Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Mark Rutte sikerének és a holland baloldal mélyrepülésének titka

A liberális pártok erejének növekedését, illetve a baloldal huzamosabb ideje tartó lejtmenetének folytatását hozták a szerda este lezáruló holland parlamenti választások.

A voksok 86 százalékának feldolgozása után Mark Rutte 2010 óta hatalmon lévő miniszterelnök pártja, a Szabad Demokrata Néppárt (VVD) 22,9 százalékon áll, 1,6 százalékponttal növelve négy évvel ezelőtti eredményét. Még nagyobb növekedést könyvelhetett el a D66 nevű progresszív-liberális formáció, amely 14,1 százalékos eredményével a második helyre futott be, és ezzel az eddigi kormánykoalíció második legerősebb erejévé vált.

A választások másik fontos eredménye, hogy átrendeződés történt a holland szélsőjobbon belül. Geert Wilders Szabadságpártja (PVV) gyengébben teljesített mint 4 éve, 3 mandátumot veszítve a 150 tagú parlamentben. Ugyanakkor kettőről nyolcra emelkedett Thierry Baudet Fórum a Demokráciáért (FvD) névre hallgató pártjának a mandátuma, és egy másik szélsőjobbos alakulat, a JA21 is négy mandátumot szerzett.

Baudet azzal négyszerezte meg parlamenti erejét, hogy leghangosabban szólalt fel a járványvédelmi korlátozások ellen.

A szélsőjobb összesen 29 mandátumot szerzett, ami az egyik legjobb eredménye, ugyanakkor ezt nagyobb széttöredezettség mellett érte el.

Tovább folytatódott a holland baloldal zsugorodása is. A hagyományos balközép párt, a PvdA (Munkáspárt) a négy évvel ezelőttivel gyakorlatilag megegyező eredményt produkált. Ám a PvdA 2017-ben mandátumainak nagy részét (38-ból 29-et) már elveszítette, így a mostani stagnálás nem sok jót jelent a holland politika valamikori fontos szereplőjének.

Felére csökkent ugyanakkor a zöldek szavazataránya, és a Szocialista Párt (SP) is 9-ről 6 százalékra dolgozta le magát.

Hogy mi is áll a baloldal siralmas teljesítménye mögött, arra a legátfogóbb elemzést a nemzetközi sajtóban Merijn Oudenampsen, holland szociológus-politológus készítette a New Left Review blogján.

A szakértő szerint ez a teljesítmény a következő három tényező által magyarázható:

  1. a holland szociáldemokrácia válsága;
  2. a politika kulturális dimenziókra fókuszálása; és
  3.  az állami szerepvállalás visszatérése.

Az első dimenzióval kapcsolatban Oudenampsen úgy látja, hogy az elmúlt évtizedekben a PvdA a megszorítások pártjává vált, ugyan megőrizte munkáspárti kampányretorikáját, de kormányon mindig az alsóbb rétegeket sújtó költségvetési egyensúlypolitika és megszorítások mellett foglalt állást.

Szimbolikus ebben a tekintetben, hogy a görög válság idején az Athénra további megszorításokat képviselő Eurocsoportot az a Jeroen Dijsselbloem vezette, aki a PvdA színeiben volt pénzügyminiszter.

Az is beszédes, hogy a Rutte kormány év eleji lemondását hozó botrányba, amelyről a Mércén is beszámoltunk, szintén a PvdA vezetője bukott bele igazán. Januárban derült ki, hogy a holland adóhivatal hamisan vádolt meg több ezer családot azzal, hogy jogtalanul vették fel a családi pótlékhoz hasonló juttatást. A hivatal 2013 és 2019 között több tízezer euró elmaradást követelt olyan kettős állampolgárságú családokon, akik valójában nem is tartoztak semmivel, számos család tönkre is ment az ügyben. Ennek az időszaknak a nagy része alatt (2012-2017) a PvdA elnöke, Lodewijk Asscher volt a területért felelős szociális ügyi miniszter.

Asschernek ezért januárban le kellett mondania a párt listájának vezetéséről, így a választások belső válság közepén találták a pártot.

Hogy a többi baloldali formáció miért nem tudott profitálni a Munkáspárt gyengüléséből, azt a második dimenzió, a politika kulturális dimenzióinak dominanciája magyarázza.

Oudenampsen szerint ugyanis a ’90-es évek elején Francis Fukuyama amerikai filozófus még Hollandiát tartotta a történelem végét hozó liberális konszenzus éllovasának, az évtized végére kiújultak a konfliktusok az iszlám- és bevándorlásellenes szélsőjobb felfutásával.

A Pim Fortuyn, majd később Geert Wilders nevével fémjelezett mozgalom a politikát korábban meghatározó gazdasági-társadalmi törésvonalak helyett a kulturális törésvonalakat állította a holland politikai középpontjába, az iszlám elutasításával és egy erős holland nemzettudat szükségességének propagálásával.

Ez az identitásalapú diskurzus átalakította a pártpolitikát is, jobbra húzva a teljes palettát. A baloldali pártok sok különböző stratégiát próbáltak ki ebben a mátrixban, az SP még a kelet-európai uniós bevándorlók korlátozását is felvetette. Ám ebben a versenyben eleve vereségre voltak ítélve a jobboldallal szemben.

Mark Rutte sikerét is az magyarázza, hogy nem ritkán EU-kritikus és bevándorlásellenes szólamokat tudott megpengetni, és ezáltal a szélsőjobb mainstreamebb, civilizáltabb alternatívájaként tudott fellépni.

Időközben azonban világszerte kifulladt a megszorítópolitika népszerűsége is, a koronavírus-járvány idején már világszerte új paradigma dominált, amely a gazdaság pörgetését állami szerepvállalással és a lakosság közvetlen anyagi támogatásával képzeli el. Ahogy arról szintén beszámoltunk, az amerikai kormányzat élen jár ennek az új modellnek a bevezetésében.

Ez a harmadik dimenzió sem kedvez ugyanakkor a balközép pártoknak, hiszen a teljes holland pártpaletta elmozdult ebbe az irányba, így a valamikor a baloldal sajátjának tekinthető gazdaság- és társadalompolitikai javaslatok megjelentek a centrista és jobbközép pártok válságkezelési repertoárjában is.

E három tényező összhatása által egyébként nemcsak a holland, de a teljes európai balközép stagnálását/gyengülését is megérthetjük, persze az adott országokra jellemző politikatörténeti és társadalomszerkezeti sajátosságok figyelembe vételével együtt.