a valódi honvédő háborút vezető ukrán elnök elleni virtuális harcba, és Szíjjártó épp azon a napon tornáztatta abszurd indokokkal a harcban álló Ukrajna nagykövetét, amikor a visszafoglalt Bucsán előkerültek Putyin csapatai által elkövetettk bestiális kegyetlenkedéseinek bizonyítékai.

Posztfasizmus és posztliberalizmus

Nem azért ragadtam tollat, hogy a posztfasizmust újabb kritikával illessem. Megtették azt már sokan előttem, olyanok is, akik erre a feladatra nálam jobban kvalifikáltak. Itt az ideje tisztán látni azt is (és innentől nem TGM-re hivatkozok), hogy melyek azok a társadalmi osztályok, gazdasági érdekek, és ideológiai tendenciák, amelyek a populizmus, jobboldali autoritarianizmus, illetve posztfasizmus névvel illetett jelenséggel névleg szemben állnak. Enélkül arra vagyunk utalva, hogy sokadszorra is belefussunk azokba a politikai zsákutcákba, amelyek végső soron nem csak saját politikai ágenciánk elvesztését eredményezik, de hosszú távon akaratlanul tovább erősíthetik a posztfasizmus épülését, és hozzájárulhatnak egy embertelen és élhetetlen globális társadalmi rend becsontosodásához.

Azt a politikai tendenciát és társadalmi praxist, amely elsősorban a nagyvárosi felső középosztály, a globalizáció nyertesei, az etikátlan praktikáikat woke és zöld gesztusok alatt takargató techóriások, egyes nemzetközi és nemzeti intézmények bürokráciái, a piacosított akadémia jelentős része, a fősodratú sajtó jelentős része, a donorok érdekei által korlátozott NGO-k, és még sokan mások támogatását élvezi, és melybe beletartozik Macron, Gyurcsány, Biden, Trudeau, a davos-i jólelkek, a német zöldek, és a magyar ellenzék jelentős része, szintén sokféle fogalommal írták le, de ezen fogalmak sokszor félrevezetőek vagy pontatlanok. Ezt a tendenciát szokás (leginkább jobbról) simán liberalizmusnak nevezni, de ez már első ránézésre is pontatlan, hiszen nincs az égvilágon semmi liberális a „szemkilövető” rendőrfőnök kitüntetésében, vagy épp politikai ellenfeleink bankszámláinak bírósági eljárás nélküli blokkolásában. Még akkor sem, ha a 2006-os Kossuth téri tüntetők, vagy épp a covidcsesztetésen kiakadó kanadai kamionosok egy része hellyel-közzel valóban együttműködtek a „posztfasiszta” tömb egyes intézményeivel, és élvezték azok támogatását. Anekdotázás nélkül is egyértelműen kijelenthető, hogy ezen kormányok és intézmények befolyása alatt szükségállapotról szükségállapotra kormányzott országokban rendre visszaszorulóban vannak a klasszikus liberális burzsoázia által a polgári forradalmakkor kiharcolt szabadságjogok, így a liberalizmus szó használatát velük kapcsolatban érdemes elfelejteni.

A baloldali kritika rendre a neoliberalizmus kifejezést használja, de ez is pontatlan, ugyanis az utóbbi években derült ki, hogy milyen hirtelen tud a korábban a piacosítást propagáló intézményes elitkonszenzus olyan, kifejezetten államközpontú gazdaság- és társadalompolitikák irányába tolódni, amelyeket elnézve Thatcher és Reagan a fejüket verték volna a falba. Ilyenek például a gazdaság jelentős részének állami lélegeztetőgépen tartása, illetve az infáció elszállásához vezető döntések.

Szokás még „technokratizmust” emlegetni, de ilyen egyszerűen nem létezik, hiszen ez nem más mint egy-egy ideologikus pozíció objektív igazságként való beállítása, mely egy hatalmi technika, és nem egy világnézet. A Szalai Erzsébet-féle „újkapitalizmus” fogalma helytálló ugyan, de magában foglalja a fennálló társadalmak „posztfasiszta” térfelét is. Ezen körülményt orvosolandó előállnék egy publicisztikához talán túl ambiciózus javaslattal: nevezzük ezt a letűnt liberalizmus és a letűnt polgárság romjain tenyésző, nem-liberális és nem-baloldali posztliberalizmusnak.

Az írás második részét hamarosan közöljük a Mércén.

Kiemelt kép: Alfonso Cuarón: Children of Men (2006), Universal Pictures