Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Kántor nélkül – megrendülten

1.

Egyszerre történt két dolog. Ő meghalt, s megjelenés alatt van az utolsó kötete, amelynek vége a Valaki feljegyzéseiből című, rövid fejezetekből, versszakokból álló napló, melyet a szerző halála tesz végül lezárt történetté. Óhatatlan kísértés, amint a tétova, lassú, a költészet hatalmát elfogadó versolvasóból feszült szemtanú lesz, aki Kántor halála után, „hozzájut” az utolsó napokban megélt „eseményekből”, távoli múltakra való emlékezésekből, és közvetlen emlékekből összeállított szöveghez, a minden bizonnyal utolsó írások egyikéhez, amelyet Kántor maga, így, nyomtatva, a kész kötetben, már nem láthatott.

A szöveg egyes szám harmadik személyben íródott, mégis, mintha félreérthetetlenül feltűnne Kondor Béla monotípia, papírmetszet sorozata: a Valaki önarcképei, nem a háttérben, hanem az olvasó, vagy nekrológíró elháríthatatlan asszociációi között. A nyelvtan és a grafika eltérő világai közti átjárás a két alkotónál a kompozíció, szerkezet azonosságában van: az önarckép, vagyis az egyes szám első személy, komorabban: az önazonosság evidenciájának felmondása, minden különösebb filozófiai érv nélkül, ám azok figyelembevételével. Egy dolog Kántor Péter versében magát Kántort olvasnunk – ama bizonyos „lírai én” és a szerző elválaszthatatlansága nem pusztán irodalomelméleti kérdés, amint a Valaki önarcképei sorozatban sem művészettörténeti problémáról van szó csupán, hanem az önazonosság nehézségeiről. Az Én immár egy elég bonyolult befogadáselméleti, művészetfilozófiai játéktéren belül történő döntésektől, felismerésektől, gyanúktól, sejtelmektől függhet.

„Hova utaztok nyáron? – ez egy jó kérdés tavasszal,
De az utazást ősszel is csak helyeselni lehet:
Tovább, tovább, ne mindig csak a Pozsonyi úton,
ahol valaha rég, mint a mesében, villamos is csilingelt.”

Azaz, az olvasó, a képek előtt álló néző szerepe is elég különös: hiszen vannak, akik még tudják, hogy milyen is volt akkor (mikor is? mettől meddig járt a villamos a Pozsonyi úton?) nem pusztán maga az út, s nem is csak a Lipótváros, hanem maga az ország, amelyben akkor, elképzelhetetlen lett volna egy olyan felirat egy Duna-parti ház egyik bejárata felett, mint a „Zsilip: Zsidó élmény Lipóciában”. Nem mindenkinek, már egyre kevesebb, több rendszert túlélő élettörténetének volt része a Jászai Mari tértől észak felé, a Pozsonyi úttól Újpestig, más-más végállomásokig járó 15-ös villamos, melyet végül 1977-ben szüntettek meg. Amúgy Kántor ekkor huszonnyolc éves volt. S itt válik értelmezővé és érzékelhetővé az egyes szám harmadik személy, illetve a számos eltérő portré közti esetleges azonosság: „valaki” szerepe.

A következő versszak, fejezet az eltűnt boltok s kávéházak felidézése. „Mi is volt itt a sarkon korábban? Egy ÁPISZ! AZ ÁPISZ!/ Hogy mi az az ÁPISZ?…” Kántor verse múlt időben írja le annak a narratívának a végét, amit a mai magyar versben is feltűnő történetben Rakovszky Zsuzsa verse, a Holmi első évfolyamának első számában, 1989 októberében megjelent Decline and Fall, jövő időben kezdett meg.

„Eltűnnek majd, el fognak tűnni végképp / az alkotmányjogi vagy hadtörténeti / fogalmakról elnevezett mozik/ és cigaretták.”

S Kántor elbeszélője, Valaki, innen érkezik meg a jelenbe, s éles szemmel, pontos megfigyelőként rögzíti az átváltozások sorát, melyek között Kántor élete utolsó korszaka telt el, s amelyek között végül elhagyta a világot. „Feltűnt neki, hogy mintha naponta bújna ki a földből egy fodrászat…” De szó sincsen arról, hogy Kántor egyszerűen „beérné” egy katalógussal: az eltűnt, és most létrejött intézményekkel, boltokkal, nevekkel. „Mintha újabban / több fejet is hordanának az emberek: napi hármat, négyet…”

Újra és újra, az immár nem pusztán és csak a szó szoros, hanem átvitt értelmében vett létbizonytalanság tűnik elénk, az ismerőssége ellenére is, minden mozzanatában idegenné vált világ. Kántor mestere ennek a kettősségnek.

„Valaki most épp almakompótot főz./ Körmöt vág fényes délben. / Küld egy SMS-t a mobiltelefonjáról a világnak: /A 26-os buszon ülök útban a Rózsakert felé…”

Az egyes szám első személy egy idézet, ártatlan mondat, de azért nem semmitmondó. A Rózsakert bevásárlóközpont nem egyike a számos nagy shopping mallnak, ellenben igen „emberi léptékű”, s épp olyan drága, mint amilyen környéken épült. Kántor a saját világának versét végül egy ismert amerikai regény, Marilynne Robinson: Háztartásának egy mondatával zárja, kétségkívül félreérthetetlenné téve, hogy a kortárs nyugati kultúra egyik fontos mintája, a középosztálybeli Amerika miféle permanens válságban, ha tetszik: folyamatos csődben van.

„Mindez teljesen kielégítően megmagyarázta nekem Molly nagynéném elutazását. Máig is egy kis csónak szél alatti oldalán kihajolva képzelem el őt, ahogy bedobja a hálóját a levegő habos hullámai közé. A hálója végigseper a lassan forgó világon, észrevétlenül, mint a szél a füvön, s amikor húzni kezdi a hálót – benne kiöltözött úriemberek és sovány disznók, öregasszonyok és páratlan zoknik összevisszaságával, mely alaposan meglepi ezt a lenti világot –, az egész rakomány egy súlyos halommá áll össze, mely közvetlenül a vízfelszín alatt dereng. Egy utolsó, végtelenül erős, mégis könnyed rántás, és a fogás a csónakba ömlik, zihál és ámul, szivárványosan csillog a ritkás fényben. Egy ilyen háló, egy ilyen szüret véget vetne minden rendellenességnek. S ha végigseperte a mennyek padlózatát, akkor végül majd a fingerbone-i tó sötét fenekét is kisepri majd. És onnan bizonyára a tó ős- és újkőkori látogatóinak serege bukkan majd elő – bogyógyűjtögetők, vadászok és elkóborolt gyerekek azokból a korszakokból és a rákövetkezőkből, egészen a legközelebbi jelenig, az imával gyógyító nőig, aki hosszú fehér köpenyében egyszer pár száz méterre beevezett, és pontban napkeltekor megpróbált visszagyalogolni, meg a parasztig, aki egy tavasszal öt dollárban fogadott, hogy a jég még elég vastag ahhoz, hogy átlovagoljon rajta. Ha ezekhez még hozzáadjuk az úszókat, a csónakázókat és a kenusokat, ekkora tömegben az anyám igazán alig lesz feltűnő. És akkor majd hazatalál minden leesett gomb és elvesztett szemüveg, a szomszédok és a rokonok, s végül az idő, a hibák és a balesetek mind meg nem történtté válnak, és a világ érthető és teljes lesz.” (A kurzívval megjelölt mondatrész a Valaki feljegyzéseiből utolsó versszakának döntő része. Melyet egyetlen mondattal folytat Kántor, lezárandó a szöveget, nem tudván, csak sejtvén, hogy életművét is ezzel zárta le. A hazatalált, elvesztett szemüveg után, ennyi van:

„Mikor? Mikor lesz az?”

2.

A példa, amely Kántor Péter (majdnem azt írtam: Péter) halála után példázattá lett, úgy tűnik, ha nehezen is érthető, de végül félreérthetetlen. A világ érthető és teljes lesz – ez pontosan az, ami a civilizációnk viszonyai között immár elképzelhetetlen, s amúgy a párhuzamos valóságok talán egyikében sem létezik, sem azok számára, akik az emberi létet természettudományos és/vagy társadalomtudományi kérdésekkel és válaszokkal hozzák összefüggésbe, sem azoknak nem adatik meg, akik minden bizalmuk, reményük valamiféle olyan hatalomba helyezik, amelynek módjában áll elérnie, hogy a leesett gombok hazataláljanak. Kis vacakok, akik (ha tetszik) mi magunk lennénk, mindenhol otthontalan, mindenkor hazátlan, a reménytelenség ürességét már hírből sem ismerők, mert a látszatok, az egymásra tükröződő, így végül minden eredetit, valót elfedő világban élőknek épp úgy értelmetlen csoda lenne hazatalálnunk, mint a leesett gombnak helyére kerülnie magától, vagy épp valamiféle mindent átható akarat jóvoltából.

Kántor nagyon régen tudta, hogy mit jelent egy értelmet, szimulációt, jelentést és annak üres mását, az igazat és igaztalant elhatárolni képtelen világban élni, abban részt venni, költőnek lenni, azaz felelősséggel tartozni, és annak megfelelően írni.

Költőnek lenni, s annak megmaradni, egy a költészettől idegen, tehát a felelős, kinek-kinek számára végtelen lehetőségeket felnyitó szavaknak nem sok helyet hagyó kortárs társadalomban, talán a legnehezebb feladatok egyike. Kántor tisztában volt ezzel, s nehéz eldöntenünk, hogy melyik szövege (vers, esszé) szembesített minket ezzel jobban.

Nem tudom másként befejezni ezt, mint egy meg nem csonkított idézettel, azaz egy teljes verssel, amit ránk hagyott, s amely reményeim szerint, ebben a szövegben talán otthonra lelhet. S talán Ő maga sem bosszankodna, vagy épp nevetne, hogy mire nem használja valaki az Ő versét, melyből elég sokat tanultam, amikor mindezt róla írtam. (Rólad írtam, Péter.)

Az igazságról
Ha az igazságról van szó, mindenki felkapja a fejét,
olyasmi ez, amire nem lehet legyinteni, hiába!
Vagy éppenséggel, lehet legyinteni, sőt, ha szóba kerül,
Mindenki látványosan ásítozni kezd, talán Mo-cï, a mester
Szavainak hatása ez, aki idejekorán óvott a fellengzősségtől:
Mert, ha szüntelenül olyasmiről beszélünk, ami
Megvalósíthatatlan az merő szájjártatás – így Mo-cï.
Másrészt olyasmi ez, amit az ember mégis szeretne magának.
Szívesen rögzítené is: Az igazságaim! Az igazságaink!
No mármost, ez az alap, és erre építeni lehet.
Ámde nem biztos. Ámde építeni mégis kell.