Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Ha a piac képtelen az önszabályozásra, rábízzuk-e az államra a közösségi platformok megregulázását?

Az elmúlt évtizedekben a közösségi média rendkívüli szerepet kapott mindennapi életünkben. Az internetes platformok segítségével azonban nem csak ismerőseinkkel oszthatjuk meg gondolatainkat, de az ott megjelent tartalmak ránk is befolyással vannak.

Nem kell sokat keresgélni, hogy példát találjunk arra, a techcégek hány alkalommal éltek vissza az általuk nyújtott szolgáltatás hatalmával. Az ingyenes platformokért az adatainkkal fizetünk, amiket aztán kiárusítanak saját haszonszerzésük érdekében, és többek között a politikai szereplők is még nagyobb befolyást tudnak gyakorolni a választókra, a személyes adataink révén jobban ránk szabott reklámjaikkal.

Valamiért azonban a világ kormányainak napirendjére csak az utóbbi években került fel a közösségi médiák szabályozása. A szólásszabadság élharcosának tűnő platformok reputációja zuhanórepülésbe kezdett, ahogy a társadalom lassan ráeszmélni látszik a tényre: a piaci szereplők nem garantálhatják az állampolgárok szabadságát. De akkor ki?

Napjainkban ez nem is olyan egyszerű kérdés, hiszen a demokrácia fékek és ellensúlyok rendszere nem terjed ki a Facebookhoz hasonló techóriások virtuális világára. A közösségi oldalak szabályozására tehát már csak azért is szükség lenne, hogy demokratikus garanciákat rendeljünk a magáncégek által kialakított felhasználási feltételek mellé.

Az állami szabályozás viszont nem minden esetben jelent egyet a szólásszabadság biztosításával. A neoliberalizmus hívői gyakran féltik piaci integritásukat a közhatalom szabályozásaitól, de hazánkban is joggal merülhet fel aggodalom, hogy a kormánypárt akár vissza is vághatja az egyetlen olyan médiafelületet, ahol valamennyire kiegyenlített erőviszonyok mellett zajlik a politikai szereplők kommunikációja.

De mégis mi lenne a helyes megoldás, amelynek révén a társadalom élhet a szólásszabadsághoz való jogával, úgy, hogy azt sem a multik, sem a túlbuzgó állami vagy kormányzó hatalom ne korlátozza?

Az internet előtt

A kapitalizmus védőbástyájaként ismert Egyesült Államokban évtizedek óta él a hiedelem, miszerint a demokratikus rend záloga a szabad piac. Ez könnyen magyarázható azzal, hogy az USA törvényhozási kultúrájában jelentős szerepet kapnak a különböző nagyvállalatok lobbitevékenységei, így a cégek kiterjedt befolyással rendelkeznek a szakpolitikák megalkotásában.

Ez a meghatározó lobbierő tette lehetővé azt is, hogy az információs technológia forradalmi vívmányainak megjelenésével olyan újabb szabályozások születtek, amelyek megkönnyítették a megfelelő tőkével rendelkező multiknak, hogy a tartalomszolgáltató piacra is betörjenek. A médiumok privatizálása tehát még jóval az internet előtt kezdődött folyamat.

A huszadik század végén a fejlett ipari országokban a televízió volt a legfontosabb médium a kulturális iparágakban. Éppen ezért a privatizációt támogató gazdasági szereplők összefogtak az állami monopólium felszámolására. Azzal érveltek, hogy az állam nem képes kiszolgálni a  fogyasztói igényeket, ezzel pedig nem nem biztosítja a polgárok érdekeit és a kommunikációs szabadságot, valamint a közszolgáltatás sem mentes a politikai befolyástól. A neoliberális nézet, miszerint a demokratikus értékek és a szólásszabadság záloga a szabadpiacban rejlik, hamar elterjedt szerte a világban.

A közszolgálati médiát felülről betörni kívánó piaci erők azt ígérték, a kommunikációs technológia a jövőben azt fogja szolgálni, hogy minden területen megnövelje az emberi szabadságot, és ezáltal létrejön az okos emberek társadalma.

A privatizációkkal és liberalizációval azonban a közszolgálati és tájékoztató tartalmakat felváltotta az úgynevezett trash TV. A műsorok tehát nem változatosabbak és informatívabbak lettek, hanem csak több csatornán vált elérhetővé ugyanaz a mainstream tartalom, ahogy a multik egymással versenyeztek a magasabb reklámbevétellel kecsegtető  nézettségért.

A média elpiacosodásának kritikusaiként Theodor Adorno és Max Horkheimer azzal érveltek, hogy a tömegkommunikációs ipar csak tovább erősíti az ehhez hasonló káros trendeket azzal, hogy lerombolja a magas és az alacsony kultúra közötti megkülönböztetést, és ennek hozadéka a „stilizált barbarizmust”.

A minőségi tartalmakat tehát egyre inkább felváltották a könnyen érthető, sematizált mémek és ismerős narratívák, mint a vetélkedő és reality show-k, de még a hírközlés is bulvárosodott. A tartalmak kulturális értéke helyett az ismertség lesz a meghatározó tényező, vagyis hogy a fogyasztó felismeri-e a gyakran használt sémákat.

A nézőkért folytatott harcban a műsorszolgáltatók rohamos expanzióba kezdtek, ezzel lehetetlenné vált a piacra belépés azok számára, akik nem rendelkeztek elégséges anyagi tőkével. Lassan a világ országaiban a kábeltévé még az államinál is erősebb monopolhelyzetbe került a nagytőkés magáncégek versengése révén.

A neoliberalizmus tehát nem tudta betartani a kommunikációs szabadsággal és a függetlenséggel kapcsolatos ígéreteit. A piacot mindössze néhány konglomerátum uralta alacsony költségvetésű, silány tartalmú, stilizált produkciókkal, új szereplőknek pedig lehetetlenné vált betörni a tartalomszolgáltató iparba.

Ráadásul az eddig az állam által szolgáltatott tájékoztató és informatív tartalmakat sem tudták biztosítani.

Ez azért is történhetett meg, mert a privatizációs hullámban a felparcellázott állami sávok után semmilyen kötelezettséggel nem terhelték a cégeket. Nem kellett informatív vagy közérdekű tartalmakat sugározniuk, sőt a reklámok mennyiségét is növelték az új tömegkommunikációt szabályozó törvények. A jelenség fontos tényre világított rá:

a fogyasztói igények kiszolgálása nem egyenlő az állampolgárok érdekeinek képviseletével.

Mi a helyzet a közösségi oldalakon?

A kábeltévé fejlődésének példáján láthattuk, hogy egyszer már befulladt a piac kommunikációs szabadság biztosítására tett kísérlete. De mi a helyzet az internettel? Habár itt nem egy egyszerű privatizációs folyamat ment végbe, a közösségi oldalakon talán egy minden eddiginél nagyobb monopólium uralkodik. A rohamosan fejlődő információs technológiák kulcsszerepet játszottak a globális világrend kialakulásában.

Today we’re starting to launch payments for people using WhatsApp in Brazil. We’re making sending and receiving money as…

Közzétette: Mark Zuckerberg – 2020. június 15., hétfő

 

A világháló megjelenésével leküzdhetőnek látszottak a kábeltévé, a rádió és a nyomtatott sajtó által oly sokáig fenntartott információs monopóliumok. A felhasználók szabadon kereshettek nekik tetsző tartalmakat a weben, sőt, még egymással is kommunikálhattak különböző fórumokon.

Az internet fejlődésével pedig létrejöttek az úgynevezett Web 2.0-es felületek, amelyek célja már kifejezetten a felhasználók közötti interakció volt. Ilyenek az úgynevezett közösségi médiák, melyek a platformgazdaság alapelvén működnek. A Facebook, az Instagram, a Twitter és társaik mind olyan médiumok, melyek egyáltalán nem generálnak saját tartalmat, ezeket a felületre regisztrált felhasználók biztosítják számukra.

A platformgazdasági modellt később a lakáspiac, az utasszállítás és az online webshopok is átvették, ugyanis minimális befektetéssel jelentős profitot hoz egy olyan felület, ahol a fogyasztó és az előállító szabadon léphet kapcsolatba egymással, miközben a felület biztosítója és fenntartója haszonra tesz szert.

A Facebook ráadásul semmilyen anyagi juttatást nem kínál a nagy forgalmakat generáló tartalomgyártóknak, amit a techóriásokat szabályozni kívánó politikai erők már szóvá is tettek.

A közelmúltban egy ausztrál törvénytervezet például kifejezetten arra tért ki, hogy a médiaplatformot üzemeltető cég térítse meg az ország hírszolgáltatóinak a tartalomgyártás költségeit. Erre válaszul a Facebook letiltotta az ausztrál hírek megosztását, ami óriási port kavart a világsajtóban. A canberrai kormány később bejelentette, hogy módosítanak az eredeti törvénytervezeten, és a megegyezést keresik a közösségi oldallal.

Mivel a Facebook óriási monopolvállalattá nőtte ki magát az elmúlt 10 évben, ezért elérés szempontjából megkérdőjelezhetetlen fontossággal bír a hagyományos weben jelenlévő hírportálok számára, melyek teljesen ki vannak szolgáltatva az algoritmusnak.

A közösségi oldalak ugyan nem állítanak elő saját tartalmakat, viszont nagyon is befolyásolják a felhasználók internetfogyasztási szokásait, és azt is, hogy milyen tartalommal találkoznak a világhálón.

A perszonalizált reklámok (Ad-ok) attitűdváltozásokat céloznak, amivel kondicionálhatják politikai beállítottságunkat, vagy éppen fogyasztói igényeiket. Mindemellett a közösségi oldalak a közérdekű tájékoztatást is blokkolhatják, miközben számos esetben álhírekkel is találkozhatunk rajtuk, és az ott megjelent tartalmak kritikátlan befogadása pedig csak tovább növeli a káros médiafogyasztási szokásokat.

Azaz megintcsak megdőlni látszik az elmélet, hogy egy magántulajdonban lévő óriáscég biztosíthatja-e a kommunikációs szabadságot. A Cambridge Analytica botrányai óta tudjuk, hogy a politika szereplői miként használják fel az állampolgárok adatait, a Facebook algoritmusával pedig hogyan manipulálnak egész választásokat.

De akkor mégis miért él még a mítosz, hogy a szabad piac politikai befolyástól mentes övezet? Talán mert a közösségi média az egyetlen olyan felület, ahol nem érvényesül az állami paternalizmus és tartalmi cenzúra. Ez hazánkban pedig egy különösen meghatározó tényező.

Az állami szabályozás korlátai

A Telex nemrégiben elemzést készített a magyar politikusok népszerűségéről a közösségi oldalakon, az eredmények pedig rámutattak, hogy a Facebook a hazai nyilvánosság utolsó olyan felülete, ahol az ellenzékkel szemben nincsen túlerőben a Fidesz. Mivel a Web 2.0-es platformokon a közösségi oldalon kívül nincsen közvetítő kommunikációs szereplő, ezért a politikusok is közvetlenebbül tudnak szólni a választókhoz, ezzel pedig ők is ki vannak szolgáltatva a techóriásoknak.

Azonban egy másik tényező is tovább növeli a Facebooktól való függést, ez pedig a hatalmas kormánymédia-túlsúly. Jelenleg óriási kormányközeli konglomerátumok uralják a hazai médiát, és extrém tartalmi cenzúrát gyakorolnak, így különösen fontos a kiegyenlített erőviszonyokkal rendelkező kommunikációs felületek életben tartása. Kérdéses azonban, hogy a jelenlegi rendszer meddig tartható fent.

Nemrégiben Varga Judit igazságügyi miniszter lengette be a hírt, hogy a kormány is készül a közösségi oldalak megregulázására. Ezt a Facebook cenzúra tevékenységével indokolta, vagyis hogy a cégek önkényesen „bárkit lekapcsolhatnak az online térből, bármilyen hivatalos, átlátható, tisztességes eljárás és jogorvoslat lehetősége nélkül”.

A szabályozás kérdése számos országban napirendre került már, valamint az EU is foglalkozik a jelenséggel. A Fidesznek azonban néhány éve még semmi problémája nem volt azzal, hogy a Facebookot saját politikai céljaira használja, amit az is bizonyít, hogy választási kampányaik során az ellenzék digitális reklámokra szánt költségvetésének többszöröséért vásároltak hirdetéseket a közösségi oldalon.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Varga Judit (@dr.varga.judit) által megosztott bejegyzés


Sőt, nem is olyan rég egy fideszközeli civil szervezet a baloldali médiatúlsúlyt kompenzálni kívánó Facebook-harcos képzést is indított. Donald Trump letiltása a közösségi felületekről azonban a nagyobbik kormánypártot is a reguláció irányába sarkallta.

Az elmúlt hónapok során a közösségi oldalak szabályozására tett nemzetközi törekvések elsősorban azt a célt szolgálják, hogy biztosítsák a kommunikációs szabadságot és a demokratikus garanciákat az online térben is, valamint hogy ne egy óriáscég kezében összpontosuljon minden hatalom.

Azonban ha egy államban már az offline térben is gondot okoz mindezek betartása, joggal merülhet fel aggodalom, hogy egy újabb kommunikációs platform sorsa forog kockán. A helyzet tehát összetett: a szólásszabadsághoz való jogunkat sem a piacra, sem a politikai szereplőkre nem bízhatjuk.

Ha el is jött az idő, hogy nemzeti kormányok és nemzetközi szervek is fellépjenek a techóriások hatalma ellen, ahhoz, hogy ezek a szabályozások ne csússzanak át paternalista, állami cenzúrába, társadalmi részvételre van szükség. A szakmai és civil szervezetek, a témával foglalkozó és a közjó érdekében elkötelezett szakértők bevonására, nem utolsósorban pedig ránk, e platformok használóira, akiknek éppúgy meg kell küzdenünk a jogainkért a virtuális világban, mint az élet más területein.

 

Felhasznált irodalom:

Marx Horkheimer – Theodor W. Adorno: A felvilágosodás dialektikája (1944)

John Keane: Média és demokrácia (1998)

David Hesmondhalgh: A kulturális iparágak (2013)