Forgács István romaügyi szakértő, felzárkózáspolitikai tanácsadó az Index.hu-n megjelent cikkében a családi pótlék emelése ellen hoz fel – véleményünk szerint – szakmailag megalapozatlan, mély előítéletektől ugyancsak terhes „érveket”. Természetesen nem vitatjuk el senki, így a szerző jogát sem arra vonatkozóan, hogy érveljen ezen, vagy bármely univerzális vagy diszkrecionális támogatás összegének emelése ellen.
Sőt, kifejezetten fontosnak, üdvözítőnek tartjuk a higgadt vagy akár a magashőfokon lebonyolított szakmai vitákat. Fontosnak tartjuk, mert ezek a viták hozzájárulnak az adott szakpolitikai intézkedések jobb megértéséhez, így az állampolgárok társadalompolitikai edukációjához, a meghozni kívánt szakpolitikai tervek, intézkedések, döntések megfelelő előkészítéséhez, a társadalmi vitakultúra, végső soron pedig a demokratikus viszonyok megerősítéséhez.
Álláspontunk szerint szükségesek, kívánatosak, sőt nélkülözhetetlenek a szakpolitikai viták. Még abban az esetben is, ha azok markánsan eltérő nézőpontból fogalmazódnak meg. Ezen viták azonban csak abban az esetben lesznek progresszívek, intellektuális, szakmai értelemben megtermékenyítőek, a fentebb kifejtett vonatkozásokban edukatív hatásúak, ha olyan érvek feszülnek egymásnak, amelyekben jól kontúrozottan kirajzolódnak az érvelők tervezett intézkedésekkel kapcsolatos megalapozott pro és kontra álláspontjai. Úgy mint – a teljesség igénye nélkül – azok gazdasági, társadalmi indokoltsága, financiális, adminisztrációs költségei, rövid-, közép-, hosszútávú társadalmi-gazdasági integrációs eredményei, hatásai.
Forgács István családi pótlék emelése ellen érvelő írása nélkülöz minden szakmailag méltányolható, értékelhető, releváns szempontot.
Forgács a juttatás emelésével kapcsolatos kritikai észrevételeit egyáltalán nem ágyazza bele a hazai elosztáspolitikai valóságba, figyelmen kívül hagyja a családi pótlékot övező társadalompolitikai kontextust, azokat a gazdasági, oktatási, családpolitikai, munkanélküliségi, álláskeresési stb. mechanizmusokat, amelyek közvetett módon hatnak a gyermekek nevelésével együtt járó kiadások mértékére. S ennek révén a családi pótlék szegénységcsökkentő hatására, valamint közvetett módon befolyásolják a családok, különösképpen az egyszülős és szegény családok anyagi mozgásterét, s ezzel az élet- és integrációs esélyeit.
Haladjunk sorban. A családi pótlék összege 2008 óta változatlan. Erről valóban a Bajnai-kormány döntött, számos – meggyőződésünk szerint – jogos kritika érte abban az időben is ezt az intézkedést. Azonban ezután a soron következő három Orbán kormány sem módosított a támogatás összegén.
Érdekes, hogy Forgács és sok, a családi pótlék mértékének emelése ellen érvelő politikus, szakember alapvetésnek fogadja el – véleményünk szerint teljesen jogosan – a nyugdíjak inflációhoz vagy keresetekhez történő indexálását, hiszen ezzel lehet csökkenteni a szegénységi kockázatokat az idősebb korosztályok esetében. Azonban ugyanezt az elvet, logikát már nem érzik, gondolják fontosnak, társadalmi szempontból igazságosnak a családi pótlék vonatkozásában.
Nem egészen értjük, miért, vagyis hogy nagyon is értjük, mi állhat ennek hátterében. Az ellenérvelők egy csoportjának megítélése szerint a családi pótlék összegének emelése ösztönözné az alsóbb társadalmi csoportok, ezen belül a romák gyermekvállalási kedvét. Ezen érv mögött kitapintható egy osztály-, de még inkább etnikai előítélet. Mindez nem csak antiszolidáris hozzáállás, nem csak szomorú és elkeserítő, de nem is fedi a valóságot.
Forgács István írásában egyáltalán nem fordít figyelmet a jelenlegi adórendszeren keresztül megvalósuló családtámogatási elv és mechanizmus elemzésére, azt nem tartja lényegesnek akkor, amikor a családi pótlék emelése ellen „érvel”. A felzárkózáspolitikai tanácsadónak nem tűnt fel, hogy az adórendszer jótéteményeiből leginkább a magaskeresetű, több gyermekes családok részesülnek, vagyis azok, akik eleve jó társadalmi-gazdasági pozícióval rendelkeztek, rendelkeznek. Ezt tekintetbe véve, kijelenthetjük, hogy
a jelenlegi személyijövedelemadó-rendszer minimum fenntartja és újratermeli a társadalmi, jövedelmi különbségeket. Erősebben fogalmazva: egyenesen szegényellenes.
Természetesen őszintén örülünk annak, ha a több gyermekes családok helyzetét erősítik a kormányzatok, azonban annak is nagyon örülnénk, ha a szerényebb jövedelmi helyzetben lévő, vagy rossz, máról-hónapra élő családok anyagi helyzetén is javítana. A családi pótlék emelése ennek kapcsán egy apró, de nagyon fontos, társadalompolitikai szempontból nem túl költséges (hiszen az adminisztrációs terhe minimális), az állami szolidaritás és felelősségvállalás szép és progresszív példája lenne.
Tény, hogy az alacsony keresetűek, valamint a tartós foglalkoztatással nem rendelkezők csak időszakosan vagy egyáltalán nem részesülnek az adórendszeren keresztüli családi támogatási formából. Vagyis az ő szegénységi kockázatuk továbbra sem csökken, sőt, mindezen torz újraelosztási mechanizmus révén, az úgy nevezett Máté-effektus érvényesül: „Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és bővelkedni fog; attól pedig, akinek nincs, még az is elvétetik, amije van”.
Ez nemcsak méltánytalan, de társadalmi, elosztási szempontból igazságtalan, és bemerevíti – egyéb intézkedésekkel kiegészítve vagy azok hiányában – az alsó társadalmi-gazdasági csoportok pozícióit, végső soron kasztosodási folyamatoknak ágyaz meg.
Tagadhatatlan, hogy az elmúlt tíz évben nőtt a foglalkoztatottak létszáma. Azonban az adatok ebben az esetben is elfedik a valóságot. A foglalkoztatásbővülés mögött nemcsak gazdasági, nyílt munkaerő-piaci mechanizmusok állnak, hanem a felpörgetett közmunka-program is. (Természetesen minden munka- és jövedelemteremtő állami akciót pozitív módon értékelünk, azzal együtt is, hogy a jelenlegi közmunka-program ezer sebből vérzik. Számtalan olyan eleme van, amely miatt az eredeti célkitűzését – az elsődleges munkaerő-piacra visszavezetést – sajnos csak csekély valószínűséggel tudja teljesíteni.)
A közmunka-program keretében a bevont álláskeresők átlagosan rövid ideig vannak foglalkoztatva: 3, 6, 9 hónapig. Tény, hogy a közmunkában megszerezhető jövedelem mértéke magasabb, mint az álláskeresési támogatásé, s mindez valóban pozitív módon hat a családok anyagi helyzetére, mindazonáltal mégis csak időszakos foglalkoztatásról van szó, s ebből következően nem tartósan, csak időszakosan lesz magasabb az érintett családok jövedelme. Ezt az anyagi, jövedelmi hektikusságot, kiszámíthatatlanságot enyhíthetné a családi pótlék megemelése.
Forgács Istvánnak mint felzárkóztatási tanácsadónak tudnia kellene, hogy az állásukat vesztett, munkanélkülivé vált emberek számára az állam az álláskeresési járadékot mindössze 3 hónapig folyósítja, miközben minden vonatkozó kutatás azt állapítja meg, minimum 6-9 hónapra van szükség ahhoz, hogy valaki új állás találjon.
Amennyiben valaki 9 hónap után sem tud elhelyezkedni a nyílt munkaerő-piacon, akkor a közmunka-rendszer keretében, időszakosan tud jövedelemre szert tenni, ezen túl pedig kizárólag a 22 800 Ft összegű foglalkoztatás helyettesítő támogatást tudja igénybe venni. Sajnos tömegével vannak ilyen családok, ebből következően nem nehéz belátni, hogy esetükben is kifejezetten hatékony szegénységi kockázat elleni lépés lenne a családi pótlék megemelése.
Forgács István írásában ugyan hivatkozik a CSOK-ra, s egyéb lakástámogatási formákra, azonban ez esetben is figyelmen kívül hagy szinte minden lényeges elemet. Jelesül azt, hogy a CSOK feltételrendszere leginkább és alapvetően a közép-, felső középosztályra van méretezve, jelentősen megnehezítve így alsóbb jövedelmi tizedekbe tartozó társadalmi rétegek számára azt, hogy igénybe vehessék. Így sajnos a kormányzat ezen akciója is fenntartja, elmélyíti, szélesíti, bővített formában újratermeli a társadalmi, gazdasági vagyoni különbségeket.
Forgács István az ÁFA mértékét sem veszi figyelembe, s azt a tény sem, hogy ezen adó forma 27 %-os mértéke jellemzően az alsó jövedelmi tizedekbe tartozó szegény családokat sújtja leginkább, hiszen ezen csoportok a szerény jövedelmükből kimutathatóan és fajlagosan többet költenek alapvető élelmiszerekre.
Tisztában vagyunk azzal, hogy a családi pótlék mint univerzális juttatási forma csak szükséges, de közel sem elégséges társadalompolitikai transzfer, amellyel az állam hozzájárulhat a gyermekes családok anyagi terheinek csökkentéséhez. Azzal is tisztában vagyunk, hogy az az ideális, ha a családi pótlék a tartós munkából származó jövedelmet egészíti ki. Mindazonáltal azt is tudjuk, hogy a családi pótlék az egyik leghatékonyabb eszköze a gyermekes családok szegénységi kockázata csökkentésének. Továbbá univerzalitásánál fogva az egyik legkisebb adminisztrációs terhekkel járó juttatás.
Abban az esetben, ha bármely szociálpolitikai juttatást vizsgálunk, illetőleg ha érvelünk azok összegének emelése ellen vagy mellett, érdemes a vizsgálati horizontot kitágítani, figyelembe venni, elemzés tárgyává tenni a magyar elosztás- és társadalompolitikai kontextust. Ugyanis ennek figyelmen kívül hagyásakor az érvelésünk szükségszerűen és fájóan felszínes, szakmaiatlan lesz, és nem fog túllépni a kocsmai disputák színvonalán, illetve ilyen esetekben a megalapozott szakmai érvek helyett jönnek az olyan súlyos előítéletektől terhelt állítások, mint amelyeket Forgács István vázolt fel. Meggyőződésünk, hogy egy romaügyi szakértőtől, felzárkózáspolitikai tanácsadótól minimum elvárás lenne az ilyen szemléletmód, attitűd és hozzáállás.
