Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Miért éppen Kazahsztán?

Kazahsztán, a hatalmas földgáztartalékkal rendelkező közép-ázsiai ország volt vezére 2019-ben adta át kijelölt utódjának az országot, a rezsim, ekkor azt gondolhatta, stabil helyzetben van. 1990 óta ugyanis Nurszultán Nazarbajev sikeresen barátságot kötött mind az oroszokkal, mind Kínával, mind pedig az Egyesült Államokkal, megbuktatni tehát egyiküknek sem lehet érdeke, csak a saját népének. Úgy tűnik, ez a pohár viszont betelt, az utolsó cseppet az orosz eredetű földgázválság jelentette.

Ahogyan azt 2020 nyarától már megszokhattuk, a posztszovjet térség hatalmas válságai egymást követik. A tavalyelőtti és tavalyi év főleg Belaruszról és Oroszországról szólt, de amint azt régen sejteni lehetett, a súlyos válság egy egyre inkább erőszakos forradalomra emlékeztető eseménysor és a mostanra el is induló, „kölcsönös segítségnyújtásos” katonai invázió keretében Közép-Ázsia posztszovjet részére is átterjedt.

Az már meglepőnek tűnhet, hogy a feszültségek először éppen Kazahsztánban robbantak. Hogy miért, arról ezen a ponton csak sejtéseink lehetnek, de jó pár, az elmúlt 3 évben végbemenő változás az országban némi magyarázattal szolgálhat.

Nurszultan Nazarbajev ledöntött szobra Taldikorgánban (kép: social media, Nexta)

Nurszultán Nazarbajev lemondása, és az enyhülés ígérete

Ahogyan azt már a 20. és 21. század történelmében, több példából láthatjuk, nyílt forradalmakra, lázadásokra, felkelésekre elsősorban nem a legkeményebb elnyomás alatt kerül sor, hanem akkor, amikor a szorításból az autoriter rezsim engedni kényszerül, és megpróbál békés reformokkal válságot kezelni.

Így történt ez három évvel azután, hogy szovjet parancsra Rákosi Mátyás átadta hatalma jelentős részét a reformer Nagy Imrének 1956-ban Magyarországon, amikor Aleksander Dubček cseh pártfőtitkárként emberarcú szocializmust hirdetett Csehszlovákiában, de akkor is, amikor Teng Hsziao-ping pártelnök demokratizálást ígért Kínának 1989-ben – egészen addig, amíg a Tienanmen téren nyílt lázadás nem tört ki a párt ellen.

Nincs ez másképp Kazahsztánban sem. Az ország valamikor a Szovjetunió részeként volt ismert, és Csingiz Ajtmatov regényeiből kiderül az is, lakossága főleg nomád pásztorkodással foglalkozott, míg a nagyvárosok vegyesen orosz és kazah lakosságának nagy része az ország folytonosan fejlődő kőolaj- és földgáziparában dolgozott.

Utóbbi a Szovjetunió 1991-es, végleges szétbomlása után lényegében gazdaggá tette az országot, de szabaddá nem.

Nurszultán Abiszul Nazarbajev, az elvileg független ország első elnökévé például egyenesen a Kazah Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársaság minisztertanácsának elnökéből, választás útján lett, egyik napról a másikra. Majd a szovjet hatalom helyi fő képviselőjéből menten megkérdőjelezhetetlen hatalmú nemzeti vezetővé is nyilvánította magát pártja, a Nur-Otan élén.

A nacionalista párt és a régi Kazah Kommunista Párt apparátusa között nyilván komoly volt az átfedés. Az akkori legfontosabb népi követelést, a kazah nemzeti, nyelvi kulturális identitás megőrzését az orosz asszimilációval szemben, valamint az ország gazdasági szuverenitását azonban időlegesen mégis ő képviselte a legkövetkezetesebben.

Emiatt történhetett meg az, hogy ugyan a Szabad Európa Rádió például eléri az országot, az lényegében monolit irányítású, az emberi jogokat nem veszi figyelembe, hatalmát pedig a kőolaj, de főleg a földgáz exportjából származó jövedelmekből szervezett jóléti juttatások tartották felszínen.

Nazarbajev, miután egy 2000-ben elfogadott alkotmányos népszavazás lehetővé tette, hogy két ciklus után is újrainduljon pozíciójáért, 2010-re már megérezte, hogy egypárti uralma elégedetlenséget is szülhet, ezért hivatalosan visszaállította a többpártrendszert. Ez viszont egyszerű szelepnek bizonyult a rendszeren, hiszen szabad választások, szabad sajtó és szólásszabadság hiányában az összes párt lényegében Nazarbajev híveiből állt össze, a Nur-Otan párt vezető szerepe is megmaradt.

Nazarbajev, miután új fővárost (Asztana, ma Nur-Szultán) épített az országnak a szovjet időkben megszokott Almati helyett, 2019 májusára látta elérkezettnek az időt, hogy nagy művét befejezvén, megmaradva a nemzet tiszteletbeli atyjának, a háttérbe vonuljon, és lemondjon elnöki posztjáról. Utódja az általa régebben kiválasztott, és évtizede erre a szerepre nevelt egyik beosztottja, Kasszim Zsomart Tokajev lett.

2011-ben és 2015-ben már komoly tömegtüntetések jelezték, az internethez egyre szabadabban hozzáférő kazahok mindent azért nem tűrnek el maguk fölött, és a klasszikus, egypárti diktatúra lassan elöregszik – még akkor is, ha ezeket brutális rendőri erőszakkal elfojtották. Ekkor tüntetők százait ölte meg a rendőrség – Nazarbajev elkezdte előkészíteni a visszavonulását. Tervei szerint ez azzal járt volna, hogy az ország kétkamarás parlamentje és az új elnök immár ketten osztoznak az ő egyeduralkodó szerepén. Ezzel együtt Nazarbajev biztosra ment, és magának is megtartott egy elnöki posztot a háttérben irányító Biztonsági Tanács fejeként. Tehát tulajdonképpen sehová sem ment.

Tokajev feladata 2019 elejétől tehát az volt, hogy az ország új „arcaként” folytonosan a nagyobb demokráciáról és nyitásról szónokoljon a népnek. A szavakat azonban tettek nem követték, és Kazahsztán belügyi karhatalma és rendőrsége ugyanolyan brutálisan vert szét minden nagy tüntetést, mint előtte.

Az orosz állam manipulálni kezdett az energiapiaccal, de lábon lőtte magát

Kazahsztán többnyire egyetlen egy okból szokott, a brutális tüntetések és leverésük mellett, a világsajtóban szerepelni: borzalmasan nagy urán- és szénhidrogén-készletei, és az értük való versengés miatt.

Az európányi területű, de még most is mindössze 18,7 milliós ország exportjának 35 százaléka az uránbányászatból jön, további 25 százalék a kőolaj- és földgázexport. Utóbbi képezte a kazah állampolgárok jövedelmének és juttatásainak alapját is, stabilan. Az egyensúlyi helyzet két évtized után, 2021-ben kezdett egyre inkább felborulni ezen a téren. Ekkor a covidválság megpróbáltatásai után Vlagyimir Putyin orosz elnök előbb kijárta az új amerikai vezetésnél, hogy békében beüzemelhesse Németországgal együtt az új, Északi Áramlat 2. gázvezetéket. Erre következtek a Belarusz és Ukrajna határánál történő, tartós csapatösszevonások is, amelyeket az orosz állami nyomás hatására visszatartott export, és így az egekbe szökő európai földgázárak miatti válság követett.

Kazahsztán éppen óriási, exportra szánt földgázkészletei miatt a válságra rendkívül érzékeny volt. Már csak azért is, mert ugyan 1991-től fogva Nazarbajev elnök vigyázott arra, hogy miközben minden orosz gazdasági, politikai és katonai együttműködésbe beleállt, diverizifikálja is külpolitikáját.

Így már a kétezres évektől beengedte például olaj- és gázmezőire az amerikai Chevron gigacéget, jó kapcsolatokat épített ki Washingtonnal, majd a 2000-es évek végétől Kína felé is nyitott, mára pedig már rengeteg beruházás származik az országban Peking pénzéből.

Minderre 2001 után a kazah rezsimnek különösen szüksége volt, hiszen Afganisztán, ahol a nyugati koalíció beavatkozása után háború dúlt, mindhárom nagyhatalmat egészen közel hozta határaihoz.

A nagyhatalmak energiaipari versengésében azonban úgy tűnik, éppen ők lettek a legnagyobb vesztesek. Miután ugyanis tavaly ősszel az oroszok manipulálni kezdtek a Gazprom exportjával, rámozdultak az ügyre az amerikai nagycégek cseppfolyós gázszállítói is. Ahogyan pedig arról december 29-én magunk is beszámoltunk, az Egyesült Államok felől LNG-tankerek óriásflottái kezdtek tömegesen érkezni Nyugat-Európa kikötőibe, az új forrás nyomán pedig a gáz ára napok alatt 180 eurós megawattórányi árról 90 euróra kúszott le a világpiacon.

Így tehát Kazahsztán gazdasága óriási nyomás alá került: míg saját felhasználásra az oroszokkal közös gazdasági unió miatt továbbra is nagyon drágán kellett adnia a gázt, addig exportra szánt termékeiért már kevesebbet kapott az energiapiacon. Az Európa elleni orosz nyomásgyakorlásként elkezdett drágítás következtében ezért lényegében tarthatatlanná vált Nazarbajev még 2015-ben kidolgozott „demokratikus” reformterve, ahol az energiaárak plafonját fokozatosan eltörlik, és piaci árakkal helyettesítik. Ennek először – éppen a nagyon megborult világpiaci energiahelyzet miatt – Mangisztau keleti régiójában volt érezhető hatása, amikor hivatalosan január 1-től az LPG gáz, ami a régió fő iparága és munkaadója, elektronikus piacra került át, az árak pedig elszálltak. A dologból sztrájkok, majd nagyvárosi tüntetések, végül erőszakos kormányépület-foglalások lettek. A kazah nép napok alatt próbál évtizedek kegyetlen, elnyomó politikájáért elégtételt venni, ez pedig sohasem szép, idillikus helyzet.

A helyzet január 6. kora reggelére odáig fajult, hogy a kormány és Nazarbajev távoztak pozícióikból, a tüntetők által visszaszorított rezsim pedig kénytelen volt történelme során először „baráti segítséget” kérni a moszkvai vezetésű Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének (Oroszország, Belarusz, Örményország, Kazahsztán, Kirgizisztán és Tádzsikisztán katonai szövetsége) seregeitől: ennek következtében reggelre már meg is indult egy reguláris, katonai intervenció a kazah nép leverésére, Tokajev pedig – mint egykor nálunk Hegedüs András volt miniszterelnök – abba a dicstelen szerepbe került, hogy a Nur-Otan párt vezetőjeként és elnökként neki kellett idegen hadsereget behívnia saját népe ellen.

További járulékos veszteség, hogy a számos kazahnak szürkejövedelmet biztosító kriptovaluta-bányász piac is súlyosan megszenvedte az internet ideiglenes lekapcsolását, noha annak visszaállítása után ez hamar rendeződni látszik. Miután ugyanis Kína lecsapott a bitcoin-bányákra, Kazahsztán emelkedett ki, mint új ideiglenes központ.

A kazahok forradalma nem illik bele egyik nagy narratívába sem

Azt már láttuk, hogy Moszkva rekordsebességgel reagált a kialakult, számukra súlyos helyzetre. Oroszország ugyanis éppen genfi és brüsszeli tárgyalásokra készül Joe Biden amerikai elnökkel, ahol kedvezőbb energiapiaci viszonyokat és Ukrajnával szembeni, nagyobb mozgásteret is szeretnének elérni. Az orosz haderőt azonban január 6. óta immár a kazah válság és az ukrán-orosz határon kialakult helyzet is leköti, így mind fekete-tengeri, mind a Donbasz felé irányuló ütőképessége csökken, még ha nem is számolódik fel.

Ebből a szempontból akár az Egyesült Államok számára pozitív fejleményként is értékelhető, ami Közép-Ázsiában történik. Viszont az könnyen belátható, hogy a hirtelen olajáremelkedés és a kazahsztáni Tengiz olajmező amerikai (chevronos) érdekeltségének biztonsági helyzete olyan tényezők, amelyek miatt az USA-nak sem jön jól arrafelé egy nyílt konfliktus és a politikai bizonytalanság.

Pedig mostanra számos, önjelölt forradalmi vezércsoport tett közzé hosszú követeléslistát. Az először fellázadó Mengisztau régióban ezek a pontok extrém formát öltöttek: az ultrakonzervatív követelések (a poligámia engedélyezése kazah és más muszlim etnikai csoportokban, a külföldiekkel való házasság betiltása) jól mutatják, hogy vallásos nacionalisták is csatlakoztak a mozgalomhoz, illetve, hogy – főleg a vidéki kazahok – továbbra is saját hagyományos társadalmukat szeretnék visszakövetelni az asszimilatívnak tekintett rezsimtől.

A többi követelés azonban kizárólag szociális jellegű: megfelelő béreket követelnek a nagy állami szektorban, munkajogokat akarnak, valamint a teljes gazdaságban állami árplafonokat, hogy a megélhetés biztosítva legyen.

Csak ezek után követelnének valódi demokráciát, jogállamot és a korrupt hivatalnokok távozását is.

Úgy tűnik azonban, minderre kevés az esélyük, hiszen bármely nagyhatalom, amelynek esetleg jól is jönne, hogy Oroszország nagy bajba került Kazahsztán ügyében, maga is a Nazarbajev-Tokajev-rezsim jó barátja (ahogyan az ominózus „Türk Tanácson” keresztül Magyarország kormánya is), a helyi válság pedig nemcsak kőolaj- és földgáz exportforrásait veszélyezteti, hanem a még ezeknél is nagyobb mértékű uránexportot is.

Ez, éppen most, amikor Emmanuel Macron francia elnök is még több „kicsi atomerőművet” kíván Franciaországba telepíteni, az Európai Bizottság irányával összhangban, nem éppen a legjobbkor jön a nyugati országoknak. Ez már abból is látszik, hogy az amerikai külügyminisztérium január 5-i, a helyzetre reagáló, igen kurta nyilatkozata is azt hangsúlyozza, hogy mind a rezsim, mind a tüntetők erőszakos cselekményeit elítéli.

Tanulságos ezt a hozzáállást összehasonlítani például azzal, amikor 2021-ben Kubában robbantak ki tüntetések a helyi kormány gazdaságpolitikája ellen. Ekkor az Egyesült Államok csupán a kubai vezetőket és rendőrséget ítélte el, a tüntetőkkel pedig szolidaritást vállalt.

Úgy tűnik viszont, Kazahsztánban ugyanez a jólétet és demokráciát követelőknek nem jár, különösen nem pár nappal a Biden-Putyin csúcs előtt.

Tetszettek volna jobban időzíteni.