A 1944-45-ös nyilas erőszak legtöbb elkövetője soha nem került bíróság elé. A később kampányszerűen, politikai megfontolásból lefolytatott eljárások – mint az 1967-es zuglói nyilasper – célja pedig nem a trauma társadalmi feldolgozása, hanem a politikai elrettentés és nyilvános megbüntetés volt, mely az elkövetők ártatlan hozzátartozóit is elérte. Lénárt András és Szlávy Adrienne fegyveres nyilas pártszolgálatosok 1967-ben elítélt tagjainak közeli rokonait keresték fel. Mi történt e családokban? Tudtak-e rokonuk sötét múltjáról és mit szólt ahhoz környezetük? A tárgyalás, majd a súlyos büntetés hogyan befolyásolta életüket? Van-e, lehet-e tanulság? Beszélgetéseik céljairól és körülményeiről, valamint az egyik család történetéről három részben számolnak be.

Ha csak a német megszállástól követjük nyomon a magyarországi zsidóüldözés történetét, akkor is szinte minden hétre jut egy galádság, amiről illik – illene – megemlékezni. Az emlékezés, mint a Tóra-olvasás, kitöltené az egész naptári évet, csak itt válogatott rémségekről, időnként nemes cselekedetekről, nagy ritkán csodálatos menekülésekről szóló fejezeteket olvashatnánk. Apropó ugyan bőséggel adódik az emlékezésre, de az emberi érdeklődés természeténél fogva inkább ciklikus, mint folyamatos. Az elmúlt hetekben Ács Dániel A gyilkosok emlékműve c. filmje hirtelen „nyilas” konjunktúrát teremtett, emiatt vettük elő magunk is évekkel ezelőtt félbehagyott kutatásunk jegyzeteit. Hat évvel ezelőtt ugyanis sikerült megszólítanunk gyilkosságokért elítélt nyilasok leszármazottait, az anyag feldolgozása azonban azóta halasztódott. E cikk adósságunk első törlesztő része.

Egy régi adósság

A hatvanas évek nemzetközi politikai klímája vezetett ahhoz, hogy a rendőrség átfogó adatrevíziót végezzen a nyilas párt egykori tagjainak aktáiban. Annak reményében dolgoztak, hogy fennakadnak hálójukon olyanok, akik ellen eljárást lehet kezdeményezni, majd látványos perrel „letudni a kötelező kört.” Magyarország, ugyanúgy, mint a szocialista tábor országai, kiváltképp a Szovjetunió és az NDK, azt akarta demonstrálni, hogy kíméletlenül leszámol a bűnös háborús örökséggel, és bíróság elé állítja a még bujkáló felelősöket.

1965-70 között három csoportosulás körül szorult a hurok, az V. kerületi (az ún. Jászai Mari tériek), a 12. kerületi (Maros utcaiak) és a zuglói csoport (Thököly útiak). Végül az utóbbi kettő felkutatott tagjait vették (ismét) elő. A legnagyobb nyilvánosságot a zuglói csoport ügye kapta, és a későbbi feldolgozások is leginkább róluk szólnak. Tudomásunk szerint azonban a mi vállalkozásunkig senki nem kutatta az elítéltek utóéletét, illetve családjaik sorsát a szocializmusban és a politikai rendszerváltás után.

Amikor a zuglói nyilascsoport elleni eljárással és 1967-es perrel foglalkoztam (akkor még mostani szerzőtársam, Szlávy Adriennetől függetlenül), a rendőrségi iratokban minden gyanúsítottról (későbbi elítéltről) találtam biográfiai anyagot. A rendőrök gondosan összeszedték, mi történt velük 1945-ben, hogyan szívódtak fel, hol laktak, milyen munkahelyeik voltak, hogy alakult családi életük 1945 és 1966 között. A 19 fős mintán rögtön teszteket tudtam végezni, például arról, mennyire igaz, hogy az egykori nyilasok beléptek a kommunista pártba. A zuglói csoport adatai alátámasztják az általános eredményeket, miszerint kevéssé: itt négyen voltak MKP, MDP vagy MSZMP tagok.

A nyilas párt a többi szélsőjobboldali szervezettel együtt komoly támogatottságot élvezett, igazi gyűjtőpárt volt. A kutatók mintegy 150-300 ezer főre becsülik a párttagok számát 1939-40-ben, igaz, közülük sokan a következő években lemorzsolódtak. 1944-ben a márciusi német megszállást követően, majd az októberi hatalomra jutáskor az addigra alaposan megcsappant létszám újra megnőtt, de a fővárosi pártszervezetek így is káderhiánnyal küzdöttek.

Mivel a szovjet hadsereg előrenyomulásával az összeomlás elkerülhetetlennek látszott, ekkor olyanok is csatlakoztak nagy számban, akiknek úgymond nem volt vesztenivalójuk: frontszolgálatot elkerülni akaró férfiak, katonaszökevények, nélkülöző civilek, a zsákmányolás lehetőségétől megrészegült számkivetettek, bizonytalan egzisztenciák – amennyiben ennek a fogalomnak van körülhatárolható jelentése az 1944 végi zűrzavaros helyzetben. 1944 őszén Budapesten az aktív párttagság pedig egyet jelentett a fegyveres pártszolgálattal.

A közigazgatási szervek egyre kevésbé működtek, helyüket a felfegyverzett kerületi pártszervezetek vették át. A nyilas kormányzat elmenekülése után olyan emberek lettek a hatalom korlátlan helyi urai, akik alsó társadalmi státuszuk miatt korábban nem juthattak vezető pozíciókba.

A feje tetejére állt világban az erkölcsi normák felmondásával és a társadalmi gátlások elengedésével a fegyveresek fosztogatásban, erőszakos cselekedetekben és gyilkolásban élték ki magukat. Idővel egyre többen költöztek be a védelmül is szolgáló pártházakba, ahonnan feljelentések alapján, vagy csak úgy, találomra indultak véres razziákra.

Joggal feltételezhetjük, hogy aki valamelyik fegyveres alakulat tagja volt a nyilas hatalomátvételt követően, az részt vett fizikai bántalmazásban és gyilkosságok elkövetésében.

Nem lehetett kimaradni, hiszen a militáris szervezetekben a katonai fegyelem miatt előbb-utóbb mindenki sorra kerül. Az erőszak közös megtapasztalása szemlátomást kohéziós erőként működött e csoportokban. A 14. kerületi csoport vezetője, amelyet tagjai sajátos életvitele alapján akár bandának, laktanyának vagy kommunának is hívhatnánk, a helyi nyilas pártszervezet régi tagja, a korábbi ifjúsági vezető, Szelepcsényi László lett. Ő elkerülte a felelősségre vonást, mert 1944 karácsonyán elhagyta a bázist, és sikerült kimenekülnie a szovjet hadsereg által bekerített városból, mondhatni meglógott.

Empatikus magándetektívekké próbálunk válni

Mikrovizsgálatok elvégzéséhez a kutatónak bizony számos nehézséget kell leküzdeni – bármily kiváló adalékokat is remélhetünk tőle az áldozatiság, a múltfeldolgozás, a felelősségvállalás és felelősséghárítás, a társadalmi csoportok gondolkodásának megértéséhez. Egyszeri történészként, családfakutató munkatársam és társszerzőm, Szlávy Adrienne jártassága és kitartó munkája nélkül már a rajtnál elakadtam volna. Az ő segítségével viszont négy egykori elítélt családjával tudtunk beszélgetni.

Kérdéseink a családtagok előzetes, a nyomozók 1966-os felbukkanása előtti tudására, a letartóztatás körülményeire, az ő eredeti és későbbi reakcióra vonatkoztak.

Mi történt a családokban? Tudtak-e rokonuk sötét múltjáról? Mit szólt ahhoz környezetük? A tárgyalás, majd a súlyos büntetés hogyan befolyásolta életüket? Mit gondoltak a perről? Mit gondolnak most felmenőikről és az ellenük lefolytatott eljárásról? Hogyan éltek? A gyerekek számára milyen mobilitási csatornák voltak adottak? Mit gondolnak a háborús, a „szocialista” és a mai rendszerről? Válaszaik alapján milyen a társadalmi, politikai attitűdjük, politikai szimpátiájuk? Mi a mindebből levonható tanulság? Van-e, lehet-e tanulság?

Mindezen felül szívünk mélyén reméltünk egy rózsaszín forgatókönyvet, amelynek a közhelyes, mégis hatásos elemei a feltárulkozás, a megbékélés, az elkövetők és áldozatok családjai közötti párbeszéd lettek volna. Egyszer, igaz csak egyetlen egyszer, Almási Tamás rendezőnek sikerült Ítéletlenül című filmjében leültetnie az egykori agresszort áldozataival, a durva foglárt az ötvenes években politikai okokból internált asszonyokkal.

Mi is hasonló beszélgetéseket gondoltunk előkészíteni. Hamarosan be kellett azonban látnunk, hogy ez lehetetlen.

De haladjunk sorjában.

A konkrét személyek felkutatása igazi magánnyomozásnak bizonyult. Klasszikus családfakutatási eszközökkel dolgoztunk, anyakönyvek, gyászjelentések, temetőnyilvántartások, régi és új telefonkönyvek, elejtett információmorzsák alapján települési önkormányzatokat és feltételezett szomszédokat hívogattunk, sőt egy ízben helyszíni szemlét is tartottunk.

És amikor úgy éreztük, megtaláltuk, akiket kerestünk, el kellett döntenünk, hogy személyesen, telefonon vagy levélben érdeklődjünk-e náluk?

Az elkövetőkről szóló szakirodalomból Dan Bar-On izraeli pszichológus és terapeuta interjúelemzéseit és azok kritikáit tanulmányoztuk. A holokauszt traumájának feldolgozásával foglalkozó kutató a nyolcvanas évek végén Nyugat-Németországba utazott, ahol náci bűnelkövetők gyermekeivel beszélgetett. Kötete publikálása után azon fáradozott, hogy elkövetők és áldozatok leszármazottjait közös beszélgetésekre ösztökélje. Az egyik első csoportos terápiájáról a BBC forgatott dokumentumfilmet. A To Reflect and Trust (TRT) csoportok az 1990-es években a dél-afrikai, észak-írországi és a palesztin–izraeli konfliktusok örökségének feldolgozási kísérletei során is példaként szolgáltak.

Bar-On kettős fal (double wall) fogalmának ismerete különösen hasznosnak bizonyult beszélgetéseink során.

Mind az elkövetők, mind az áldozatok családjában fennálló jelenség, hogy a szörnyűségeket átélt emberek falat húznak a nem-kívánt múlt és a jelen közé. Gyermekeik tudattalanul sokszor kifejezetten hasonlóan járnak el, ami a traumatikus vagy szégyenérzet miatt eltitkolt esemény feltárását rendkívül megnehezíti, hiszen nem elég az egyik falon „ablakot vágni”, a megbeszélés lehetőségének létrejöttéhez a másikat is le kellene bontani.

Marianne Hirsch a kettős fal fogalmára emlékeztető postmemory elmélete is a leszármazottak emlékei felszínre hozásának összetettségét és bonyolultságát mutatja be. A román származású amerikai irodalmár nyitott és problémaérzékeny kutatói magatartását – a szerző fotók, családi fényképalbumok, beszélgetések feldolgozásának tapasztalatával folyamatosan igyekezett finomítani az eredeti elképzelésén – szintén követendőnek gondoltuk.

A kapcsolatfelvétel előtt a felkészülésünket szolgálta néhány olyan dokumentumfilm is, amely a német náci apa örökségével való szembesülést, vagy az elkövetők és az áldozatok leszármazottainak közös emlékezését mutatják be. Malte Ludin 2 or 3 Things I Know About Him (2005) című alkotásában a nácizmus családjára gyakorolt hatását tárja fel, a családtagok közt megmaradt súlyos, kibékíthetetlen ellentéteket veszi filmre. A bemutatott családi dráma alapján tudatosult bennünk, hogy a testvérek nem feltétlen egységesen reagálnak felmenőik tetteire, ezért lehetőség szerint érdemes lesz több oldalági rokont is felkeresnünk.

Szintén feszült és ambivalens beszélgetéseket mutat be Catrine Clay a Children of the Third Reich (1993) című, fentebb már hivatkozott BBC-s dokumentumfilmje, ahol egy izraeli közös elvonuláson a leszármazottak egy része képtelen megbocsátani az elkövetők gyermekeinek. A filmet a Blinken OSA Archívumban tartott vetítésen volt alkalmunk megnézni, ahol meghívott vendégként megjelent Samson Munn amerikai radiológus, a 25 évvel korábban forgatott film legfiatalabb szereplője. Ő volt az egyetlen, aki az izraeli találkozó és forgatás után is kereste a kapcsolatot az elkövetők családjaival, és – a megkérdezett szakértő analitikusok lebeszélése ellenére – Ausztriában 1995-től The Austrian Encounter néven hasonló kibeszélő-békéltető klubokat szervezett.

Varga Ágota és Pigniczky Réka filmjei, Porrajmos – cigány holokauszt (2001-2002), Leszármazottak (2004), Hazatérés (2006) szintén egyéni sorsokon keresztül mutatják be a kényes társadalmi témák személyes feldolgozását. Varga keresetlen egyszerűséggel, de nem bántóan, Pigniczky kifejezetten érzékenyen és figyelmesen, mégsem elnéző naivitással közelít a szereplőkhöz.

A zsidóüldözés résztvevői, egykori elkövetők, áldozatok és családjaik, illetve Pigniczky filmjeiben az antikommunista amerikai magyar emigráció tagjai hallatlan érdekes történeteket mesélnek el. A megszólalók gyakran megakadnak, és nem tudnak vagy nem akarnak mindent elmondani, a metakommunikatív jelekből mégis sejthető, hogyan éreznek és mit hallgatnak el. Ezért sem tartottuk indokoltnak Karsai László kritikáját, aki Varga Ágota szemére vetette, hogy Endre László fiával, Endre Zsigmonddal „túl megengedően” bánt.

Az ellentmondások feloldása sokszor lehetetlen – túl bonyolult az emberi lélek –, ugyanakkor mindennél fontosabb, hogy a leszármazottak beszélni mernek a múltról és a jelenlegi gondolataikról, a múlt örökségéről.

Nekünk is épp ez volt a célunk, beszéljenek, és ne tagadják le létezésüket, ne hajtsanak el minket, amint meghallják, mi járatban vagyunk.

A „magándetektívek” nem kényszeríthetnek senkit megszólalásra, így mi magunk is újabb átváltozásra készültünk: a lázas nyomozóból megfontolt, empatikus, segítőkész pszichológussá próbáltunk átlényegülni. Fogadókészség esetén találkozókat terveztünk az elkövetői örökség és az áldozati narratíva hordozóinak közös részvételével. De eddig sajnálatos módon nem jutottunk el.

A felkészülés során továbbá két tapasztalt szakértőt is felkerestünk tanácsért. Havas Gábor szociológus és Erős Ferenc (tragikus módon tavaly elhalálozott) szociálpszichológus arra hívták föl figyelmünket, hogy ne lepődjünk meg, ha a leszármazottak büszkék a család jobboldali hagyományára, ami együtt járhat az antiszemita érzület nyílt vállalásával is. Azt javasolták, hangsúlyozzuk az őket ért hátrányokat, és legyünk minél megértőbbek, hiszen a gyerekek nem tehetnek szüleik cselekedeteiről. Az elején mindenképpen emeljük ki az 1967-es tárgyalás kirakatper jellegét, hiszen a hatalom tényleg látványos meghurcolást akart. Szakértőink hipotéziseit akkor mi is osztottuk, azonban a találkozások végül másról árulkodtak.

Az említett szerzőkön kívül közvetve hálásak lehetünk László János pszichológusnak, akinek írásaiban a részletesen taglalt egyéni és kollektív pszichés jelenségeket – tagadás, hárítás, látens vagy virulens antiszemitizmus, racionális és érzelmi elemek keveredése, felelősségvállalás és önfelmentés, egyéni és kollektív elhallgatás stb. – a beszélgetéseink során lépten nyomon „tetten érhettük”.

Közkönyvtárban, pap nélkül

A 1967-es kirakatper jellegét nem az alaptalan, a hatalom által kieszelt, valótlan állítások adják, mivel a nyilas fegyveres pártszolgálatosok 1944 őszén és telén szinte biztos, hogy civileket gyilkoltak és ily módon háborús és emberiesség elleni bűntetteket követtek el.

A vizsgálat és a bírósági ítélethozatal tehát indokolt volt, akár évtizedekkel az események után is. A kádári hatalomgyakorlás azonban az egykori bűnösökkel együtt pellengérre állította azok ártatlan családjait.

Az összehangolt sajtóoffenzíva legmeghatározóbb darabja Szabó László és Sólyom József tendenciózusan lejárató, 1967-ben kiadott kötete, A zuglói nyilasper volt. Az első ránézésre komolynak ható bulvárkiadvány jórészt a rendőrségi iratok és a tárgyalási jegyzőkönyvek szövegéből állt össze, és előszeretettel időzött a legbrutálisabb és legperverzebb részleteknél.

E kötet nemcsak szenzációhajhász érzéketlensége miatt gyakorolt hosszútávú hatást az elkövetők családjaira, hanem mert írói oknyomozó jártasságukat fitogtatva, de talán még inkább puszta rosszindulatból, megadták az elítéltek pontos lakcímeit is. Kutatói nyomozásunknak szintén ezek, az ÁBTL-ben őrzött rendőrségi iratokból még precízebben kinyerhető (1966-67-es) adatok képezték a kiindulópontját.

Néhány hónap készülődés után elérkezett a cselekvés ideje. Egy kollégám azt ajánlotta, hogy pappal menjünk, úgy nagyobb az esélyünk, hogy beengednek. És ha szívrohamot okozunk, akkor is jól jön a jelenléte, tette hozzá. Nem fogadtuk meg tanácsát.

2014 őszén végül személyesen kerestem fel munkahelyén, egy nyilvános könyvtárban az egyik általunk beazonosított unokát. A téma felvetése láthatóan mellbe vágta, de azért „állta a sarat”. Helyben nem tudta eldönteni, mit tegyen, de utóbb emailben elfogadta, hogy magnóval felkeressük és felvegyük beszélgetésünket.

Mint talán érzékelhető, mi épp annyira félszegek voltunk, mint amennyire tartottak tőlünk, illetve a „rosszhiszemű külvilágtól” e súlyos nyilas örökségek hordozói.

Magunkra vállalt úttörő szerepünktől mélyen meghatva mégis belevágtunk, és beszélgetéseket kezdeményeztünk a nyilas elkövetők családjaival.