Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Orbán Viktor és a Brezsnyev-doktrína: baráti segítség a kazah diktátornak 

Szijjártó Péter külügyekért is felelős miniszter január 10-i bejelentésében szinte példátlan módon arról számolt be, hogy Orbán Viktor magyar kormányfőként „folyamatosan egyeztet” Kasszim-Zsomart Tokajev kazah elnökkel, és – a múlt hét után már nyugodtan mondhatjuk – brutális diktátorral. Megtudhattuk, mind Orbán, mind pedig Szijjártó, és így Magyarország választott kormánya is, a helyi rezsimmel értenek egyet, és mintegy szimbolikusan csatlakoznak a moszkvai központú Kölcsönös Biztonsági Szerződés Szervezetének katonai intervenciójához, legalábbis a közlemény nyelvezete alapján a lényeget tekintve ez a helyzet.

Ez nem csupán visszataszító és felháborító, hanem történelmi bűn is.

Emlékezhetünk arra, amikor a magyar pártállam 1968 augusztusában úgy döntött, hogy a Prágai Tavasz leveréséhez küldött katonai beavatkozást aktívan, hadsereggel is támogatja a Varsói Szerződés keretében. Más táborbeli országok, mint Albánia és Románia ezt már akkor sem tették meg, ez akkor is igaz, ha az imperialista törekvések elutasítását elzárkózó, paranoid nacionalizmusuk táplálta. Nem állíthathatjuk, hogy Románia pártvezetése az erkölcsi példamutatás magasiskolája lett volna a korszakban, úgy tűnik, az még nekik sem fért bele, ami most a magyar vezetésnek belefért.

Ugyanis Orbán és Szijjártó úgy fogalmaztak 

„Kazahsztánban megpróbálták megdönteni az alkotmányos rendet, és egy jól koordinált akció keretében támadták meg a kazah államot”.

Ez az értékelés pedig azonos az orosz külügyminisztérium szóvivőjének, Maria Zaharovának az értékelésével, legalább egy kissé átköltve. Az immár 3000-es beavatkozó kontingenssel Kazahsztánban jelenlévő Kreml üzenete ugyanis a felkelésekről egészen pontosan így hangzott:

„Az utóbbi napok eseményeit egy baráti országban mi egy külföldről támogatott kísérletnek tartjuk arra, hogy fegyveres és kiképzett csoportokat használjanak arra, hogy aláássák az állam integritását és biztonságát.”

Hasonlóképpen fogalmazott az intervenciós csapatokat támogató, orosz-szövetséges belarusz diktátor, Aljakszandr Lukasenka is, aki szerint a kazahsztáni események „gyanúsan koordináltan” történnek, ezért aztán szerinte teljesen biztos, hogy külföldi zavarkeltésről van szó.

Orbán Viktor magyar miniszterelnök és Kaszim-Zsomart Kemeluli Tokajev kazah elnök találkozója Kazahsztán fővárosában, Nurszultanban, 2019. április 24-én – Fotó: Szecsődi Balázs / Miniszterelnöki Sajtóiroda

Ahogyan azonban arról mi is írtunk, erre semmiféle bizonyíték nem kínálkozik. Minden jel arra mutat, hogy egyrészt a belföldi energia- és élelmiszerárrobbanás miatti elégedetlenség, az elhibázott piacosító törekvések miatti düh, és a kazah rezsimen belüli belső hatalmi harcok gyúlékony elegye vezetett ahhoz, hogy a háttérből még mindig irányító Nurszultan Nazarbajevnek és a helyette 2019-ben elnöknek kinevezett Tokajevnek is égő állami hivatalokkal és gyakorlatilag a teljes kaszpi-tengeri partvidéken lázadó népességgel kellett szembenéznie.

Mi több, ezek a lázadók számos – főleg szociális – követelést is megfogalmaztak az első napokban, a helyzetre rálátó helyi politikusok szerint is olyan szociális lázadásról van szó, ami egyetlen külföldi hatalomnak sem állt érdekében, így az orosz-belarusz (és immár magyar) „színes forradalomra” vonatkozó vádak sem állnak meg.

Tokajev, azon kívül, hogy január 6-án, éppen az orosz ortodox karácsony napján, a hajnali órákban behívta a katonai szövetség erőit, a felkelés kirobbanása utáni napokban a teljes biztonsági apparátust mozgósítva tízezreket tartóztatott le és hurcolt börtönbe, majd a még Nazarbajev által kinevezett biztonsági főnököt, Karim Makszimovot is eltávolította. Végül nem maradt el a levert népnek tett szociális ígéretek sorozata sem Tokajev elnöktől. 

A vihar elcsendesedni látszik a baráti országok bakancsai és lánctalpai nyomában. Régen nem látott ilyesmit Európa.

Mi volt az amúgy évről évre nehezebben élő közép-ázsiai olajmunkások, diákok, értelmiségiek olyan nagy bűne, hogy ezt érdemelték Orbán Viktortól?

1968. augusztus 21-én már tudható volt, mi volt az akkori csehszlovák renitensek „bűne”. El mertek képzelni más, jobb, szabadabb és szocialistább társadalmat, mint a létezőt. Ezért vonult be Brezsnyev elvtárs szavára a szovjet, Ulbricht elvtárs szavára a keletnémet, Gomułka elvtárs szavára a lengyel, Zsivkov elvtárs szavára a bolgár és Kádár elvtárs szavára a magyar néphadsereg, „rendet csinálni”.

Ilyesféle elvtársak ma már nem léteznek a világnak ebben a sarkában. De akkor hogyan történhetett meg ismét 2021. január 6-a, és gyakorlatilag úgy, mint akkor, Kelet-Európában, szinte senki nem kapta fel rá a fejét?

(Na persze a csehek igen. Ők Orbán Viktor kormányának hízelgő szavaira is felkapták a fejüket. Úgy is mondhatnánk divatos kifejezéssel, hogy történelmi traumáik okán.)

Mondhatnánk, hogy a magyar újságolvasónak ma Kazahsztán nem más mint távoli olaj- és gázmező, meg egy tucat menekülő magyar. Ilyenformán pedig a „rendbontás” csitulván megállapíthatja, a „zavargás” elült, minden rendben lesz mostmár, a gáz, és általában a rezsi ugyan drágább, mint tavaly, de legalább mi nem érezzük annyira, hála a rezsicsökkentésnek.

A teljes problémakör, a szabadságküzdelem a monolit kormánysajtó nyomasztó mocsarába süllyedve, puszta gazdasági érdekekké szűkül össze annak a fejében, aki egyáltalán követte az eseményeket.

A független sajtó persze írt mindezekről, de csak mellékesen. Hiszen, mint láthattuk, az észak-amerikai és európai nagy média, amely általában jó alaposan megmondja, mi a fontos és érdekes, messze nem szánt annyi karaktert Kazahsztánnak, mint például a küzdelme idején Belarusznak. A beszélgetések kimerültek abban, hogy de tulajdonképpen ki az ellenzék arrafelé, kik a vezetői, és vajon hogyan vélekednek a Nyugatról és szerepéről?

A nyugati mainstream sajtónak azonban csalódnia kellett: Kazahsztánban érdemi ellenzék formálisan nem létezhetett, így csak a spontán, és valóban elég zavaros körülmények között megalakult népi tanácsok elképzeléseiről és szabadságküzdelméről lehetett volna beszámolni.

Akik egyszerűen csak nem tudtak már a régi módon élni. Éppen ezért azt követelték, hogy az állami kőolaj- és földgázmonopólium egységesen álljon helyre, adjon megfelelő béreket, és államilag szabályozzák az élelmiszerek eldurvuló árait is.

Ahogyan Ajnur Kurmanov, az illegális Kazahsztáni Szocialista Mozgalom elnöke azt egy általunk is közölt cikkben kifejtette,

„Kazahsztán voltaképpen egy nyersanyagkapitalizmus-modellt épített fel. A lakosság köreiben rengeteg szociális probléma halmozódott fel, rengeteg a társadalmi bizonytalanság. A „középosztály” romjaiban hever, a reálszektor elpusztult. A nemzeti termék egyenlőtlen elosztása jelentősen hozzájárul a korrupcióhoz. A neoliberális reformok megsemmisítették a szociális védőhálót. És az a legvalószínűbb, hogy a nemzetközi cégek tulajdonosai úgy számították, hogy „a cső etetéséhez” körülbelül ötmillió emberre van szükség, a több mint tizennyolc milliós kazah lakosság egyszerűen túl sok. És éppen ez az, amiért ez a felkelés sok szempontból antikoloniális.

A mostani tüntetések okai a kapitalizmus működésében gyökereznek: a cseppfolyósított gáz ára valóban az elektronikus kereskedés során emelkedett. Az üzemanyagot külföldön értékesítő monopolisták összeesküvése helyben üzemanyaghiányt és elszálló árakat idézett elő. Így hát ők maguk provokálták ki a zavargásokat. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a jelenlegi társadalmi felzúdulás az elmúlt 30 év összes kapitalista reformpolitikája és azok romboló hatásai ellen irányul.”

Antikapitalista, mi több antikoloniális felkelés? Óriási hiba!

Kazah tüntető Kazahsztánban

Hogy Leonyid Brezsnyev elvtárs örökbecsű szavait idézzük a szovjet párt központi bizottságának 1968. július 17-i üléséről,

„az imperializmus taktikája, ahogy láthatják, cselszövéséről és alattomosságáról ismerszik meg, nekünk pedig éberen kell szembeszállnunk terveikkel, hogy meghiúsítsuk és leleplezzük azokat még kellő időben. Nem tudjuk nem látni a közvetlen kapcsolatot a reakciós, imperialista erők taktikája és az antiszocialista, reakciós erők tettei között Csehszlovákiában.”

Megkapó, hogy Orbán Viktor évértékelői és rádióinterjúi során milyen sok gondot és figyelmet fordít még ma is a nemzetközi marxizmus és szocializmus, az ő szavaival „a kommunisták” elleni verbális küzdelemnek. Azt azonban ő és Szijjártó Péter külügyminiszter is igyekszik ország-világ tudtára adni: a KGB által szabályos államcsínnyel hatalomra segített Brezsnyev nevezetes doktrínáját a magyar kormány érvényesnek tartja.

Csehszlovákiában, abban az időben, amikor Brezsnyev oly eltökélten állt ki ellenük, a szárnyait bontogatta egy másfajta szocializmus. Szabad média, szabad szó és szabadabb utazás volt napirenden. Az elvtársak vitáztak. Demokratizálódott az egypártrendszer is.

Kazahsztán nem annyira szerencsés ország, mint a korabeli csehszlovák állam: a politikai ellenzék ennyi levegőt nem szívhatott, elszabadult a fosztogatás is, de a munkások mozgalma ott is létezett. Szocializmus ugyan 2022-ben aligha lett volna a dologból, akkor sem, ha a jogokat, bért, élelmet és életet követelők valahogyan győzedelmeskednek.

De legalább annyit tanultunk a legújabb baráti segítségnyújtásból, miféle kommunistákkal van baja Orbán Viktornak, és miféle „kommunistákkal” ért mégis, annyi év után egyet.

Címlapkép: Szecsődi Balázs / Miniszterelnöki Sajtóiroda