Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Szalai Erzsébet: Lélek és profitráta 2.

Az ellencsapás (?)

A 2008-as világgazdasági válság a neoliberális gazdasági modellnek nem az első válságjele, válságperiódusa volt, mindazonáltal az addigi legsúlyosabb. A nemzeti kormányok ebből a nagyburzsoáziát kimentették, a válság terheit pedig a már addig is kizsákmányoltakra, az alullévőkre hárították (Szalai, 2011).

Ekkortól tömegessé vált az elszegényedés, a bizonytalanság, és kiugróvá az egyenlőtlenség, mely önmagában is egy védelmező apafigura keresésére indította az embereket. Egy olyan apafigura keresésére, akitől nem csak egzisztenciájuk megmentését, de a neoliberalizmus évei alatt megingott, sok esetben összeroppant, vagy ki sem alakult, és a válságban még inkább védtelenné vált személyiségük „újraszerkesztését” is várhatják. Akitől végre megtudhatják, hogy kik is ők valójában – akitől identitást kaphatnak. És nem utolsósorban, aki megmondja, kik a bűnösök rossz életükért.

A szöveg első része itt olvasható.

A baloldal ebben a történetben nem igazán rúgott labdába: legerősebb vonulata, az alterglobalizációs mozgalom volt, mely látensen valamiféle globális identitást is ígért az embereknek, de sok ok miatt nem volt képes felmutatni egy jövőre vonatkozó releváns víziót, főként pedig megoldást az emberek mindennapi életének akut válságára – ezért a 2008-ban kirobbanó válság időszakában elhalt. Kudarcának egyik fontos lélektani oka természetéből is következik: döntően a neoliberális kapitalizmus strukturális válságának magyarázatával állt az emberek elé, ezen struktúrák meghaladására kívánva mozgósítani őket, a meggyötört, regresszióba került társadalom azonban nem volt fogékony erre az üzenetre és felhívásra: bűnösöket akartak látni, és megfellebbezhetetlen tekintélyeket, akik helyreállítják a rendet.

És az ilyen tekintélyszemélyek, az erős apa megtestesítői színre is léptek – berobbant a szélsőjobboldal, mely kitermeli ezeket a szereplőket. De történelmi elődeik nyomdokain lépkedve, és a neoliberális elnyomó apparátushoz hasonlóan, ők is pszichopolitikával, valamint egy annak megfelelő identitáspolitikával dolgoznak: autoriter pszichopolitikával és autoriter identitáspolitikával.

Melyekkel új – bár, nem elég hangsúlyozni, történelmileg ismert – módon nyúlnak bele, manipulálják az emberek ösztönénjét, tudattalanját. Ezt úgy teszik, hogy az emberek személyisége ezen részének szétszórt elemeit és „lifegő”, strukturálatlan identitásait merev hierachiába rendezik, egyfelől. Ennek csúcsára a törzsi ösztönökből származó elemek kerülnek, melyeknek megtestesítői a tudatba, és annak is a tetejére kerülvén az erős nemzet és a vezér. Az ösztönén, a tudattalan, valamint az identitás többi összetevői ezeknek alárendelten funkcionálhatnak csak.

Másfelől, utóbbi még fokozható: egyes ösztönelemeket, és a tudattalan, valamint az identitás egyes részeit egyenesen kiirtásra ítélik. Ezek azok az elemek, melyek gyengíthetik a haza és a vezér iránti kritikátlan rajongás erejét, döntően azért, mert többnyire szétszórtan vannak jelen az ösztönénben, a tudattalanban vagy identitáson belül és/ezért nem férnek bele a vertikális struktúrába: ennek tárgyai a más nemzetek, más vezérek iránti vonzódás és a nyájból kilógó különböző kisebbségek iránti megértés, vagy az identitás szintjén a velük való azonosulás. Ezzel összhangban, ennek alátámasztására mutatja fel a vezér az ellenségeket, sőt bűnösöket is. Ezek a más nemzetekhez – sokszor a más, nem fehér rasszhoz – tartozók, a más típusú tekintélyszemélyek iránt lelkesedők, és a különféle kisebbségek: a LMBTQ közösség tagjai, a menekültek (akik az ellenséggyártás, a bűnbakképzés többféle kívánalmának is megfelelnek), a hajléktalanok stb..

Mintha ebben a hullámban, David Riesman (1968) kifejezéseivel élve, a kívülről irányított ember kudarca után kísérlet történne a tradíciók által irányított, korábban már történelmileg meghaladott személyiség rekonstruálására. Tágabb megközelítésben: a személyiség refeudalizálására.

Az autoritarizmus mai szimbolikus alakja, és legerősebb embere, Donald Trump ugyan nemrég megbukott, a trumpizmus, és amit jelképez, a nyílt fasizmusba hajló szélsőjobboldal azonban mind az Egyesült Államokban, mind a világban tovább él, hiszen azok az okok, tendenciák, melyek létrehozták, továbbra is működnek. De mellette tovább él a neoliberalizmus is – a két erő küzdelme jelenleg éles, mindazonáltal a jövőben nem elképzelhetetlen fúziójuk sem. Sőt.

Merre felé?

Mark Fisher elsősorban azért írta már többször idézett híres könyvét, hogy leleplezze azokat az ideológiákat, melyek szerint a fennállónak nincs alternatívája. Az ő véleménye gyökeresen eltér ettől: a már ittlévő ökológiai katasztrófára is tekintettel a tőke lerombolása és a fogyasztás korlátozása szerinte elkerülhetetlen. Két kérdés azonban felmerül: egyrészt a fogyasztás korlátozása nem éppen a rá irányuló vágyakat fogja-e erősíteni, másrészt ezzel összefüggésben az adott struktúrák stabilitására tekintettel, születik-e olyan kollektív szabályozó erő, mely a szükséges változásokat kikényszeríti. A feladat nem kevés, hiszen létre kell hozni szinte a semmiből ezen radikális változást hozó erők szubjektumait – állítja –, hasonlóan a posztmarxista, posztmodern baloldal számos képviselőjéhez (Kiss, 2018). Konkrét javaslatai azonban homályosak.

De vajon milyen személyiségtípus feleltethető meg az ő általa óhajtott új rendszernek? Annyi bizonyos, hogy nem a korábban bemutatott freudi modell. Ez a személyiségstruktúra is alapvetően erősen vertikális felépítésű, híven tükrözve a késő modernitás korát, melyben született: a merev alá-fölérendeltségi viszonyokat, és az ezekre épülő szigorú, a vágyak elfojtását követelő, egyszersmind azonban képmutató erkölcsi elveket és gyakorlatot.

Az ösztönén, a tudattalan mint az ember feletti irracionális erők dinamikájának felismerésében visszatükröződnek az azt szülő kor irracionalitásba hajló viszonyai is: a kapitalizmus első nagy, világháborúba torkolló válságának időszakában vagyunk, a kezelhetetlen és félelmetes indulatok elszabadulásának korában. Amikor Thomas Mann Varázshegyének Hans Castorpja, a polgár, az éteri magasságú hegyet, a magas szellemiségű diskurzusok világát hátrahagyva, hirtelen a harcmezőn találja magát…

De a visszatérés a freudi modellhez nem is lehetséges: annak alanya a bár neurotikus, de tisztes polgár, a polgárság volt, mely – mint azt legutóbb Tamás Gáspár Miklós állapította meg – mára halott. És mára ez már látványossá vált, nem függetlenül attól, hogy – mint azt Éber Márk Áron kimutatta – fő forrása és egyben fő megtestesítője, a „középosztály”, különösen az újkapitalizmus korában, és különösen a 2008-as nagy válságot követően, az egyenlőtlenségek kiugróra emelkedésével elolvadt, vagy olvadóban van – a centrumkapitalista országokban is.

Végül, de nem utolsósorban: 1968 vágyaink emancipációját hirdető forradalmai után már nincs lehetőség egy dominánsan vertikális személyiség-modellt célként tételezni, és a személyiséget úgy tekinteni, mint amelynek elfojtásait döntően csupán terápiás célból kell oldani.

A fennálló mint struktúra megbontásának elindítására képes embernek – vagyis az úttörőnek –, autonóm személyiségnek kell lennie.

Thomas Luckmann (1979) szerint a primitív társadalmakkal szemben „a modern társadalmakban a személyes identitás társadalmi szerepek általi meghatározottsága valamiféle tömeges szubjektív problémává válik” (i.m. 72. o.). Erős Ferenc (2001) ezt úgy interpretálja, hogy a szerepek többsége anonimmá válik, deperszonalizálódik, és az egyén személyes identitását már nem alakítja teljes egészében az a társadalmi rend, amelyben él. Ismét Luckmannt idézve: „A személyes identitás termelése az egyén, a legprivátabb kisvállalkozó ügyletévé válik” (i.m. 73. o.).

Nos, az eddigiekben bemutatottak szerint az újkapitalizmusban ez csak egy vágyfantázia. Az ábrázolt kétféle pszichopolitika olyan mértékben hatol be az emberek belső világába, és alakítja azt, hogy személyiségük legfelső rétegei, az identitásukat reflektáltan alakító, tudatos énjük sem lehet szabad és autonóm.

Legalábbis tömeges szinten nem. Mert mint arra több posztmarxista, posztmodern szerző is rámutat (Kiss, 2018), a kapitalizmus személyiségformáló intézményrendszere nem működik tökéletesen, belecsúsznak hibák, porszemek kerülnek a gépezetébe, melyek révén olyan személyiségek is megszülethetnek, megformálódhatnak és felbukkanhatnak, akik nem tudnak és nem is akarnak belesimulni a rendszerbe. Közülük kerülhetnek ki azok, akik valóban maguk barkácsolják ki személyiségüket, így identitásukat is. Vagyis a deviánsok. Han (2020) idiótáknak nevezi őket. Ők lehetnek nem csak egy új, uralommentes társadalom alanyai, de annak kivívásában az első lépések elindítói is. Mint ahogy a valóságban is tényleg ők azok.

A személyiség barkácsolhatóságának gondolata rímel Freud tanítványának, Jungnak ahhoz kapcsolódó meglátására, hogy mesterével szemben ő a tudatos és tudattalan egymásrautaltságának, összhangjának lehetőségét tételezi. Vagyis szemben Freuddal, elméletében az ösztönén, a tudattalan elemei nem feltétlenül ellenséges, elfojtani való tartalmakként funkcionálnak az Én, a cenzor és a tudatos számára. Lehetnek barátságosak, hatásukat kifejthetik barátiként is. A tudatos tud velük beszélgetni, és tudja áramlásukat autonóm módon szabályozni. És egy új, az uralmi lehetőségeket minimálisra szorító társadalomban – egy pszichopolitikák nélküli társadalomban – személyiségünk talán működhet így is. És nem csak a deviánsoké. Persze mindez csak ideáltipikus kívánalom. Teljes személyiségünket, már csak egyéni szocializációnk specifikumai következtében sem fogjuk soha tudni gyökerestől átstrukturálni. És ez nem is lenne kívánatos.

De az álmok (?) világából visszatérve a realitásokhoz, a belátható jövőben a legnagyobb kihívást az ökológiai katasztrófa mellett a koronaválság jelenti – strukturális és lélektani szempontból egyaránt. Ami strukturálisan legvalószínűbb, az egy autoriter, digitális állam modelljének és gyakorlatának megszületése – pontosabban megerősödése.

És/mert ennek elemei már régen velünk vannak (Szalai, 2020a). Sőt, eme modellnek már van is valódi reprezentánsa: Kína.

Lelki szempontból mindkét vonás, tehát mind az autoriter, mind a digitális jelleg az embereken eluralkodó félelemre épülhet: félelem a vírustól, és félelem a válság egzisztenciális következményeitől, egyfelől. Másfelől szorongás a korlátozások hozta elszigeteltség miatt, és félelem annak eluralkodásától. Ez az érzéshalmaz pedig kedvező táptalaja lehet a neoliberális és autoriter pszichopolitikák egymásra találásának és összefonódásának: a neoliberális pszichopolitika „szállítja” a személyiség további szétesését, az autoriter pszichopolitika pedig az ezt követő újrastrukturálását. És mindezek részeként azt, hogy az emberek önként és dalolva vetik alá magukat a totálissá váló állam digitális kontrolljának.

Ez azonban nem fátum, és a válság pozitív lehetőségeket is rejt magában: ez nem más, mint az attól fenyegetettek, az abban károsultak önszerveződése, és az önszerveződés csíráinak egymásra találása. Ez a folyamat a válság múlt év tavaszi első hullámában meg is indult, és bár mára kifáradásuk jelei mutatkoznak, újításaik és részben intézményeik továbbra is velünk vannak. Miként azok a deviánsok is, akik szálaikat mozgatták.

Egy, a fennállót meghaladó, általam újszocialistának nevezett társadalom azonban sem létrejöttében, sem működésében nem alapulhat kizárólag az utóbbi személyiségeken. És nem is így lesz. Mert a változást a rendszert – a mindent átható tőkelogika ellenére is – belülről feszítő erőktől lehet, kell remélnünk.

Amikor majd, éppen a tőke-és munkaerőpiac profitráta vezérelte sajátos működési logikája következményeként – tehát nem csak és nem is elsősorban kívülről, hanem a fennálló méhéből –, megszületik a globális munkásosztály. Mert akkor majd a „normális” emberek is aktív résztvevői, sőt vezetői lehetnek és lesznek is az ebből kialakuló mozgalomnak – annak a mozgalomnak, melynek célja talán valóban egy egészen új társadalmi rend megteremtése lehet (Szalai, 2020b). Az ezért folyó küzdelemben kiépülő új struktúrák és az azt működtető személyiségek, lelkek egymást formálhatják majd. És az után is. Csak legyen elég időnk minderre…

Az írás témájában fontos konzultációkat folytattam Bánki Györggyel, Éber Márk Áronnal, Fáber Ágostonnal, Gregor Anikóval és Papp Ábrissal. Nagyon köszönöm a segítségüket!

Irodalomjegyzék

Bánki György (2016): A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról. Ab Ovo Kiadó, Budapest

Bourdieu, Pierre (1978): A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése. (Ford.: Ádám Péter, Ferge Zsuzsa, Léderel Pál) Gondolat, Budapest

Budai Mátyás (2020): Igaza volt Marxnak? Összeomlik a kapitalizmus? Új Egyenlőség 04. 05

Carchedi, Guglielmo-Roberts, Michael (2018): World in Crisis. A Global Analysis of Marx’s Law of Profitability. Haymarket Books, Chicago, Illinois

Csapó, B. (2008): Integrating Recent Development in Education Evaluation: Formative Longitudinal and Online lAssessments. Keynote Lecture. The European Conference on Educational research. Gothemburg, Sweden. 8-9 september.

Deleuze, Gilles-Guattari, Felix (2009): Anti-Oedipus. Capitalism and Schizophrenia. Penguin. New York-London

Éber Márk Áron (2016): A homokóra közepe – a szűkülő középosztály nyomában. 1. In: Új Egyenlőség 11.05

Elliot. A. (1993): The Self-destructive Subject: Critical Theory and Analysis of Unconscious and Society. Free Associations, 28:503-544

Erős Ferenc (2001): Az identitás labirintusai. Narratív konstrukciók és identitás-stratégiák. Janus-Osiris, Budapest

Fáber Ágoston (2018): Pierre Bourdieu: elmélet és politika. Napvilág Kiadó, Budapest

Fáber Ágoston (2019): Az autotelikus párkapcsolat és a gyerekvállalás mint „metaprojekt”. In: Replika, 110. sz. 95-136. o.

Graeber, David (2020): A bullshit munka. Tripotex Kiadó, Budapest

Han, Byung-Chul (2020): Pszichopolitika. A neoliberalizmus és az új hatalomtechnikák. Typotex, Budapest

Hardt, Michael-Negri, Antonio (2000): Empire. Harvard University Press

Horváth Bence (2021): Fiatal felnőttek, akiknél a kiégés az alapállapot. 444.hu, január 10. 7:25

James, Oliver (2008): The Selfish Capitalist: Origins of Affluenza. Vermillon, London

Jameson (2010): A posztmodern, avagy a kései kapitalizmus kulturális logikája. Noran Libro, Budapest

Jameson, F. (1991): Postmodernism or the Cultural Logic of Late Capitalism. Duke Univ. Press, Durham

Jung, C. G. (1995): Analitikus pszichológia. Göncöl Kiadó, Budapest

Kiss Viktor (2018): Ideológia, kritika, posztmarxizmus. Napvilág Kiadó, Budapest

Luckmann, Thomas (1979): Personal Identity as an Evolutionary and Historical Program. In: M. von Cranach-K. Foppa (eds): Human Ethnology. Cambridge University Press.Maison des Sciences de I’Homme, Paris-Cambridge

Lust Iván (1997): A belső szabadság és a csodabogyók. A pszichoterápia válsága az 1990-es években. In: Kritika, december, 32-35. o.

Lust Iván (2002): Multimédia-üzemmód. In: Kritika, szeptember, 10-12. o.

Mark Fisher (2020): Kapitalista realizmus. Nincs alternatíva? Napvilág Kiadó, Budapest

Marx, Karl-Engels, Friedrich (1974): A tőke III. könyv. Kossuth Kiadó, Budapest

Pap Szilárd István (2020): 2020: az év, amikor a denevérzabálós poénkodás helyett radikális alternatívákat is elgondolhattunk volna. Mérce, december 28, 7:30

Rice-Oxley, Mark (2019): Mental illness: is there really a global epidemic? theguardian.com, june 3.

Riesman, David (1968): A magányos tömeg. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest

Szalai Erzsébet (2006): Az újkapitalizmus – és ami utána jöhet… Új Mandátum Kiadó, Budapest

Szalai Erzsébet (2011): Koordinátákon kívül. Fiatal felnőttek a mai Magyarországon. Új mandátum Kiadó, Budapest

Szalai Erzsébet (2012): A gazdasági válság. Okok – folyamatok – alternatívák. In: Globális válság – magyar válság – alternatívák. L’Harmattan. Budapest, 89-100 o.

Szalai Erzsébet (2020a): Covid-19 – válság – alternatívák. In: (szerk. Körössi P. József-Zámbó Kristóf) Vírus után a világ. Noran Libro-Szépírók Társasága, Budapest, 88-98 o.

Szalai Erzsébet (2020b): Újszocializmus – és a baloldal új helyzetben. In: Eszmélet, 126.sz. 24-35 o.

Tamás Gáspár Miklós (2020): A Tőke közérthetőbb, mint az én cikkeim? Ne vicceljünk már! Interjú. Készítette Techet Péter és Varsányi Bence. azonnali.hu, december 25. 08:30

Thoburn, Nicholas (2003): Deleuze, Marx and Politics. Routledge, New York

Went, Robert (1996): Globalization – Neoliberal Challenge. Het Spinhuis, Amsterdam

Žižek, Slavoj (1989): The Sublime Object of Ideology. Verso, London