A jelenléti és a távolléti konferencia hibrid formájában emlékeztek meg Lukács György halálának 50. évfordulójáról június 4-én Berlinben. Az esemény szervezői az Internationale Lukács-Gesellschaft (Nemzetközi Lukács Társaság, elkülönítendő a LANA – Lukács Archívum Nemzetközi Alapítványtól, amely budapesti központú), a Helle Panke Egyesület és a Leibniz-Zentrum für Literatur- und Kulturforschung voltak.

Az Aufbau kiadó biztosította a konferencia befogadóhelyét, és a helyszínen (Aufbau Haus, Berlin) könyvkiállítást rendezett az általuk kiadott Lukács-művekből. Ehhez a kiállításhoz kapcsolódva a kiadó igazgatója, Matthias Koch köszöntője után Christoph Links, a Stiftung Kommunikationsaufbau (az Aufbau kiadóház alapítványa) nevében szólalt fel.

Links rögtön az elején teret adott a kritikai szellemnek azzal, hogy megemlítette: Lukács életművéhez kapcsolódva a kiadó számára megnyílt a visszatekintő önkritika lehetősége (ezzel a nemrégiben a kiadó történetét megíró Konstantin Ulmer monográfiája is foglalkozik). Az 1945 után kiadott Lukács-művek (Fortschritt und Reaktion in der deutschen Literatur [Haladás és reakció a német irodalomban, 1947, Die Zerstörung der Vernunft [Az ész trónfosztása], 1954) megjelentetését a nemzetiszocialista világ megszűntével „általában véve szükségesnek” („allgemein erforderlich”) látta, de ezek a művek „egyfajta beszűkülést” is jelentettek Links szerint, túlzott fókuszukkal a felvilágosodás és a klasszika korszakára, az expresszionista és az avantgárd irodalom lekicsinylésével, a szocialista realizmus létrehozására egyoldalúan törekedve. A hatvanas évektől Lukács reneszánsza a Luchterhand kiadónál történt meg: itt jelent meg az életműkiadás is.

A Lukács műveit kiadó intézmény, az Aufbau kiadó ugyanitt és ekkor könyvkiállítást is rendezett az első kiadások ritkaságaiból. A kiadói gesztusok (önkritikus viszonyulás a ’45 utáni Lukács művek kiadásához, főhajtás a filozófus előtt a könyvkiállítás gesztusával) már a konferencia legelején indikálták, hogy

Lukács esetében olyan történeti személyiség áll előttünk, akinek az életében és műveiben kibontakozó többértelműségek, feszültségek, ellentmondások és antinómiák, valamint a legtöbbek szemében egymást kizáró ellentétek produktív egymásnak feszülése egyedülállóan képezi le a 20. század nagy konfliktusait, elméleti és gyakorlati összecsapásait.

A konferencia előadói közül többeknek szintén sikerült hozzászólásukkal előállítani és történetileg ábrázolni ezt a sajátos feszültséget. A konferencia négy panele tematikus elrendezésben a következő volt: (1) Politika, elmélet, praxis és forradalom; (2) Nemzetközi recepció (Magyarország, Kína és Brazília); a (3) a lukácsi életmű hatástörténete (a szituacionista internacionáléhoz, a frankfurti iskolához és a 68-as diákmozgalmakhoz kapcsolódva), valamint (4) Esztétika és irodalom. Az esti, plenáris előadásokat Axel Honneth és Michael Löwy tartották.

A „marxizmus démonizálása”

Az első panel előadói, Stefan Bollinger, a Helle Panke egyesület alelnöke, Frank Engster és Luise Meier írónő már hozzászólásuk bevezetőjében hangsúlyozták, hogy Lukács korához képest ma merőben új világkorszakban, a kapitalizmus (Engster), a neoliberalizmus (Meier) és a bukott reálszocializmus (Bollinger) idejében ejtünk szót Lukácsról. Bollinger szerint még mindig napirenden van a „marxizmus démonizálása”, mert „az egyre erősödő osztályharc” korában egyre többen félnek attól, hogy a marxizmus elsődleges célja a demokrácia leváltása vagy megszüntetése egy szocialista-kommunista társadalmi rend kedvéért.

Lukácsot tehát a fennálló ellenében történő olvasás, egy ellenállást kifejtő valóságértelmezés emblematikusa alakjaként idézték meg mindhárman.

Stefan Bollinger hangsúlyozta, hogy Lukács művében az elmélet és az aktuálpolitika összekapcsolásának képessége a legizgalmasabb elem, mivel a szerzőnek folyamatosan két fronton kellett küzdelmet folytatnia: egyszerre lépett fel a sztálinizmus és a nacionalizmus ellenében, miközben saját osztályának „elárulója” (Bollinger) is volt, amikor értelmiségiként megtagadva nagypolgári származását (nem csak) írásaival a proletariátus mellé állt.

Frank Engster Lukács, a klasszikus és a kapitalizmuskritika klasszikus problémája című előadásában a kritika fogalmának hármas rétegződéséről beszélt. A kritika egyfelől kritika magán a dolgon, azaz a kapitalista termelési módok kritikája; másfelől feldolgozza és elképzeli a hétköznapi valósághoz képest a praxis öntudatát, harmadrészt pedig az ábrázolás kritikája (és fordítva): amiképp Hegelnél minden egyes kategória azáltal nyújtja saját kritikáját, hogy immanensen önmaga ellentétébe fordul át. De a végső, döntő dimenzió a kapitalizmus gyakorlati meghaladása. Engster szerint a kritika mindhárom dimenzióját erre kell visszavezetnünk. Lukács György történeti szerepét ebben a máig megoldatlanul maradt folyamatban kiemelt jelentőségűnek látja. Amikor Lukács a második világháború előtt az általános társadalmi krízisre adott reakcióként aktualizálta Marx gondolkodását, akkor számára a munkásosztály politizálása és forradalmasítása történeti szükségszerűségként jelent meg.

A Történelem és osztálytudat megírása idején a filozófusnak úgy tűnt, hogy az osztályharc saját automatikus és szükségszerű megoldódása felé tör. Ezt a történelmi determinizmust mind Lenin, mind Rosa Luxemburg erősen megkérdőjelezték, ugyanazzal a konzekvenciával: a proletármozgalmak hatékonyságát egy politikai faktor hozzáadásával látták biztosítottnak, egy új, avantgárd párt létrehozásával, ami a forradalmi erőket egyesíti. Lukács – Frank Engster olvasatában – összevonta Lenin és Luxemburg eredményeit a történelem önazonos „szubjektum-objektumába”. Ez a radikális identifikáció adta a marxizmus történetének Lukács által kiváltott fordulatát – hangzik Engster tézise. Azok a kritikai gondolkodók, akikre a Történelem és osztálytudat maradandó, életük végéig tartó hatást gyakorolt, mint például Ernst Bloch és Walter Benjamin, szintén hittek a forradalom szükségességében, de nem vezették azt vissza a munkásosztályra. Engster számára Lukács György korai marxista műve fordulópontot és egyben csúcspontot is jelent a marxizmus 20. századi történetében: utána senkinek sem sikerült a forradalom szükségszerű fordulatát szigorúan és konzekvensen ábrázolnia.

Luise Meier, a Mrx Maschine című könyv szerzője nem kidolgozott előadással készült, inkább összegyűjtött ötleteivel vett részt a beszélgetésben, amelyek a Történelem és osztálytudat olvasata során születtek meg benne. Meiert az az intuíció vezette, hogy ez a könyv megköveteli az aktualizációját olvasója személye révén. Azon a ponton kellene és lehetne Meier szerint a marxizmus történetébe újra bekapcsolódni, ahol Rosa Luxemburg hatása és hatóereje megszakadt. Olyan kollektív perspektívát kellene kidolgozni, amely multiperspektivitást teremt, ahonnan megragadható az a szisztematikus egész, ahogyan a kapitalizmus a mai neoliberális körülmények között alakot ölt. A plénum elé azzal az őszinte kérdéssel érkezett, hogy mi lehet ma az a „kollektív szubjektum”, amely a 20. század elején a ’proletariátus’ fogalmában csúcsosodott ki. Az osztálytudat kialakulását nemzetközi viszonylatban, tanulási folyamatként tudja elképzelni, olyan vitázó beszélgetések során („Streitgespräche”), amelyekben megkísérlik alakítani azt a harcot, amelyben közösen tudnánk részt venni. A Lukácshoz kapcsolható egyetlen érdekfeszítő kérdést abban látja, hogyan tudjuk ábrázolni eltérő körülményeinket a mai világban ahhoz képest, amit Lukács a 20. század elején megragadott.

A panelt lezáró, közönségkérdésekre válaszoló körben felmerült Lukács „kettészakadtságának” [„Zerrissenheit”], azaz alapvető egzisztenciális konfliktusainak kérdése is: Frank Engster Bollingerrel vitázva megjegyezte, hogy Lukács „osztályárulása” (átlépése a nagypolgári osztályból a proletariátus szószólójává) volt az „egyszerűbb” életgyakorlat azokhoz a vállalt konfliktusokhoz képest, amelyekkel a filozófus életében szembesült.

Két alapvető konfliktusról van szó. Az első oka a filozófusként és irodalomkritikusként betöltött szerepe, amely szembeállította a Párttal (amelyhez tartozása önkéntes elköteleződés volt); a második életkonfliktusa pedig az osztályával szakító író-filozófus és a polgári kultúra értékei mellett kiálló szerzőhöz kötődik, hiszen Lukács az irodalmi esztétikájában mindvégig a felvilágosodás képviselője maradt.

A kommunista pártba való belépése után Lukács nem két úrnak, hanem kétszer két különböző úrnak próbált meg szolgálni.

Engster itt azt is megjegyezte, hogy reméli, Patrick Eiden-Offe (ZfL) készülő Lukács-életrajzában képes lesz megfelelően ábrázolni ezt a kétszer kettős szorítást, amelyben Lukács létezni kényszerült élete nagyobbik részében.

„Kizökkent vele az idő”

A nemzetközi Lukács-recepció, azaz a második panel elején a szervező és moderátor, Rüdiger Dannemann kihangsúlyozta, hogy kifejezetten jelentős kutatói műhelyek képviselőivel, a zágrábi Christine Magerskivel és Aida Alagić-tyel és másokkal két napos konferenciát rendeztek volna, ám a járványügyi helyzet miatt ez meghiúsult. A második panelben így a magyar, kínai és a brazil kortárs recepcióról számolt be a három referens.

André Brandaŏ az Universidade Federal de Bahia oktatója az 1946-os katonai diktatúra idejére datálta a Lukács-olvasás kezdeteit Brazíliában. Ekkor nyerték meg Lukács művei a brazil olvasókat. Fiatal marxisták egy csoportja kezdett el olyan elméletek befogadásán dolgozni, amelyek egy új kultúrpolitika megteremtését tették volna lehetővé.

A marxizmus újjászületését olyan értelemben tartják azóta is megvalósítandónak Brazíliában, ahogyan arra a kései Lukács tett javaslatot. 1961 és 1971 között a brazil marxisták levelezésben álltak Lukács Györggyel (így Lukács valószínűsíthetően maga is aktívan alakította saját brazíliai befogadástörténetét).

A fiatal marxisták a lukácsi alapokon elsősorban az elidegenedés fenoménját kutatták a fragmentált és neopozitivista tendenciákkal bíró új társadalomtudományokkal vitázva és versenyezve. Az első hivatkozási pont a Történelem és osztálytudat volt Lukács műveinek sorában. A szocializmus összeroppanásával Lukács és a marxizmus egyre kevesebb befolyással bírt a brazil kultúrára nézve, de jelenleg egy új, intenzív szakasza jött el a Lukács-recepciónak műveinek fordítása révén. A jelenlegi szélsőjobboldali kormányzás alatt itt is inspirációt remélnek Lukács olvasásától.

Mesterházi Miklós azokról a kétértelműségekről számolt be, amelyek kezdettől fogva jellemezték Lukács megjelenését a magyar kulturális és tudományos színtéren. Míg Lukács 1945 után nemzetközi hírnevet tudott szerezni a német klasszicizmusról, valamint a francia és orosz realistákról írt műveivel, Magyarországon még ekkor is a két háború közötti időszak félklasszikusaként láttatták. 1949-ben ugyan maga Lukács is bekerült a hivatalos kultúrpolitika célkeresztjébe, de ez akkor már nem sokat segített a befogadásán. Lukács életében csupa olyan epizód sorjázott, amikor „kizökkent vele az idő”, amit annak is köszönhetett, hogy (mint Ernst Bloch jellemezte) mélyen elítélte a liberalizmust, és mély averziót érzett mindennel szemben, amit Thomas Mann „machtgeschützte Innerlichkeit”-nak [„a hatalom szélárnyékában lévő bensőségességnek”) nevezett.

Amikor Lukács tanítványai körében olvashatóvá tette az Ontológia kéziratát, főként csalódással találkozott. Heller Ágnes, Fehér Ferenc, Vajda Mihály szerint ez a mű messze nem érte el azt a színvonalat, amelynek mércéjét Lukács maga állította fel a Történelem és osztálytudat megírásával. Még saját tanítványai számára is egyértelmű volt, hogy nem történt meg az Ontológia révén az, amit vártak: hogy Lukács újra képes lesz az egész emberiség történelmi útját előrevetíteni.

Arra az akkoriban nyíltan ki nem mondott, de a levegőben lévő kérdésre, hogy megmenthető-e a szocializmus, Lukácstól sem jött egyértelmű válasz.

Lukács tanítványai körében égető kérdésként merült fel a probléma, vajon megmenthető-e a lukácsi életmű kontinuitása – egy olyan korszakban, amikor még úgy nézett ki, hogy Lukács nemzetközi renoméja fenntartható, átmenekíthető a jövő számára. De ekkor filozófusok egy fiatal generációja egy olyan kézirat terjesztésébe kezdett, amely Lukács ellen fordította saját fegyverét, az irracionalizmus vádját. Lukács bolsevizmus-fordulatát látták és értelmezték irracionális aktusként, egyfajta megtérésként, amelynek nincsen köze megfontoláshoz és érveléshez: szemükben ez volt a filozófus intellektuális bukásának oka. Mesterházi így Lukács életművét elfeledett magyarországi eszmetörténetként látja, ám ez a perspektíva nem válaszolhatja meg azt a kérdést, hogy hogyan tudhatott Lukács mégis kitörölhetetlen nyomokat hagyni a 20. század kultúra- és filozófiatörténetén.

Ám az bizonyos, hogy Magyarországon az árnyak világába száműzték a filozófust.

Ennek az aktusnak magának, a kritikai gondolkodás összeomlásának rettentő konzekvenciái már most nyilvánvalóak: a baloldal védtelensége, a manipulált média mindenütt jelenvalósága, a történelemhamisítás, amely a magyarság megsemmisülésével fenyeget.

Kínából Prof. Liang Zhang elsősorban kvantitatív módszerek alkalmazásával számolt be az elmúlt évtizedek Lukács-recepciójának kínai fejleményeiről. Ezek alapján világossá vált, hogy a legtöbbet idézett Lukács-mű Kínában is a Történelem és osztálytudat, második helyen A regény elmélete áll, amely Prof. Liang Zhang szerint a nyugati világban a legolvasottabbnak számít. Lukács befolyása Kínában is interdiszciplináris, és olyan mértékű, hogy újabb szövegkiadásokat terveznek, mert a megnövekedett érdeklődésnek az eddigi szövegkiadások már nem tudnak megfelelni. Érdekes számukra annak kutatása, hogy Lukács hogyan volt képes folyamatosan lépést tartani az új elméleti változásokkal. Valamint Lukács életművéhez kapcsolódva tervezik végrehajtani a „marxizmus sinizálását”.

A konferencia harmadik részét Rüdiger Dannemann, a Nemzetközi Lukács-Társaság alapítója, a Lukács-évkönyv kiadója nyitotta, az 2019/2020-as Lukács-évkönyv megjelenéséről és egy új, német nyelvű Lukács-kötetről adva hírt. Axel Honneth-tel együtt a Suhrkamp kiadónál válogatott kötet jelent meg az évforduló alkalmából Lukács György műveiből Ästhetik – Marxismus – Ontologie: válogatott írások címmel.

A valóság anyagán dolgozott

Dannemann előadása elején hangsúlyozta, hogy itt és most nem annyira a frankfurti iskola és Lukács kapcsolatát igyekszik feleleveníteni, hanem Lukács marxizmuson belül betöltött helyét szeretné kijelölni. Lukács marxizmusa az ortodox marxizmusok között is különleges, mivel a neokantianizmus is formálta.

Lukács úgy akarta megtalálni (egész életére nézve meghatározó feladatként) az utat Marxhoz, hogy a valóság anyagán dolgozott, önkorrekciók sora tarkította módszerével. Nem törekedett kevesebbre, mint hogy létrehozzon egy filozófiailag is igényes kordiagnózist. Lukács hajtotta végre a leképezéselmélet kritikáját, és teremtette meg a marxista ismeretelmélet alapjait. A frankfurti iskola számára Lukács nem „tékozló fiú” volt, hanem sokkal inkább a járhatatlan utakra tért apa figurája. Axel Honneth és Habermas fedezték fel Lukács „leplezett nyomait” a kritikai elméleti írásokban. Lukács műve azáltal találhatja meg a helyét a mai tudományos diskurzusban, ha belátjuk a kritikai elméletben betöltött szerepét.

Paradoxonok jellemzik Lukács szerepét az 1920-as évek után, a Történelem és osztálytudaton végrehajtott „önkritikát” követően ugyanis Lukács már nem akar visszaköltözni a „Grand Hotel Abgrund”-ba [a „Szakadék Nagyszállóba”], azaz a praxis nélküli intelligencia életébe, hanem úgy dönt, hogy visszatér a 30-as években ahhoz a korai projektjéhez, amelyben Mihail Lifsiccel együtt tárták fel az utat egy marxista irodalomkritika és esztétika felé, majd vitába keveredik Anna Seghers-szel és Brechttel az expresszionizmusról, ami elbizonytalanodást hoz kulturális hangadói helyzetében.

Bár ez a hangadói helyzet folyamatosan, mindig nagyon bizonytalan volt: írásai csak 1945 után kezdték el kifejteni a hatásukat tágabb körben.

Míg a DDR-ben hivatalosan élvonalbeli gondolkodónak számított a történelemfilozófia és a filozófiatörténet újkori fejlődésével kapcsolatban, azt nem vették számításba, hogy Az ész trónfosztása elsősorban a nácizmus elleni vitairatként jött létre. Lukács a keleti blokk Adornójává avanzsált, de paradox működést jelzett, hogy egyszerre volt aktív a rendszer egyik legélesebb kritikusaként, és akasztották rá a rendszer kulturális emblémájának funkcióját is. Az 1968-as Lukács-reneszánszra is paradoxonok sora jellemző: Lukács tisztelői azt nem akarták észrevenni, hogy Lukács maga is a marxizmus reneszánszán dolgozik, de nem a forradalmi és messianisztikus marxizmus kidolgozásán, hanem a mindennapiság fogalmainak elemzésén keresztül.

Elválasztás-egységesítés

Dannemann szerint globális tendencia, hogy az utóbbi években Kínában és Brazíliában foglalkoznak egyre intenzívebben a lukácsi hagyatékkal, míg Nyugat-Európában a premarxista művek egzisztencialista olvasata a könnyebben integrálható. Sokak számára a „kapitalizmus mint ragadozó” kritikájához mindenekelőtt a lukácsi életmű adhat fogalmi keretet. Számára Lukács művének fő üzenete, hogy minden körülmények között kimutathatók az emancipáció lehetőségfeltételei.

A következő előadó, Eric-John Russell, a Paris 8. egyetemen tanára volt, akinek nemrégiben jelent meg könyve Spectacular Logic in Hegel and Debord. Why Everything is as it Seems címmel, Étienne Balibar előszavával. Russell elmondta, hogy sokan látják Debord-t Lukács közvetlen örökösének, mégsem dolgozták ki még az eldologiasítás és a spektákulum közötti fő különbségeket. Számára a két fogalom logikája alapvetően különbözik. Előadásában ezeket a különbségeket vázolta fel Russell, eljutva addig a végkövetkeztetésig, hogy míg Lukácsnál az elidegenedés elválasztja, eltávolítja egymástól a szubjektumokat, addig Debord-nál az egységesítés logikája áll fenn, ami ugyan szintén eldologiasító erők eredménye, de egy újfajta (egyesítő/elkülönítő) értelemben.

Dimitra Alifieraki hozzászólásának célja az volt, hogy feltárja a 68-asok és a fiatal Lukács közti centrális összefüggéseket, mert mindkét történelmi pillanatban az volt a tét, hogy Marx fogalomrendszerére alapuló társadalomkritikát hogyan lehet aktuálisan megvalósítani: szerinte ez még ma is korszerű kérdés. Alifieraki szerint Lukács Történelem és osztálytudatát az tette fontossá az 1968-asok számára, hogy arra kerestek megoldást, hogy a szubjektivitás kérdését hogyan vigyék át a szerveződési forma kérdésére. Elmélet és gyakorlat egységének kérdése volt számukra a kulcs. A szubjektív faktor jelenléte már a Társadalom és osztálytudat első kiadásakor is jelenvaló volt: a hit abban, hogy a történelem aktív alakításának lehetősége mindig adott a szubjektum számára.

A konferencia negyedik, esztétikai-irodalmi panelében Philipp Weber a bűn dialektikájáról adott elő, a második etika és Lukács korai Hegel-értelmezésének kapcsolatáról. Kristin Bönicke, egyetemi hallgató a „különösség fogalmáról” és annak alakulásáról beszélt az Esztétikum sajátosságában. Dr. Jette Gindner pedig Mi a realista irodalom ma? címmel két kortárs regény értelmezésén a lukácsi realizmusfogalom leggyakoribb félreértelmezési lehetőségeit próbálta meg elhárítani. Amikor Lukács realizmusról beszél, nem a reáliák halmozását várja el a műtől, lévén ez inkább naturalista vonás a számára. A realista mű a társadalmi egész működésének alapvonásait hivatott feltárni, állította Jette Gindner.

Csábítóan egyszerű, és magával ragadóan konzekvens

Az esti, plenáris előadások közül Axel Honnethét idézem itt fel részletesebben, mivel ez kapcsolódott szervesebben a nap folyamán tárgyaltakhoz. Honneth előadása a Lukács egyensúlyozása a filozófiai érvelés és a pártelkötelezettség között [Lukács’ Gratwanderung zwischen philosophischem Argument und parteilichem Engagement] címet viselte. Egyensúlyozás alatt Honneth azt érti, hogy Lukács nem hajtotta végre a választást Ész és Kommunizmus között, hanem mindvégig veszélyes kötéltáncot folytatott, ezzel mindig jelentősen befolyásolta maga körül a politikai teret. Honneth nézete szerint Lukács művei nélkül a 20. század legjelentősebb teljesítményeit veszítenénk el.

A filozófus 1918-ban jutott arra a meggyőződésre, hogy csak a proletár forradalom tudja megoldani a jelen általános krízisét. Ez a meggyőződésbeli fordulat nyilvánvalóan felszabadítóan hatott rá, mert írásai is megváltoztak stílusukat és műfajukat tekintve (nem születtek többé útkereső, esszéisztikus művek).

Honneth szerint Lukács műveit két csoportba sorolhatjuk aszerint, hogy argumentációjukkal hogyan törekednek az adott tárgy ábrázolására.

Nyitott argumentációjú műveknek azokat nevezte, amelyekben egy plurális, szkeptikus beállítottságú olvasói kört akar meggyőzni pozíciója helyességéről; zártnak ezzel szemben azokat, amikor a már meggyőzöttek egy szűk köréhez fordul a szerző. Honneth tézise szerint Lukács a következőkben e két forma között ingadozott. Azok a szövegei, amelyek révén a nyitott argumentációt műveli, máig nagyon hatásos és izgalmas írások; a másik típusú szövegei viszont teljesen elveszítették értéküket.

Korai szövegeiben Lukács elsősorban saját(os), értő olvasói közönségéhez fordul; első könyve, amelyet nem a kommunista publikumhoz ír, hanem olyanokhoz, akik általában érdeklődnek a filozófiai problémák iránt, a Történelem és osztálytudat. A könyv kilenc tanulmánya közül csak egy volt arra szánva, hogy meggyőzze a tágabb közönséget arról, hogy a kommunizmus az egyedül helyes megoldás. Ez kétségkívül a 20. század kulcsszövege.

Bámulatba ejtő az a körültekintés és ügyesség, amellyel Lukács feltárta korának viselkedésformáit, és egy nevezőre hozta azokat az „eldologiasodás” fogalmában.

Csábítóan egyszerű, és magával ragadóan konzekvens olvasata ez a kapitalista létmódoknak, mondta el Honneth az előadásában. Állítása szerint Lukács nyilvánvalóvá tette, hogy nem fogalmi-intellektuális munkára van szükség ahhoz, hogy a valóságunk megváltozzon, hanem a munkások aktivitására, arra, hogy kalitkájukat maguk rombolják szét. A munkásosztály Lukács számára nem csak az emberi történelemnek, hanem az emberi valóság mindennemű konstitúciójának a szubjektuma és objektuma egyszerre. Mivel az ember produktuma annak a természetformáló tevékenységnek, amelyet kifejt, ezért csak pillanatnyi, forradalmi tevékenységek tudnak egyszer és mindenkorra véget vetni a kísértetvilágnak, amelyet az emberiség maga köré teremtett.

Itt, ezen a ponton ragadhatjuk meg a Lukács-recepció egyik legfontosabb elágazási pontját, hiszen – ahogyan erre Honneth rámutatott – a Lukács-olvasók tömege itt válik kétfelé: azokra, akik elhiszik, amit Lukács a proletariátusról és a forradalomról hisz és állít, és azokra, akik nem tudnak ebbe az irányba elmozdulni vele – Honneth szerint ez a kettősség mind a mai napig mértékadó jelenség. Honneth azt állítja, hogy Lukács változtatta meg a filozófiai paradigmát az izolált, megfigyelő szubjektum képéről az aktív, beavatkozó egyén paradigmájára; egyszersmind szembefordult az akkor még nagyon határozott szerepet betöltő szcientizmussal is.

Sajnos oroszországi emigrációja után Lukács művei már szinte csak a vele egyetértő közönség számára szólnak.  Ekkortól Honneth elsősorban az esztétikai és irodalomtörténeti tanulmányait tartja olvasásra érdemesnek. A pártdoktrínának írt művek között egy csodálatos kivételt találunk: Az ifjú Hegel című filozófiatörténeti könyvét, amit még a moszkvai emigráció alatt írt. Ezt a munkát azonban még jóval a moszkvai időszaka előtt tűzte ki célként maga elé. Honneth tehát a Történelem és osztálytudat mellett Lukács máig klasszikus és mindenki számára ajánlott olvasmányként A regény elméletét és Az ifjú Hegelt tartja. Ha erre a három műre tekintünk, akkor bizton állíthatjuk: Lukács a 20. századi szellemtörténet alapműveit alkotta meg.

Az előadása utáni beszélgetés során Honneth újra reflektált arra, hogy erős tézist állított fel előadásában azzal, hogy a nyitott és zárt argumentációjú szövegek elkülönítésével mércét kapunk ahhoz, hogyan válasszuk el az ocsút a búzától a Lukács-művek körében. Ám úgy érzi, Lukács maga is mindig ingadozott az „imaginárius olvasó” kialakításában.

Ez az elválasztó gesztus (a kritika szó egyik alapjelentése) megjelenik a Lukács-emlékév más hozzászólóinál is, többek között Tamás Gáspár Miklós Mércén megjelent Lukács-írásában is, aki szerint a fiatal Lukácsban minden forradalmi, míg 1945 után viszont a megalkuvás és a pártnak való megfelelés vezette az író kezét. Patrick Eiden-Offe a Brecht-Haus Literaturforum Re:reading című egyik Lukács-eseményén szintén amellett érvelt, hogy olvasóként figyelnünk kell arra, hogy Lukács írásai közül melyek születtek tudományos igénnyel és melyek feleltek a napi politikai csaták szellemi kihívásaira.

Honneth tézise ehhez hasonló, hiszen ő is azt állítja, hogy a szövegek alapvető gesztusa alapján érdemes választanunk Lukács újraolvasása közben. Lukácsot magát, aki korának egyik legélesebb (elméjű), legrigorózusabb kritikusa volt, hogyan olvashatnánk másképp, mint kritikusan és kritikailag? A Történelem és osztálytudat újraolvasása a legtöbb hozzászóló szerint nem maradhat el, hiszen ez a szöveg mind történeti értelemben, mind eszmeileg kiindulópontját jelenti annak a társadalmi (ön)ismeretnek, amely megmutatja, miképp érzékeljük és értsük a minket körülvevő jelenségeket társadalmiként. A kései Lukács segíthet abban, hogy az ember nembeliségét egyszerre lássuk kulturális és természeti-evolúciós jelenségnek. Lukácsot olvasva belátást szerezhetünk arról is, hogy az emberi méltóságot csak a körénk kiépült társadalom formációi biztosítják, biztosíthatják: nem magától adott és nem magától értődő.