Az a materialista tanítás, hogy ez emberek a körülményeknek és a nevelésnek termékei, megváltozott emberek tehát más körülményeknek és változott nevelésnek termékei, megfeledkezik arról, hogy a körülményeket éppen az emberek változtatják meg, és hogy a nevelőt magát is nevelni kell.
Marx: Tézisek Feuerbachról

Ha legalitás és illegalitás kérdését vizsgáljuk a proletariátus osztályharcában, akkor – mint általában a cselekvés formáira vonatkozó kérdéseknél – a puszta tényeknél fontosabbak, tanulságosabbak az indítékok és a belőlük fakadó tendenciák. A munkásmozgalom legalitásának vagy illegalitásának puszta ténye ugyanis olyannyira történelmi „véletlenektől” függ, hogy taglalásából aligha juthatunk bármifajta elvi felismeréshez. Nincs olyan opportunista, sőt, akár szociáláruló párt, melyet bizonyos körülmények ne kényszeríthetnének illegalitásba. És nagyon is elképzelhető, hogy bizonyos feltételek között a legforradalmibb és a kompromisszumoktól magát leginkább elhatároló kommunista párt is legálisan dolgozhat átmenetileg.

Mivel a megkülönböztetésnek ez a formája nem kielégítő, a legális és illegális taktika indítékainak vizsgálatába kell bocsátkoznunk. De itt sem torpanhatunk meg a motívumok és az érzelmi indítékok – pusztán elvont – rögzítésénél. Hisz opportunistákra nagyon is jellemző ugyan, hogy akarják a legalitást, hogy mindenáron ragaszkodnak hozzá, a forradalmi pártokra ellenben semmiképp sem mondhatjuk, hogy ragaszkodnának az ellenkezőjéhez, az illegalitás állandósításához. Igaz, minden forradalmi mozgalomnak vannak időszakai, amikor uralkodóvá válik bennük vagy legalábbis nagyon erős az illegalitás romantikája. Ez a romantika azonban (melynek okait a továbbiakban tisztázzuk) kétségkívül a kommunista mozgalom gyermekbetegsége; a mindenáron való legalitás visszahatása, melyen ezért minden érett mozgalomnak túl kell lépnie, és bizonyosan túl is fog lépni.

I.

Hogyan kell tehát felfognia a marxista gondolkodásnak a legalitás és illegalitás fogalmát?

Ez a kérdés szükségképpen visszavisz a szervezett erőszak általános problémájához, jog és állam problémájához, végső soron az ideológiák problémájához.

Dühringgel folytatott vitájában Engels ragyogóan cáfolja az erőszak elvont elméletét. Bizonyítását azonban, mely szerint az erőszak (jog és állam) „eredetileg gazdasági, társadalmi funkción nyugszik”^[2], épp Marx és Engels tanításának értelmében úgy kell értenünk, hogy ennek az összefüggésnek az erőszak uralma alá vont emberek gondolkodásában, érzéseiben megvan a maga ideológiai lenyomata.

Vagyis az erőszakszervezetek olyannyira egybevágnak az emberek (gazdasági) életfeltételeivel, vagy olyan leküzdhetetlennek látszó fölényben vannak az emberekkel szemben, hogy azok természeti hatalmaknak, létük szükségszerű környezetének érzik őket, s ennélfogva önként alávetik magukat nekik.

(Ami korántsem annyit tesz, hogy egyet is értenek velük.) Mert igaz ugyan, hogy egy erőszakszervezet csak addig maradhat fenn, amíg – akárhányszor csak szükség van rá – képes erőszakkal érvényesíteni hatalmát a neki ellenszegülő egyének vagy csoportok akaratával szemben, de semmiképp sem maradhatna fenn, ha működése minden pillanatában erőszakot volna kénytelen alkalmazni.

Ha ez mégis szükségesnek mutatkozik, máris adva van a forradalom ténye; az erőszakszervezet ekkor ellentmondásba került a társadalom gazdasági alapjaival, és ez az ellentmondás úgy tükröződik az emberek fejében, hogy a dolgok fennálló rendjét már nem tekintik természeti szükségszerűségnek, hogy az erőszakkal erőszakot állítanak szembe. Anélkül, hogy tagadnánk e tényállás gazdasági megalapozottságát, hozzá kell tennünk, hogy egy erőszakszervezetet csak akkor lehet megváltoztatni, ha már megrendült mind az uralkodó, mind az alávetett osztályok hite a fennálló rendben mint egyedüli lehetőségben. A termelési rend forradalmam ennek szükségszerű előfeltétele, a forradalmi változásokat azonban csak emberek hajthatják végre;

emberek, akik – szellemileg és érzelmileg – emancipálódtak a fennálló rend hatalma alól.

Csakhogy ez az emancipáció nem mechanikusan párhuzamos és egyidejű a gazdasági emancipációval, hanem hol elébevág, hol elmarad mögötte. Mint merőben ideológiai emancipáció már akkor megjelenhet, és többnyire meg is jelenik, amikor a történelmi valóságban egy társadalmi rend gazdasági alapjainak problematikussá válása még csak tendenciájában mutatkozik meg. Az elmélet ilyenkor végiggondolja a puszta tendenciát, és valamiféle lenni-kellő valósággá értelmezi át, hogy azután ezt az „igazi” valóságot állítsa szembe a fennálló „hamis” valósággal. (A természetjog mint a polgári forradalmak előjátéka.)

Másfelől egészen bizonyos az is, hogy maguk az – osztályhelyzetük szerint – a forradalom sikerében közvetlenül érdekelt csoportok és tömegek is csak a forradalom alatt (sőt, igen gyakran csak utána) szakadnak el belsőleg is a régi rendtől. Rászorulnak a szemléltető oktatásra ahhoz, hogy belássák, milyen társadalom felel meg az érdekeiknek, hogy belsőleg is megszabadulhassanak a dolgok régi rendjétől.

Ha ezek a megállapítások egyaránt igazak is a társadalmi rendek közt lejátszódó minden forradalmi átmenetre nézve, azért a szociális forradalomra inkább érvényesek, mint a pusztán politikai forradalmakra.

A politikai forradalmak ugyanis csak szentesítenek egy olyan gazdasági-társadalmi állapotot, amely a gazdasági valóságban – legalább részben – már megvalósult.

A forradalom a régi, „igazságtalannak” érzett jogrend helyébe erőszakkal új, „helyes”, „igazságos” jogrendet állít. Az élet társadalmi környezete nem megy át gyökeres átrétegződésen. (A nagy francia forradalom konzervatív történetírói ki is emelik a „társadalmi” állapotoknak ezt a viszonylagos változatlanságát ebben a korszakban.) A szociális forradalom célja viszont pontosan ennek a környezetnek a megváltoztatása. Csakhogy az effajta változások olyan mélyen sértik az átlagember ösztöneit, hogy az az általában az élet katasztrofális fenyegetettségét látja bennük, egy árvízhez vagy földrengéshez hasonló vak természeti hatalmat.

Anélkül, hogy képes volna felfogni a folyamat lényegét, vak kétségbeesésében úgy védekezik, hogy a megszokott létét fenyegető közvetlen megjelenési formák ellen harcol. Ezért lázadtak a kapitalista fejlődés kezdetén a kispolgári neveltetésű proletárok a gyár és a gépek ellen; még Proudhon elméletét is úgy tekinthetjük, mint a régi, megszokott társadalmi környezet e kétségbeesett védelmezésének visszhangját.

Itt lehet a leginkább tetten érni a marxizmus forradalmi voltát. A marxizmus éppen azért forradalmi tanítás, mert a folyamat lényegét ragadja meg (ellentétben tüneteivel, megjelenési formáival), mert felmutatja döntő, jövőbe mutató tendenciáit (ellentétben a napi jelenségekkel). Ezáltal magától értetődően egyszersmind az önmagát felszabadító proletár osztály ideológiai kifejeződése is.

Ez a felszabadítás először a tőkés gazdasági rend és állam legnyomasztóbb jelenségeivel szembeforduló tényleges lázadások formáját ölti.

Ezek az önmagukban elszigetelt és átütő győzelmet még siker esetén sem ígérő harcok csak úgy válhatnak valóban forradalmivá, ha tudatosul összefüggésük egymással és azzal a folyamattal, amely feltartóztathatatlanul halad a kapitalizmus összeomlása felé. A fiatal Marx, azzal hogy felállította a „tudat reformjá”-nak programját, előrevetítette későbbi tevékenységének lényegét.

Tanítása ugyanis egyfelől nem utópikus, mert a ténylegesen lejátszódó folyamatból indul ki, és nem valamiféle „eszményeket” akar annak ellenében megvalósítani, csak a benne rejlő értelmet akar felszínre hozni; ugyanakkor viszont túl is kell lépnie azon, ami ténylegesen adott, és rá kell ébresztenie a proletariátust arra, hogy a közvetlenül adott élményhez való ragaszkodás helyett tudatosítsa a lényeget. „A tudat reformja”, mondja Marx ^[3], „csak abban áll, hogy a világot ráeszméltetjük tudatára, hogy felébresztjük álmából, amelyet önmagáról álmodik, hogy megmagyarázzuk neki saját akcióit… Akkor kiderül majd, hogy a világnak régóta megvan az álma egy dologról, amelyről csak a tudatot kell megszereznie ahhoz, hogy valóságosan az övé legyen.”^[4]

A tudatnak ez a reformja maga a forradalmi folyamat. Mert a proletariátusban ez a tudatosodás csak lassan, súlyos és hosszú válságokon keresztül játszódhat le.

Jóllehet a marxi tanítás levonta a proletariátus osztályhelyzetéből adódó összes elméleti és gyakorlati következtetést (jóval az előtt, hogy ezek történelmileg „időszerűvé” váltak volna), jóllehet e tanítások egyike sem a történelemtől idegen utópia, hanem magának a történelmi folyamatnak a felismerése, ebből még korántsem következik, hogy a proletariátus – még ha egyes akcióiban ennek a tanításnak megfelelően cselekszik is – maga is ráeszmélt volna a marxi elméletben kivívott felszabadulásra. Más összefüggésben^[5] már utaltunk erre a folyamatra, és hangsúlyoztuk, hogy a proletariátus felismerheti a kapitalizmus ellen vívott gazdasági harcának szükségszerűségét, miközben politikailag még teljesen a tőkés állam befolyása alatt áll. Hogy ez a valóságban mennyire így volt, azt bizonyítja, hogy tökéletesen feledésbe merülhetett mindaz, amit Marx és Engels az állam kritikájaként leírt, hogy a II. Internacionálé legjelentősebb teoretikusai a tőkés államot minden további nélkül mint „az” államot akceptálták, és saját tevékenységüket, ellene irányuló harcukat „oppozíciónak” fogták fel. (Ez leginkább az 1912-es Pannekoek–Kautsky-vitából tűnik ki.)

Az „oppozíció” álláspontján állni ugyanis annyi, mint a fennállót lényegében megváltoztathatatlan alapzatként elfogadni, és az „oppozíció” csak arra törekszik, hogy a fennálló érvényességi tartományán belül a lehető legtöbbet érje el a munkásosztály érdekében.

Természetesen csak világidegen bolondok vonhatták volna kétségbe, hogy az állam reális hatalmi tényező. A nagy különbség forradalmi marxisták és álmarxista megalkuvók között, hogy míg az előbbiek a tőkés államot pusztán hatalmi tényezőnek tekintik, amely ellen mozgósítani kell a szervezett proletariátus erejét, az utóbbiak osztályfeletti intézménynek fogták fel az államot, s szerintük proletariátus és burzsoázia osztályharca épp ennek a birtoklásáért folyik.

Ámde aki az államot a harc tárgyának és nem ellenfélnek tekinti, ezzel – szellemileg – máris a burzsoázia talajára helyezkedett, s félig csatát vesztett, mielőtt még a harc elkezdődött volna.

Hisz minden állam- és jogrend, kivált pedig a kapitalizmus, végső soron azon alapszik, hogy senki nem vonja kétségbe, hanem mindenki egyszerűen elfogadja fennállását, szabályainak érvényességét. E szabályok egyes esetekben való áthágása mindaddig nem rejt magában különösebb veszélyt az állam fennállására nézve, amíg a köztudatban ezek a kihágások csakugyan egyes esetekként szerepelnek. Dosztojevszkij szibériai visszaemlékezéseiben találóan utalt arra, hogy minden bűnöző (ha nem érez is bűne miatt megbánást) vétkesnek tartja magát, tökéletesen tisztában van vele, hogy áthágta a rá is érvényes törvényeket. A törvények tehát számára is megőrzik érvényességüket, függetlenül attól, hogy személyes motívumok vagy a körülmények nyomása áthágásukra késztették őt. A kihágások effajta esetein az állam mindig könnyen úrrá lesz, éppen mert alapjait ezek egy pillanatra sem kérdőjelezik meg.

Az „ellenzéki” magatartás hasonlóképp van az állammal: elismeri, hogy az állam – lényegéből fakadóan – kivül áll az osztályharcon, hogy törvényeinek érvényességét az osztályharc nem érinti közvetlenül. Az „oppozíció” tehát vagy a törvények legális megváltoztatásával próbálkozik, s ezáltal az új törvények életbe lépéséig a régiek maradnak érvényben, vagy – egyes, elszigetelt esetekben – áthágja a törvényeket. Ezért az opportunisták részéről nem több a tőlük megszokott demagógiánál, ha az állam marxista kritikáját az anarchizmussal hozzák összefüggésbe. Pedig itt egyáltalán nem anarchista illúziókról vagy utópiákról van szó, hanem pusztán arról, hogy a tőkés társadalom államát már fennállása idején úgy kell felfognunk és értékelnünk, mint történelmi jelenséget.

Következésképpen puszta hatalmi képződményt kell látnunk benne, amellyel egyrészt addig és csak addig kell számolni, ameddig valóságos hatalma terjed, másrészt hatalmának forrásait a lehető legpontosabb és legelfogulatlanabb vizsgálatnak kell alávetni, hogy napfényre kerüljenek azok a pontok, ahol ez a hatalom gyengíthető és aláásható. Az állam ereje, illetve gyengesége viszont éppen abban rejlik, ahogy az emberek tudatában tükröződik. Az ideológia ebben az esetben nem csak következménye a társadalom gazdasági felépítésének, hanem egyszersmind előfeltétele is a társadalom zavartalan működésének.

II.

Ha a kapitalizmus válságát már nem csak a marxista elemzés ismeri fel, hanem az mindinkább kézzelfogható valósággá válik, az ideológiának ez a funkciója is sorsdöntő lesz a proletárforradalom sorsa szempontjából. A belülről még szilárd kapitalizmus korszakában érthető volt, ha a munkásosztály nagy tömegei ideológiailag teljesen a kapitalizmus talaján álltak. A marxizmus olyan állásfoglalást követelt tőlük, amelyhez semmiképp sem nőhettek fel. Hiszen mint Marx mondja: „egy meghatározott történelmi korszak megismeréséhez túl kell lépnünk annak korlátain”, ami, ha a jelen megismeréséről van szó, rendkívüli szellemi teljesítményt igényel. Ehhez ugyanis kritikus vizsgálatnak kell alávetni az egész gazdasági, társadalmi és kulturális környezetet, miközben – és ez a döntő – a kritika arkhimédészi pontja, az a pont, ahonnan nézve érthetővé válnak mindezek a jelenségek, a jelen valóságával ellentétben csupán követelmény; míg a múlt megismeréséhez a jelen ez a kiindulópont.

Mindazonáltal itt nem valamiféle kispolgári-utópikus követelményről van szó, egyfajta vágyakozásról egy „jobb” és „szebb” világra, hanem proletár követelésről, amely világosan felismeri a társadalmi folyamat irányát, tendenciáját és értelmét, s e folyamat nevében fordul a jelenhez.

Csakhogy a feladat így még nehezebb lesz. Mert ahogy a legjobb csillagász is foglya marad érzéki benyomásainak, kopernikuszi világképétől függetlenül ő is „felkelni” látja a Napot stb., a kapitalista állam leghatározottabb marxista elemzése sem képes megszüntetni annak empirikus valóságát. És nem is kell, hogy megszüntesse. Annak a szellemi állapotnak, amelybe a proletariátust a marxista megismerésnek kell eljuttatnia, a sajátossága épp abban áll, hogy így szemügyre véve

a tőkés állam a történelmi fejlődés láncszemének mutatkozik,

olyasminek, ami ennélfogva semmiképp nem „az” ember „természetes” környezete, hanem reális adottság, melynek valóságos hatalmával számolni kell, de amely semminemű belső igényt nem formálhat cselekedeteink meghatározására.

Az állam és a jog érvényességét tehát úgy kell tekinteni, mint pusztán empirikus létezést. Olyasformán, ahogy a hajósnak is pontosan ismernie kell a szél irányát, jóllehet nem az fogja meghatározni útirányát, ellenkezőleg, annak ellenére és azt kihasználva kell a hajósnak eredetileg kitűzött céljához ragaszkodnia. Az az elfogulatlanság azonban, melyet hosszú történelmi fejlődés során fokozatosan vívott ki magának az ellene szegülő természeti hatalmakkal szemben, az embernek a társadalmi élet jelenségeit illetően még távolról sem sajátja. Érthető módon. Mert bármennyire erőteljesek és kegyetlenül materiálisak is a társadalom egyes esetekben alkalmazott kényszerintézkedései, mégis

minden társadalom hatalma lényegében szellemi hatalom, amely alól csak a megismerés szabadíthat fel bennünket.

De nem a pusztán elvont megismerés, amely a fejekben marad (ilyennel sok „szocialista” is rendelkezett), hanem a hússá és vérré vált megismerés, amelyet Marx „gyakorlati-kritikai tevékenység”-nek nevezett.

A kapitalizmus válságának aktualitása részben lehetségessé, részben szükségszerűvé teszi ezt a fajta megismerést. Lehetségessé azért, mert maga az élet válsága szemmel láthatóan és átélhetően problematikusnak mutatja a megszokott társadalmi környezetet. A forradalom szempontjából pedig azért lesz döntő jelentőségű és szükségszerű, mert a tőkés társadalom tényleges hatalma olyannyira megrendült, hogy többé már nem volna képes erőszakkal győzelemre vergődni, ha a proletariátus tudatosan és határozottan szembeállítaná vele a saját hatalmát. Hogy így történjék, annak akadálya merőben ideológiai természetű. A proletariátus széles tömegei a kapitalizmus halálos válságának közepette is létük egyetlen lehetséges környezetének tekintik a burzsoázia államát, jogát és gazdaságát, olyasminek, amin ugyan sokféle javítanivaló akad („a termelés helyreállítása”), de ami mégiscsak „a” társadalom „természetes” alapzata.

Ez a legalitás világnézeti alapja.

A legalitás nem mindig tudatos árulás, még csak nem is mindig tudatos kompromisszum. Inkább csak természetes és ösztönös igazodás az államhoz, ahhoz a képződményhez, amely a cselekvő számára a jelenségek káoszában az egyetlen szilárd pontnak tűnik.

Ezen a világnézeten túl kell lépni, ha a kommunista párt egészséges alapot kíván teremteni illegális munkájának. Mert az illegalitás romantikája, mely minden forradalmi mozgalom kezdetére jellemző, többnyire éppoly zavaros, mint az opportunista legalitás. Hogy minden puccsista irányzathoz hasonlóan jelentősen lebecsüli a tőkés társadalom tényleges – még válsághelyzetekben is meglévő – hatalmát, az gyakran igen veszélyessé válik ugyan, de csupán egyik tünete annak a bajnak, melyben ez az egész irányzat szenved: hogy hiányzik belőle az elfogulatlanság, és az államot nem annak tekinti, ami, pusztán hatalmi tényezőnek; ami végső soron abban gyökerezik, hogy nem látja át az imént elemzett összefüggéseket. Ha ugyanis az illegális harc eszközeit és módszereit különleges dicsfény, a különös és forradalmi „hitelesség” dicsfénye övezi, azzal a fennálló államnak – pusztán empirikus létén felül – bizonyos fokú érvényesség is tulajdoníttatik.

Ha a törvény mint törvény ellen lázadnak, ha bizonyos cselekedeteket illegalitásuk miatt részesítenek előnyben, az akkor annyit jelent, hogy aki így cselekszik, annak a jog mégiscsak megőrizte kötelező és érvényes mibenlétét. Ha a jogot és az államot teljes kommunista elfogulatlansággal szemléljük, akkor a törvénynek és kiszámítható következményeinek nem lesz több (se kevesebb) jelentősége, mint a külvilág bármely más tényének, amellyel számolni kell egy bizonyos cselekedet kivitelezhetőségének megítélésekor; a törvény megsértése tehát nem kaphat nagyobb hangsúlyt, mint mondjuk az, hogy egy fontos utazás során elérjük-e a vonatcsatlakozást. Ha nem így van, és a törvény megsértése patetikus felhangot kap, az annak a jele, hogy a jog – bárha ellenkező előjellel – megőrizte érvényességét, hogy még mindig képes belülről befolyásolni a cselekedeteket, hogy még mindig nem következett be az igazi, belső emancipáció.

Ez a megkülönböztetés első pillantásra talán szőrszálhasogatásnak tűnik. Ha azonban meggondoljuk, hogy a tipikusan illegális pártok, például az orosz szociálforradalmárok, milyen könnyen visszataláltak a burzsoáziához, hogy az első, valóban forradalmi-illegális cselekedetek, amelyek már nem romantikus-hősies törvénysértések voltak, hanem elvetették és szétzúzták az egész polgári jogrendet, ezzel milyen világosan leleplezték, hogy az „illegalitás e hősei” ideológiailag nem tudtak elszakadni a polgári jog fogalmaitól – akkor kiderül, hogy itt nem üres és elvont konstrukcióról, hanem egy valóságos tényállás leírásáról van szó. (Gondoljunk Borisz Szavinkovra, a cárizmus idején elkövetett merényletek híres „szervezőjére”, aki egyben a romantikus-morális illegalitás egyik első teoretikusa is volt, és aki most a fehér Lengyelország oldalán harcol a proletár Oroszország ellen.)^[6]

Ha tehát a legalitás és illegalitás kérdését a kommunista párt pusztán taktikai kérdésnek, méghozzá a pillanatnyi taktika kérdésének tekinti, és nem tart lehetségesnek semmilyen ezzel kapcsolatos általános irányvonalat, mivel ebben a kérdésben csakis a pillanatnyi hasznosság szempontjai dönthetnek, akkor ebben a semmiképpen sem elvi álláspontban ott rejlik a polgári jogrend érvényességének egyedül lehetséges gyakorlati-elvi elutasítása. A kommunistáknak nem csak célszerűségi megfontolásokból kell követniük ezt a taktikát. Nem csak azért, mert taktikájuk csak így lesz valóban hajlékony, mert csak így tud alkalmazkodni az adott pillanat szükségszerű cselekvési módjához; nem csak azért, mert a burzsoázia ellen csak akkor lehet valóban hatékony harcot folytatni, ha állandóan váltogatják, sőt gyakran egyazon ügyben egy időben alkalmazzák a legális és illegális fegyvereket. Hanem mert ezt követeli a proletariátus forradalmi önnevelése is.

Mert a proletariátus csak akkor szabadulhat ki a kapitalizmus teremtette életformák ideológiai rabságából, ha megtanul úgy cselekedni, hogy ezek az életformák belülről többé már nem tudják befolyásolni tetteit.

Ha – mint motívumok – teljesen közömbössé sápadnak számára.

Ami persze korántsem csökkenti irántuk érzett gyűlöletét, izzó vágyát, hogy megsemmisítse őket. Ellenkezőleg: csakis ez a belső magatartás teszi lehetővé, hogy a proletariátus a kapitalizmus társadalmi rendjében az egészséges emberi fejlődés megvetésre méltó, halott, de gyilkos akadályát lássa, ami pedig a proletariátus tudatosan és rendíthetetlenül forradalmi magatartásához elengedhetetlen. A proletariátusnak ez az önnevelése, amely „megérleli” őt a forradalomra, hosszú és nehéz folyamat, annál hosszabb, minél fejlettebb az adott ország kapitalizmusa és polgári kultúrája.^[7]

A célszerű forradalmi cselekvést érintő elkerülhetetlenül szükséges megfontolások szerencsésen (de persze korántsem véletlenül) egybeesnek e nevelőmunka követelményeivel. Amikor például a III. Internacionálé második kongresszusának a parlamentarizmus kérdésében elfogadott kiegészítő tézisei kimondták, hogy a parlamenti frakció teljes mértékben függjön a párt – esetenként illegális – központi bizottságától, ezzel nem csak az egységes cselekvés elengedhetetlen feltételeit teremtették meg, hanem nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a széles proletártömegek szemében csökkenjen a parlament tekintélye (amin a parlamenti frakciónak, az opportunizmus fellegvárának önállósága nyugszik). Erre pedig nagy szükség van, amit az is mutat, hogy például az angol proletariátus cselekedeteit pontosan az vezette opportunista vágányokra, hogy belsőleg elismerte az efféle instanciákat.

Ami pedig a parlamenten kívüli „közvetlen akciók” kizárólagosságát, illetve a két módszer valamelyikének elsőbbségről folytatott vitákat illeti, terméketlenségük azt bizonyítja, hogy mindkettő, ha ellenkező előjellel is, egyaránt rabja a polgári előítéleteknek.

A legális és illegális harci eszközöket azért is kell egyszerre és felváltva használni, mert csak így teremthető meg a joggal és állammal szemben tanúsított elfogulatlan forradalmi magatartás előfeltétele, nevezetesen annak leleplezése, hogy a jogrend nem más, mint a kapitalista elnyomás brutális hatalmi gépezete.

Ha bármelyik módszert kizárólagosan vagy akár túlnyomórészt, esetleg bizonyos területeken csak mint az elvileg egyedüli mődszert alkalmazzák, akkor a burzsoázia számára nyitva áll a lehetőség, hogy a tömegek tudatában megőrizze jogrendje jogosságának látszatát. Minden kommunista párt tevékenységének egyik fő célja, hogy országa kormányát saját jogrendje megsértésére, a szociálárulók legális pártját pedig e „jogsértés” nyílt támogatására kényszerítse.

Bár egyes esetekben, például ahol nacionalista előítéletek homályosítják el a proletariátus tisztánlátását (Anglia és Írország), ez akár előnyös is lehet egy tőkés kormány számára, ettől csak annál veszélyesebbé válik, mihelyt a proletariátus a döntő ütközethez gyűjt erőt (Anglia belső helyzete). Ez, az elnyomóknak ez az elővigyázatossága hívja életre azután a demokráciával, a szocializmusba való békés átmenettel kapcsolatos végzetes illúziókat, melyeket mindenekelőtt az táplál, hogy az opportunisták minden áron ragaszkodnak a legalitáshoz, s ezzel lehetővé teszik az uralkodó osztályok számára ezt a magatartást. A proletariátus nevelését csak egy olyan józan-tárgyszerű taktika terelheti helyes mederbe, amely – kizárólag célszerűségi megfontolásoktól vezérelve – felváltva alkalmaz minden legális és minden illegális módszert.

III.

A hatalomért vívott harccal azonban ez a nevelés legfeljebb elkezdődhet, de semmiképp sem érhet véget. A hatalom szükségképp „elsietett” megragadása, amit Rosa Luxemburg már évekkel ezelőtt felismert, mindenekelőtt ebben az ideológiai vonatkozásban mutatkozik meg. Minden proletárdiktatúra kezdeti szakaszaiban sok olyan jelenség van, amely épp arra vezethető vissza, hogy a proletariátus kénytelen olyan időszakban és olyan szellemi állapotban megragadni a hatalmat, amikor belsőleg voltaképpen még a polgári társadalmi rendet érzi törvényesnek. Mint minden jogrend, a tanácskormányé is azon alapszik, hogy a lakosság lehető legszélesebb tömegei ismerjék el törvényességét, és csak egyedi esetekben kelljen erőszakot alkalmaznia.

Mármost nyilvánvaló, hogy a burzsoázia kezdetben semmilyen körülmények között sem fogja elismerni ezt a rendet. Egy osztály, amely nemzedékeken át hozzászokott az uralkodáshoz és a kiváltságok élvezetéhez, soha nem fog simán beletörődni egyetlen vereség puszta tényébe, és nem fogja minden további nélkül eltűrni a dolgok új rendjét. Először ideológiailag kell megtörnie ahhoz, hogy önként lépjen az új társadalom szolgálatába, hogy rendeleteire úgy tekintsen, mint törvényes jogrendre, ne pedig mint kegyetlen tényre, amely a pillanatnyi és bármikor megváltozható erőviszonyokból következik.

Gyermeteg illúzió hinni abban, hogy ezt az ellenállást, akár nyílt ellenforradalomként, akár rejtett szabotázsként nyilvánul meg, ilyen-olyan engedményekkel le lehet szerelni. Ellenkezőleg. A magyar tanácsdiktatúra példája bizonyítja, hogy az ilyen engedményektől, amelyek Magyarországon kivétel nélkül a szociáldemokráciának tett engedmények voltak, a korábbi uralkodó osztályok csak még erősebbnek hiszik magukat, és csak soká vagy éppenséggel soha nem fognak beletörődni a proletariátus uralkodásába. De különösen a kispolgárság széles rétegeinek ideológiai magatartását befolyásolja végzetesen, ha a szovjethatalom meghátrál a burzsoázia elől.

A kispolgárokat ugyanis az jellemzi, hogy osztálytudatukban az állam csakugyan mint az állam maga, mint általában vett állam, mint elvont és fensőbbséges képződmény jelenik meg.

Itt tehát – eltekintve persze az ügyes gazdaságpolitikától, mely semlegesíteni képes a kispolgárság egyes csoportjait – csaknem minden magától a proletariátustól függ: attól, hogy sikerül-e olyan tekintéllyel felruháznia államát, amely hízeleg e rétegek tekintélytiszteletének, hajlamuknak, hogy önként alávessék magukat az államnak. Ha a proletariátus ingadozik, ha nem hisz eléggé saját uralkodásra való elhivatottságában, akkor ezeket a rétegeket visszakergeti a burzsoázia karjaiba, a nyílt ellenforradalom táborába.

De a legalitás és illegalitás funkcióváltozása, mely a proletárdiktatúrában azáltal következik be, hogy a korábbi legalitás illegalitássá válik, és fordítva, legfeljebb kissé felgyorsíthatja, de semmiképpen sem fejezheti be egy csapásra a kapitalizmusban kezdődött ideológiai emancipáció folyamatát. Amint a burzsoázia sem veszíti el legalitásának érzését egyetlen vereség hatására, a proletariátusnak sem elég egyetlen győzelem ténye ahhoz, hogy tudatosítsa saját legalitását. E tudat érlelődési folyamata, amely a kapitalizmusban is lassú volt, a proletárdiktatúra idején is csak fokozatosan fejeződhet be. Az első időszak nem egyszer még akadályokat is gördít elé.

Az uralomra jutott proletariátus ugyanis csak most teszi magáévá azokat a szellemi vívmányokat, amelyek a kapitalizmust megteremtették és fenntartották.

Nem csak arról van szó, hogy jobb betekintést nyer a polgári társadalom kultúrájába, mint eddig bármikor, hanem arról is, hogy széles rétegei csak a hatalom megragadása után sajátíthatják el a gazdaság és az állam vezetéséhez szükséges szellemi javakat. Ráadásul most, hogy önállóan és felelősségteljesen kell cselekednie, ezt – minden gyakorlat és hagyomány híján – inkább tehernek, semmint felszabadulásnak érzi.

Végül pedig a vezető posztok nagy részét betöltő proletárrétegek életének kispolgári, sőt gyakran polgári szokásai éppen azt láttatják idegennek, úgyszólván ellenségesnek velük, ami az új társadalomban új.

Mindezek az akadályok meglehetősen ártalmatlanok és könnyen leküzdhetők lennének, ha a burzsoázia, melynek ideológiája a legalitás és illegalitás kérdésében hasonló funkcióváltáson ment keresztül, nem mutatkozna a proletariátusnál jóval érettebbnek és fejlettebbnek (legalábbis addig, amíg a fennálló proletárállam ellen kell harcolnia). A burzsoázia éppoly naiv és magabiztos módon tekinti illegálisnak a proletariátus jogrendét, mint ahogy a magáét legálisnak tekintette; benne ösztönösen él az, amit az imént követelményként állítottunk a proletariátus elé: a fennálló államot puszta ténynek, hatalmi tényezőnek tekinti.

Tehát a proletariátus, noha megszerezte az államhatalmat, mindaddig egyenlőtlen fegyverekkel küzd a burzsoázia ellen, amíg nem tesz szert hasonlóan naiv bizonyosságra saját jogrendjének egyedüli legalitását illetően. Ezt a folyamatot azonban nagy mértékben gátolja az a szellemiség, melyet az opportunisták neveltek bele a felszabadulásáért küzdő proletariátusba. Mivel hozzászokott, hogy a kapitalizmus intézményeit a legalitás dicsfényével övezze, nehezére esik megtagadni ugyanezt a kapitalizmus maradványaitól, amelyek pedig még jó darabig létezni fognak. A proletariátust a hatalom megragadása után is fogva tartják a kapitalista fejlődés emelte korlátok. Ez egyrészt abban nyilvánul meg, hogy érintetlenül hagy sok mindent, amit feltétlenül le kellene rombolnia. Másrészt a rombolást és az építést nem a törvényes uralkodó magabiztosságával végzi, hanem mint valami bitorló, hol habozva, hol elhamarkodottan, s ezzel belsőleg, gondolataiban, érzelmeiben és döntéseiben megelőlegzi a kapitalizmus elkerülhetetlen restaurációját.

Most nem is csak azokra a – többé-kevésbé nyíltan ellenforradalmi – szabotázsakciókra gondolok, melyekre a szocializációban vetemedett a szakszervezeti bürokrácia mindvégig a magyar tanácsdiktatúra alatt azzal a céllal, hogy lehetőleg zökkenőmentesen visszaállathassa a kapitalizmust. A szovjetek oly gyakran emlegetett korrupciója szintén innen ered. Az egyik ok a szovjetfunkcionáriusok mentalitásában keresendő, akik belsőleg ugyancsak a „legitim” kapitalizmus visszatérésére készültek, ezért folyton azon töprengtek, hogyan tudják majd ebben az esetben igazolni cselekedeteiket. A másik ok, hogy sokan, akik szükségképpen „illegális” munkát (csempészés, külföldi propaganda) végeztek, szellemileg és mindenekelőtt morálisan képtelenek voltak felfogni, hogy a proletárállam szempontjából, tehát az egyetlen mérvadó szempontból tevékenységük éppolyan „legális” volt, mint bármi más. Gyenge erkölcsű emberek esetében ez a zavar nyílt korrupcióban nyilvánult meg. Némelyik őszinte forradalmár ugyanakkor romantikusan eltúlozta az „illegalitást”, minduntalan „illegális” lehetőségeket keresett: nem érezte törvényesnek a forradalmat, kételkedett benne, hogy joga van megteremteni a saját jogrendjét.

A diktatúra időszakában a legitimitás érzésének és tudatának kell felváltania a polgári jog elfogulatlan szemléletét, mely a forradalom korábbi szakaszának követelménye volt.

Ez a folyamat azonban mint a proletár osztálytudat fejlődése – e változás ellenére – egységes és egyenes vonalú folyamat marad. A legvilágosabban ez a proletárállamok külpolitikájában mutatkozik meg, amelynek a kapitalizmus hatalmi szerveivel szembekerülve az a feladata, hogy éppúgy harcoljon a burzsoázia állama ellen (habár részben, de csak részben más eszközökkel), ahogy a hatalom megszerzéséért vívott harc idején saját állama ellen harcolt.

Az orosz proletariátus osztálytudatának magas szintje és érettsége már a breszt-litovszki béketárgyalások során világosan megmutatkozott. Az orosz proletariátus képviselői látszólag ugyan a német imperializmussal tárgyaltak, de a tárgyalóasztalnál legitim partnereiknek csupán testvéreiket, a világ minden elnyomott népét tekintették. Bár Lenin fölényes okossággal és realista józansággal ítélte meg a tényleges hatalmi viszonyokat, megbízottjait úgy instruálta, hogy azok mindig a világproletariátushoz, elsősorban a központi hatalmak proletariátusához intézzék szavaikat. Külpolitikájában nem az Oroszország és Németország közötti tárgyalás volt a fő, hanem a proletárforradalom és a proletár tudat előmozdítása Közép-Európa országaiban.

Amikor pedig ma Lengyelország és Dél-Oroszország hadszínterein – legalábbis részben – a szovjetköztársaság „elismertetéséért” folyik a harc, minden jel egyértelműen arra mutat, hogy nem maguk az orosz proletárok azok, akik szívükön viselik uralkodásuk „legitimitásának” ügyét. A nyugat ideológiailag elmaradott és fejletlen proletariátusának viszont szüksége van rá, hogy a szovjethatalom megalázza a kapitalizmust, hogy hivatalosan is elismertesse győzelmét, mert hitet meríthet belőle önnön győzelmének lehetőségét, vagy legalábbis feltételeit és elképzelhetőségét illetően. Mit sem törődve a pillanatnyi előnyökkel, mit sem törődve a pillanatnyi hadi helyzettel, Szovjet-Oroszországnak az a célja, hogy segítse a nyugati proletariátus osztálytudatának kibontakozását. Hogy forradalmasítsa ezt az osztálytudatot azzal, hogy rákényszeríti a nyugati hatalmakat a proletárállam „elismerésének” megtagadására, s így kimutatja róluk, hogy valójában alattomos ellenségei minden munkásmozgalomnak.

Az orosz proletariátus ideológiai érettsége tehát éppen azokon a pontokon válik nyilvánvalóvá, melyeket a nyugati opportunisták és közép-európai csodálóik az orosz proletariátus elmaradottságának jeleként tartanak számon: a belső ellenforradalom világos és egyértelmű letörésében, a világforradalomért folytatott rendíthetetlen, illegális és „diplomáciai” harcban. Az orosz proletariátus győzelemre vitte forradalmát, nem azért, mert kedvező körülmények játszottak a kezére (ez volt a helyzet 1918 novemberében a német, vagy ugyanebben az időben és 1919 márciusában a magyar proletariátus esetében is), hanem azért, mert a hosszú illegális harcban megedződve világosan felismerte a tőkés állam lényegét, és tetteit a hamisítatlan valóság, nem pedig ideológiai fantomok vezérelték.

Közép- és Nyugat-Európa proletariátusának még nehéz utat kell megtennie.

Ahhoz, hogy tudatára ébredjen történelmi küldetésének és felismerje uralkodásának legitimitását, először is meg kell értenie legalitás és illegalitás pusztán taktikai jellegét, és le kell vetkeznie mind a legális kretenizmust, mind az illegalitás romantikáját.