1944. októberében a józsefvárosi Népszínház utcában fegyveres összecsapás bontakozott ki zsidó ellenállók és német náci, valamint nyilas üldözőik között. A harc során a megszálló német hadsereg harckocsikat is bevetett. Az epizódot mindezidáig csak részben dolgozta fel a történetírás, a második világháborúval és a magyar ellenállással kapcsolatos emlékezetből pedig gyakorlatilag hiányzik a „Kis Varsó,” annak ellenére, hogy tudásunk szerint a legjelentősebb magyar fegyveres antifasiszta ellenállásról van szó. Gazdag Péter eredeti kutatásokon alapuló cikksorozata minden fellelhető forrás feldolgozásával a lehető legteljesebb képet próbálja kialakítani az eseménysorról. A három részes sorozat befejező része.

Az első cikk arról számolt be, hogy a nyilas puccs idején, 1944. október 15-e és 17-e között, mikor Józsefváros zsidóként megbélyegzett lakosságát nácik és nyilasok kihajtották a Kerepesi úti lóversenypályára, fegyveres ellenállás bontakozott ki, amit csak több német tank bevetésével sikerült leverni. A felkelés helyszíneit és az ellenállók kilétét csak hosszú évtizedek során, szórványosan publikált részletekből és a Gláser Jakab Emlékalapítvány interjúi alapján sikerült összeállítani. A sorozat e záró darabja azt vizsgálja, hogy az eseménysorozat mostanáig hogyan maradhatott ennyire feldolgozatlan?

1943-1944-es naplójában a háborút Budán átvészelő Márai Sándor a következőket írja, dátum nélkül: „Háromszázezer ember életéről döntenek e napokban a német hóhérok és magyar sintéreik. Egyes házakban állítólag fegyverrel védekeznek a zsidók; s ez csakugyan a legokosabb, amit tehetnek; a gyakorlatban nem ér sokat ez a védekezés, de halálnak is jobb, mintha bevárják a sorsot, amit a pecérek szánnak nekik – és nekünk, mindenkinek, akik gyűlölik őket, s akiket gyűlölnek.”

Ezzel a meglátással, miszerint a pesti zsidók részéről a fegyveres védekezés a „legokosabb” lenne, Márai a mai napig egyedül áll – olyannyira, hogy sok helyszíni lakos és interjúalany vagy egyáltalán nem említ ellenállást, vagy egyetlen házparancsnoknak, illetve a nácik és nyilasok mészárlásra való ürügyének tudja be.

Hogyan és miért alakulhatott ki az ellenállás narratívájával kapcsolatban ilyen szintű ellentmondás?

Kutas Péter a Népszínház utca 59. házparancsnokáról, egy „bizonyos Molnár”-ról állította, hogy szolgálati fegyverével „egy nappal korábban” lelőtt az ablakából egy nyilast, majd „bejelentette, hogy a zsidók tették.” Kutas szerint neki „ezt mesélték, a felszabadulás után.” Gúth Zoltán október 17-i lövöldözésben résztvevő nyilas barátja, Alfréd, kilenc német halottat említett Gúthnak az utóbbi naplóbejegyzése szerint – de nyilas halottat egyet sem, ellenben sok sebesültet. A szintén az 59.-ben lakó Jakab Endre hasonlót állít a „légoltalmi parancsnok”-ról, aki „a harmadik emeletről kilőtt egy pisztollyal az ablakon.” A szintén az 59.-ben lakó Rehovitz Lili, aki gyerekét és barátnője fiát bújtatta a ház pincéjében, elmondása szerint ezt a „végtelen rendes” házmester tudtával és a „gyilkos házparancsnok” Molnár segítségével tehette meg, akinek a „kiválasztott és megkülönböztetett zsidai” voltak. Az akkor 11 éves Temes Ibi csak „dög”-ként aposztrofálta a házparancsnok Molnárt.

Mindebből az következne, hogy egyetlen, halottat valószínűleg nem követelő pisztolylövés miatt rendeltek volna legalább két (nemhogy tizenhárom) Tigris tankot a németek a Népszínház utcába, hogy az 59. szám harmadik emeletét, ahonnan Jakab Endre állítása szerint Molnár kilőtt, szétlőjék; Márton Tamás szerint pontosan a kettes számú lakást.

A Hacair-tag Mayer József állítása szerint „[a] németek azt mondták, hogy kilőttek rájuk valamelyik emeletes ház ablakából.” Spindler Éva szerint „[a]zt csinálták, hogy ledobtak egy vörös csillagot az ablakból a nyilasok, és azt mondták, hogy ezt a zsidók dobták le, és minden ötödiket lelőtték.” Egy vöröscsillag ledobása ugyan antifasiszta ellenállásként nehezen értelmezhető, de még megtorlás ürügyeként is ellentmondásos. Akárcsak a házparancsnok vélhetően leadott lövése – amiről szemtanúvallomás nem áll rendelkezésünkre – és a tömegmészárlás közti ok-okozati összefüggés, a ledobott vöröscsillag is csavaros logikát kölcsönöz a mészárlás megindoklására. Mindezzel együtt jelenleg összesen huszonhat rendelkezésünkre álló forrás említi a tűzharcot, ami a Népszínház utcában hat házat, még legalább négy másik utcát, illetve a Teleki és Tisza Kálmán tereket egy három napig tartó fegyveres ellenállás helyszínévé tette – amit a fenti interjúalanyok lényegében egyetlen pisztolylövésre redukálnának.

Az első részben idézett, 1944. október 16-i események kapcsán előterjesztett, 1944. évi rendőrségi feljelentés gépelt részeinek kézzel javított verziói első ránézésre hezitálva közelítik meg a történteket, ahogy az a későbbi, ambivalens nyilatkozatokban is megfigyelhető. Az ellenállásra vonatkozó első mondatban, miszerint a „Teleki-tér és Népszínház-utca (sic) környékén zsidók lövöldöztek”, a „környékén” után az „állítólag” kézzel át van húzva. Ezzel a kortárs rendőrségi jegyzőkönyv tényként kezeli a zsidó ellenállást. A következő mondatban ez az álláspont megfordul, amennyiben: „[e]miatt német SS-katonák és felfegyverzett nyilas párttagok” a gépelt, áthúzott rész szerint „tűzharcot vívtak a házakból lövöldöző zsidókkal”; míg a kézzel írt, az előbbit javítandó rész szerint már „a zsidó házakat tűz alá vették.” Itt mindössze fogalmazási javításról van szó: a két mondat megerősíti az ellenállás tényét.

A szintén kortárs, de nem szemtanú Heltai Jenő naplóbejegyzése az első, ami az 59.-es számú ház lakóiéhoz hasonló ambivalenciát tartalmaz, azzal együtt, hogy olyasvalamit rögzít, nyilván hallomás alapján, amit az eseményeket szintén kortársként rögzítő Gúth Zoltán beszámolója nem: egy szó szerint egyik napról a másikra bekövetkezett nézetváltást az eseményekről. Október 16-án Heltai még úgy írja le a Népszínház utcai tűzharcokat, hogy egy „háznak lakói védekeztek,” de másnapra, mikor már „borzalmas dolgok történnek”, akkor nem védekező lakók, hanem „agent provocateürök (sic)” lőnek ki az ablakokból.

Két egymástól független kortárs forrás tehát – egy vélhetően nem zsidók által előterjesztett rendőrségi feljelentés és egy zsidó származású író naplója –, először zsidó ellenállást említ, majd azt egyik esetben szó szerint átírja, míg a másik esetben megkérdőjelezi azt. Ez a megítélési folyamat később megfordul, amennyiben Lévai Jenő 1946-os beszámolója szerint „a Tisza Kálmán tér, másnap a Teleki tér megtelik ártatlanul legyilkolt zsidók hulláival,” míg Komoróczy Géza 1994-es tolmácsolásában nem „ártatlanul legyilkolt zsidók hulláival” telt meg a két tér, hanem „az ellenállók holttestével (sic)” – amivel ugyanakkor szintén elismeri az ellenállás tényét.

Számos interjúalany, ezzel ellentétben, a személyes véleményével mintha érvényteleníteni próbálná saját nyilatkozatát is – mint például Yoseph Ben-Nun a pogrom ürügyéről: „Azt mondták, hogy megtámadták őket, hogy ellenállók lőttek a nyilasokra, de nem hiszem.” Müller Tamás egyszerre ismeri el, hogy az ellenállásnak nem volt szemtanúja, miközben a tényét is cáfolja: „Hallottam, hogy volt itt valami lövöldözés, de ez nem volt igaz … A Népszínház 59[.-ben]… ottan azt kitalálták, hogy munkaszolgálatosok fegyverrel lőttek a tetőről a németekre.”

Az ellenállás megkérdőjelezésének egy motivációját talán Kohen Nikolas nyilatkozata világítja meg, aki az 59.-es számú házban kivégzett Adler Lászlóról mondta: „Nehéz elképzelni, hogy a zsidó fiú ellenállást csinált volna.”

A fenti nyilatkozatok kivétel nélkül mind a Népszínház utca 59.-ben történt pogrom kapcsán hangzottak el, így nem kizárható, hogy a túlélők úgy vélekedtek, hogy az ottani mészárlás mint egy megtorlás története bemocskolná az ártatlan áldozatok emlékét; annál is inkább, mivel maga a fegyveres ellenállás a mai napig név szerint senkihez sem köthető.

A Népszínház utca 59.-ben történt pogromtól itt eltekintve viszont van helyi interjúalany, aki máshogy vélekedett erről, mint például Sugár Rózsa, aki szerint „a Teleki tériek különben is harcosak voltak, képesek voltak ellenállni.”

A Népszínház utca 59.-ben történt ellenállást hat forrás erősíti meg, köztük három közvetlen szemtanú, akiket korábban idéztünk (Szántó Györgyné, Márton Tamás, Balázs József), három másodkézből (Harkányi Endre: „a Népszínház utca 59.… arról volt híres, hogy ott föllázadtak a zsidók”; a korábban idézett Yoseph Ben-Nun; és Komoróczy Géza, „A zsidók története Magyarországon” II. kötet); illetve Kassák Lajos leírása is, főleg Márton Tamás nyilatkozata alapján, nagy valószínűséggel a Népszínház utca 59.-re vonatkozik. Komoróczy Géza ugyanakkor, bár nem választja külön az ellenállást a pogromtól, azt írja, hogy az 59. udvarán azokat végezték ki, akiket „az ellenállás letörése után elfogtak” – arra utalva, hogy közöttük olyan ellenállók is lehettek, akik „a Népszínház utca 31. [illetve a] Teleki tér 4. házból is rálőttek a nyilasokra”.

Tűzharc ugyanakkor messze nem csak a Népszínház utca 59.-ben zajlott. Miért állna bárkinek is érdekében a történtek után több mint 75 évvel is hallgatni egy ilyen fontos, ritka, és következményeiben rég senkit nem veszélyeztető ellenállásról.

A felejtés kezdete egy vérvád-hisztéria árnyékában

A Kis Varsó akciója után fél év sem telt el, mire a pesti antifasiszta ellenállást szervező, 1944 karácsonyán nyilasok által kivégzett Bajcsy-Zsilinszky Endréről már főutat neveztek el Budapesten. A Kis Varsó harcosai az elmondások szerint nem csak zsidók és antifasiszták, de legalább részben szociáldemokrata és kommunista partizánok is voltak. Mi késztethetett ezek után egyes túlélőket és szemtanúkat arra, hogy az ellenállás tényét alapjaiban megkérdőjelezzék?

A Kis Varsó leverése után alig egy héttel, 1944. október 21-én – egy nappal azután, hogy Budapest zsidóságát nácik és nyilasok elkezdték kényszermunkára fogni, amit a novemberi, bevagonírozást helyettesítő halálmenetekké szerveztek tovább –, a Harc című nyilas lap főszerkesztője, Bosnyák Zoltán következőképp írt elsőként a józsefvárosi csatáról: „Aki látta a végzetes októberi vasárnapon az utcára tóduló, pöffeszkedő és kaján kárörömmel szemünkbe (sic) vigyorgó zsidókat, aki látta az eltorzult vonásokat az arcukon… láthatta, miképpen támadták meg orvul, hogyan lőttek le zsidó házakból gyanútlan, védtelen embereket, azoknak nem lehetett semmi kétsége afelől, hogy mi történt volna itt, ha tényleg felülkerekedtek volna.”^[1] Itt az „utcára tóduló, pöffeszkedő és kaján kárörömmel a szemünkbe vigyorgó” zsidók azok a családok, akiket a nyilasok a Tattersallba (a lóversenypályára) hajtottak; a „gyanútlan, védtelen emberek” pedig a Tigris tankokkal, aknavetőkkel, és géppuskákkal a környék házait támadó SS-katonák és az őket segítő fegyveres nyilasok. Ehelyett Bosnyák vallomása szerint „[ö]kölbe szorult kezekkel, fogcsikorgatva kellett eltűrnünk ezeket a zsidó kihívásokat. Semmit sem tehettünk ellenük.”

A „semmi” alatt többek között a Népszínház utca 59.-ben történt tömegmészárlást érthetjük.

Alig egy héttel később, október 26-án jelent meg a Szálasi-kormány igazságügy-minisztere, Budinszky László beszédének szövege a Magyarságban, amiben az országgyűlési képviselő így ír a történtekről: „fegyverek dörrentek a házak padlásablakaiban, kézigránát robbant az utcán, magyar és német katona lába előtt – Izráel népe megmutatta igazi arcát, s ízelítőt adott a bosszúszomjas dühből, amely eltöltötte…”^[2] Ez az „ízelítő” is, mint Bosnyák cikkében a gyanútlan és védtelen emberek ökölbeszorított kezei és fogcsikorgatása, azt a látszatot kelti, mintha a józsefvárosi zsidóság fegyveres hadjárata a nácik és nyilasok ellen csak valami nagyobb akció kezdete lett volna.

Heltai, Márai, Bosnyák, és Budinszky szövegei közvetlenül az események után, a nyilas korszakban születtek. De milyen volt a közhangulat Pesten közvetlenül a háború után?

Pelle János történész leírásában a háború után éppen egy évvel, 1946. május 8-án történt egy kis híján halálos lincselés, mégpedig nem máshol, mint épp a Teleki téren, aminek egy zsidó ószeres volt az áldozata, nem más mint a gyerekgyilkosság koholt vádja alapján. A tömeg által célba vett Molnár Lajost csak rendőri védelemmel sikerült végül kórházba szállítani. Ez azonban nem volt egyedülálló eset: egy városszerte elterjedt, középkori antiszemita vérvádak hagyományát felidéző rémhírhadjárat vette kezdetét, miután egy rákospalotai büfé romlott disznósajtjától rosszul lett emberek azt kiabálták, hogy a zsidó árusok disznósajt helyett legyilkolt gyerekek húsát adták el nekik.

Mint Pelle János a Valóságban megjelent „Józsefváros zsidó múltja (2. rész): zsidó ellenállás” című cikkében kifejti,

Újpesten egyesek „gyermekkörmöket” véltek találni virsliben – amit összefüggésbe hoztak a holokauszttúlélő piaci árusok hazatérésével. Mire ez a pletyka Pesterzsébeten át Kőbányáig terjedt, már egy teljes, holokauszttúlélők által üzemeltetett gyermekhús-szalámigyár volt a tárgya – ami a Lehel téri piacon is kirobbantott egy lincselési kísérletet.

Az 1944-es októberi ellenállás környékéről, a Józsefvárosból indult el végül az az ország számos részét megjáró vérvád-hisztéria, ami „több helyen, pl. Hajdúszoboszlón, Kunmadarason, Makón, Miskolcon és másutt is felszínre tört, és jelentős szerepet játszott a korabeli politikai harcokban.” Ennyire elterjedt lincselés- és pogromszító légkörben vélhetően még a náci megszállás és a nyilas rémuralom után is kevés zsidónak jutott eszébe felemlegetni a nácikkal és nyilasokkal vívott tűzharcot.

Streit Sándor Népszínház utcai interjúalany e tekintetben rávilágít a Kis Varsó megítélésére: „Mondhatnánk azt, hogy ez valamilyen hőstett volt abban az időben. Másrészről viszont elhallgatták ezt a dolgot … erről nem nagyon beszéltek, de én is hallottam gyermekkoromban.” Mikor a Népszínház utca 46.-ban lakó Márton Tamást kérdeztem, hogy pontosan mitől féltek annyira, hogy még kérdezni is alig mertek a történtekről, azt válaszolta, „ez olyan, mint megkérdezni, hogy szűz-e a menyasszony… Attól tartott az ember, hogy… nagyon kellemetlen következményei lesznek… ez a rendszer sokáig már nem tartotta magát… de az emberek zöme félt”.

Nem elhanyagolható szempont, hogy tűzharc szemtanújának lenni se nem egyszerű, se nem célszerű; ahogy a közvetlen résztvevőinek szintén érdekük ellenében áll, hogy láthatóak legyenek, minthogy leginkább épp azzal kockáztatnák életüket. Mint kérdésemre Bihari Tibor, akit 1944. október 15-én két nyilas is kivégzéssel fenyegetett, elmondta: „Mindenki el volt foglalva a maga dolgával, senki nem figyelt oda a másikra, hogy kit lőttek le?, és melyik háznál?, hát, ki figyelt oda abban az időben erre, hogy lövést hallottál!”

Adler Tamás, aki ennek a cikknek a kutatásában is sokat segített, elmondta, hogy a 2019-es „Zsidó ellenállás Józsefvárosban” című cikkével egyik fő célja az volt, hogy párbeszédet indítson történészek körében a Kis Varsó eseményeinek feltárására. Az 1946-os vérvád-hisztéria, vagy az ellenállás több mint fél évszázados elhallgatása nem befolyásolhatta, mégis erős szkepszissel állt a történtekhez, mint azt az első erről szóló, a Szombatban megjelent „A ,Kis Varsó’ legendája” című cikke is mutatja. A második, bővebb tanulmányában leírja, mennyire „hihetetlennek” és „életszerűtlennek tűnnek” az események, „még az ott élő és érintett interjúalanyok számára is”, illetve „egymásnak sokszor ellentmondó források”-at és „több helyen is ellentmondó írásos és… szóbeli emlékek”-et említ.

A közvetlen szemtanúk vallomásai azonban nem mondanak ellent sem önmaguknak, sem egymásnak: a történtek kapcsán sem saját állításaikat nem cáfolják, sem egymás állításait nem cáfolja két szemtanú; a már idézett közvetlen források feldolgozása során egyetlen feloldhatatlan ellentmondás sem akadályozott az események összefoglalásában. Még az október 16-i rendőrségi jegyzőkönyv javításai sem cáfolják az ellenállás tényét. Aki másodkézből hallott információkat ad tovább, vagy szemtanúk vallomásait véleményezi, az se nem állítható párhuzamba közvetlen szemtanúk nyilatkozataival, se nem írhatja felül azokat. Ugyanakkor azt, hogy „a harcok intenzitásával kapcsolatban lehetnek is túlzások”, Adler az egyik legalaposabb közvetlen, kortárs szemtanú leírásáról, Gúth Zoltán 1944-es naplóbejegyzéséről (amit 1944 helyett 1996-osra datál) írja.

Arról például, hogy a Népszínház utca 47.-ben mi történt, három független forrás áll rendelkezésünkre, amelyek, bár egyik sem közvetlen szemtanú nyilatkozata, az ellenállás tényét mind alátámasztják. Ezek közül kettőt Adler talált meg a nyilasok népbírósági dokumentumai között: Szennik György („Kérdésemre előadta a felügyelő, hogy a házból kilőttek és közülünk három embert lelőttek”) és Bolhóy Imre („…a Népszínház utca 47-es számú lakóházához kivezényelve, ahonnan … állítólag kilőttek a zsidók”) peranyagait. A harmadik forrás, az interjúalany Reisler Ferenc, egyike azoknak, akik a Népszínház utca 19.-et is megnevezik az ellenállás helyszíneként. Adler szerint a Népszínház utca 47.-ben nem volt ellenállás, ahogy az 59.-ben sem. A közvetlen szemtanúk közül ugyanakkor hárman erősítették meg az 59.-ben történt ellenállás tényét; és legalább hat forrás támasztja alá, hogy a Népszínház utca 59. fegyveres ellenállás helyszíne volt, többek között Komoróczy Géza történész már idézett állítása is, miszerint – bár szemtanúra nem hivatkozik – az 59. udvarán ellenállókat is kivégeztek; illetve az 59.-et lőtte szét a Tigris tank úgy, hogy renoválni kellett, amit az 59.-ben lakó Jakab Endrétől, illetve a szemközti 46.-ban lakó Márton Tamástól is tudunk, akik közül az előbbire Adler is hivatkozik ezügyben. Mindezek alapján egy kiterjedtebb (hat házra, legalább három utcára, és két térre tehető, kilenc német katona életét követelő) ellenállást tényként fogadhatunk el; jóllehet Adler csak a Népszínház utca 31.-et jelöli meg az „ellenállás helyeként”.

Hogyan lehetséges, hogy a legjelentősebb magyar fegyveres antifasiszta felkelés a mai napig feldolgozatlan?

1944-ben Budapesten a német megszállás alatt gyakorlatilag nem működött sajtó. Rengeteg lapot két nagy hullámban szüntettek meg először a nácik, majd a nyilasok. A Magyar Nemzet szerkesztőségét már márciusban lerohanta és feldúlta a Gestapo; a Népszava főszerkesztőjét, Mónus Illést szintén a Gestapo tartóztatta le, majd nyilasok végezték ki. Ami maradt, szinte kizárólag nyilas lap volt.

Ugyanakkor a Kis Varsóról az azóta eltelt 76 év során is szinte csak elvétve tett említést a hazai sajtó és a történelmi szakirodalom.

Mint az alábbi, jelenleg a Kis Varsó legteljesebb feldolgozás-leltárából kiderül, az események óta nagyjából fél évtizedenként említették meg azokat egy-egy mondat erejéig hol történelmi, hol irodalmi kontextusban. De sem ezek a szórványos publikációk és emlékezések, sem történészek nem építették be a magyar fegyveres antifasiszta ellenállásnak ezt a talán legkiemelkedőbb mozzanatát a második világháború magyar történelmébe.

A túlélők, vagy akik még bármire is emlékezhetnek, vagy meghaltak már, vagy egyre kevésbé képesek ilyen tragikus eseményekről beszélni. A Holokauszt Magyarországon című „digitális tananyag diákoknak” honlap kereken kijelenti, hogy a vészkorszakban „Magyarországon fegyveres zsidó ellenállás nem alakult” ki. A fegyveres antifasiszta ellenállás ellenben korántsem csak zsidó ügy, és nem elfogadható, hogy kimaradjon a magyar történelemkönyvekből.

A magyar antikommunista ellenállás legjelentősebb mozzanataként az 1956-os szabadságharc került a történelemkönyvbe. Van a szovjetellenes harcnak egy másik epizódja is, amiről szélsőségesek emlékeznek meg évente – olyannyira, hogy Magyarország már az európai neonácik gyülekezőhelye lett ez alkalomból –: a kitörés napja. Bajcsy-Zsilinszkyről, akit volt szélsőjobboldali létére is a magyar antifasiszta ellenállás talán legnevesebb mártírjaként tisztelnek, nem csak Pesten neveztek el főutat, de utcákat még további tizenkilenc  magyar városban is.

2021-et írunk: tavaly volt fél évszázada annak, hogy Willy Brandt, akkori német kancellár, 1970-ben letérdelt a varsói gettólázadók és a holokauszt lengyel áldozatainak tiszteletére, továbbá Lengyelország náci lerohanásáért is bocsánatot kért. Ez hat évvel azután történt, hogy Harsányi János egy bekezdést szánt történelmi kötetében a Kis Varsónak, és öt évvel azelőtt, hogy Moldova György fikciós kontextusban két mondattal utalt volna rá. Willy Brandt német kancellár varsói látogatása alkalmából egy náciellenes felkelőknek emelt emlékmű előtt borult térdre. Az a Varsó hiába volt „nagy”; az elv egy és ugyanaz.