Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Mi is kapunk majd az elszámoltatott vagyonból, vagy csak az új, „tehetséges nemzeti tőkésosztály”?

Az ellenzéki miniszterelnök-jelöltek első vitáján a legtöbbet vitatott téma az elszámoltatás volt. Adja magát a kérdés, hogy évtizedek ígéretei után miért éppen 2022 után kezdődnének elszámoltatások, vannak-e a megvalósulásának személyi garanciái az ellenzék soraiban, és melyik jelöltnél? Egy másik kérdés, amiről kevesebb szó esik, hogy a jelöltek mire költenék a visszaszerzett forrásokat? A két kérdést körüljárva látszik, hogy akik személyükben hitelesíthetnék az elszámoltatási ígéreteket, azoknak nincsenek valódi terveik arra, hogy mit kezdenének az elszámoltatott vagyonnal (Fekete-Győr András és Márki-Zay Péter), akiknek viszont lennének ilyen tervei, azok korrumpálódott, hiteltelen szövetségesekkel indulnak neki a választásnak (Karácsony Gergely és Jakab Péter).

Tehetségesebb Mészáros Lőrinceket!

A korrupciómentes Fidesz képviseletében Márki-Zay Péter és az újgazdag-generáció képviseletében Fekete-Győr András egy „új nemzeti tőkésosztály megteremtése” mellett teszik le a garast: szerintük míg a Fidesz korrupció útján egy „tehetségtelen” nemzeti tőkésosztályt hozott létre, addig az új kormánynak hagynia kell, hogy organikusan-meritokratikusan létrejöhessen az új „tehetséges” nemzeti tőkésosztály.

Ez a javaslat az elmúlt tíz év és a Fidesz gazdaságpolitikájának teljes félreértéséről árulkodik. A 2002 utáni Fidesz, felismervén azt, hogy Magyarországon, az ország félperifériás helyzeténél és gazdasági függőségénél fogva nem tud „piaci alapon”, organikusan létrejönni helyi tőkésosztály, állami korrupció segítségéve hozta létre a tőkésosztályt helyettesítő, Orbán Viktor személyes függésében lévő mélyállamot. Még ha azt is gondoljuk, hogy csupán a lopás és a mesés meggazdagodás volt a Fidesz gazdaságpolitikájának első számú célja, akkor is ez a mélyállam Orbán politikai uralmának gazdasági pillére. Enélkül a rettegett Brüsszel ellen sose tudott volna szuverénként fellépni az Orbán-kormány, arról nem beszélve, hogy a mélyállammal előreláthatólag néhány ellenzékben töltött évre is be tudta biztosítani hatalmát.

De ha létre is jönne egy „tehetséges” és szigorúan „piaci alapú” nemzeti tőkésosztály, nem világos, hogy ez miben hozna változást a munkavállalói jogokat vagy a környezetpusztító beruházásokat illetően?

Egy „tehetséges” Mészáros Lőrinc építi majd tele a Balaton partját és egy „tehetséges” Mészáros Lőrinc fog kirúgni több száz dolgozót, amint beüt egy válság?

S ha megfogadjuk Fekete-Győr András azon javaslatát, hogy Magyarországnak a tehetséges „nemzeti bajnokok” cégeit kell majd segítenie a mostani korrupt fideszes vállalkozók helyett, mi lesz a garancia arra, hogy ez a „segítség” nem a gazdasági és a politikai szereplők közötti összejátszásban, vagyis korrupcióban fog megnyilvánulni? És hogyan illeszkednek ebbe a képbe azok az oligarchák, akiknek gazdasági ereje nem pusztán a Fidesztől eredeztethető, de a Fidesz-kormány elősegítette gyarapodásukat? A 2010-ben már minden valamire való politikai erő számára megkerülhetetlen Csányi Sándor például a tehetségesek közé sorolható? Vajon haszonélvezője-e a magyar társadalom a „nemzeti bajnok” OTP Bank bulgáriai terjeszkedésének? „Nemzeti” tőkés-e az, akinek – mint minden tőkésnek – befektetései és érdekei nemzetköziek?

Márki-Zay Péter az ellenzéki pártok miniszterelnök-jelölti vitáján

Nemrégiben Magyari Péter, a 444 újságírója azt találta mondani, hogy „Magyarországon nincsenek oligarchák, Magyarországon Orbán Viktor van”, utalva ezzel arra, hogy az „oligarcha” hagyományos definíciója szerint olyan személy, aki gazdasági erejénél fogva befolyásolja a politikát, míg Magyarországon a politika befolyásolja a gazdaságot. Igen ám, de hol az érdemi különbség aközött, amikor „a gazdaság befolyásolja az államot”, mint pl. az Egyesült Államokban, és aközött, amikor „az állam befolyásolja a gazdaságot”, ahogy az hazánkban történik? Mindkettő súlyos demokratikus deficithez vezet és mindkettő végső soron nem más, mint legalizált korrupció, ami olyan politikai anomáliákban csúcsosodik ki, mint Trump vagy Orbán… Az állam és a piac szétválasztása elméleti absztrakció, a kettő közötti viszony változhat, ám soha nem lehet élesen elválasztható. Még az állami beavatkozást elvileg ellenző neoliberális kapitalizmus is az állam segítségére szorult, amikor az összeomlás szélére sodródott 2009-ben, de a piacgazdaság és az állami beavatkozás összeférhetőségét az államkapitalista Kína példája is jól szemlélteti. Hogy éppen melyik befolyásolja melyiket, az állam a gazdaságot, vagy a gazdaság az államot, a társadalmi következmények szempontjából részletkérdés.

Ha van minőségbeli különbség a nyugati jogállamok és a magyar állam között, akkor az például abban nyilvánul meg, hogy nyugaton komolyan szokás venni a törvényhozó és a végrehajtó hatalom szétválasztását. Politikusok tehát nem szoktak „korrupt bűnözőnek” hívni valakit, akkor sem, ha ezt a vak is látja. (Ezt a határt az USA-ban éppen Trump lépte át, amikor Hillary Clinton bebörtönzését ígérte. Nem is tudta betartani ezt az ígéretét…) Az egészben az a legironikusabb, hogy a görög államot tönkrevágó,

a dél-európai félperiféria-államok versenyhátrányát biztosító euróvaluta bevezetésétől várják ellenzéki politikusaink, hogy az „európai szellem” megszállja Magyarországot, és nem a Montesquieu-féle hatalommegosztástól.

Talán magukévá tették Orbán álláspontját, amely szerint a fékek és ellensúlyok rendszere csak amerikai találmány, amit nem szabad Európába importálni?

Így hát paradox módon azok az új ellenzéki erők, akik a legmilitánsabban ellenzik a korrupciót és a Fideszt, beleragadtak az orbáni realizmusba, és képtelenek felvázolni egy radikálisan más társadalmi víziót. Ugyanazt a rendszert ígérik, csak korrupció nélkül. S hiába lehetne a korrupcióellenesség egy morális minimum az ellenzéki oldalon, az se teljesen világos, hogy a politikusok személyes erkölcsi tisztaságán túl milyen strukturális megoldásokkal húznák ki a korrupció méregfogát.

Azért a víz az úr

Dobrev Kláráról, a DK miniszterelnök-jelöltjéről eddig azért nem ejtettünk eddig szót, mert mindössze annyit tudott elmondani gazdaságpolitikájáról, hogy az oligarcháktól az emberekhez csoportosítaná át a pénzt, ennél konkrétabbat nem. Egyetlen kézzelfogható ígérete a vitán az volt, hogy a kétharmados törvényeket feles többséggel is felülírná – a militáns antiorbánizmus tehát nála is fellelhető, de az orbáni realizmus ellenszere nem.

Jakab Péter és Karácsony Gergely viszont egyértelműen másfajta gazdaságpolitikában gondolkodnak, mint momentumos és hódmezővásárhelyi ellenfeleik, és annak ellenére, hogy elvileg a politikai spektrum két másik végén állnak, sok tekintetben hasonlóak a nézeteik. Karácsony egy új kompromisszumról beszélt a munkaadók és a munkavállalók között, míg Jakab Péter a kereslet serkentésével növelné a gazdaságot – mindkettő „keynesiánus gazdaságpolitika”, tehát arra a hidegháború alatti tőke-munka kompromisszumra hajaz, ami a nyugati és keleti államokban is fennállt a Szovjetunió összeomlásáig, s amit a tőke mondott fel a nyolcvanas évekre. Jakabbal és Karácsonnyal vitatkozva Márki-Zay Péter azt mondta, hogy a Fidesz „munkát terhelő adócsökkentéseit” meg kell tartani… Csakhogy a Fidesz nem a munkát, hanem a tőkét terhelő adókat csökkentette, a jövedelem eloszlása egyértelműen a tőke irányába mozdult tovább az elmúlt 11 évben. Aggasztó, hogy míg látszólag Márki-Zay Péter az egyik legharciasabb korrupció- és Fidesz-ellenes jelölt, olyan fideszes szóvirágokat használ, mint „munkát terhelő adók”, és „segély helyett munkát”.

jakab péter

Jakab Péter megduplázná a családi pótlékot, ami része a Jobbik „pálfordulásának”. Magyarországon a családi pótlékhoz hasonló segélyek azért népszerűtlenek, mert alanyi jogon járnak és a választók nagy része nem szeretné, ha esetleg romák is részesülnének ezekből. Pedig egy jól működő jóléti állam elsősorban univerzális juttatásokra alapul. Az alanyi jogon járó jóléti transzferek a leghatékonyabbak, mert kevés bürokráciával járnak mind az állam, mind a rászorulók részéről, ami a rászorulók számára ráadásul életbevágóan fontos, mert nem rendelkeznek elég tudással és idővel az állami labirintusban való eligazodáshoz. A magyar jóléti állam leépítésének egyik nagy legitimáló ideológiája a rasszizmus volt, amelynek végső soron nem csak a roma, hanem minden állampolgár kárát látta. Üdvözlendő, hogy az egykoron romaellenes Jakab Péter kénytelen volt belátni ennek a helyzetnek a fenntarthatatlanságát, de e tekintetben is bőven van hova fejlődnie. (Kíváncsian várjuk, hány évig fog tartani, amíg Jakab Péter azt is megérti, hogy miért nem jó vicc az, hogy egy férfiból nő lesz, mert megerőszakolják?)

Karácsonyban és Jakabban az is közös, hogy egyikük mögött sem áll olyan párt vagy mozgalom, amellyel nyomást tudnának gyakorolni, és meg is tudják valósítani azt, amit ígérnek. Fekete-Győr és Márki-Zay akkor tudott rokonszenvet kiváltani a vita során, amikor a zuglói Tóth Csaba személye került megvitatásra. Ha Karácsony lesz a miniszterelnök, könnyen Medgyessy Péter sorsára juthat, mert bármikor maga alá temethetik saját szövetségesei, ha nem egyensúlyoz köztük megfelelően, az identitásvesztett Jobbikról pedig nem tudni, hány nácit tartogat még a fiókban.

Ha Jakab Péter és Karácsony Gergely bármit is komolyan gondol abból, amit a tőke-munka ellentét új kompromisszumáról mondtak, akkor nem tehetnek mást, mint szélesebbre nyitják a lehetőséget a munka előtt az ellenállásra, például a sztrájktörvény átírásával…

Mert ők maguk nem lesznek képesek ellenállni semminek és senkinek Tóth Csaba kaliberű személyekkel a hátuk mögött.