A Horthy-korszak és főleg a második világháború története nem a Kovácsnék története. Pedig egy Kovácsné kitűnik a sorból. Ez a Kovács Istvánné akkor került elő kutatásomban, amikor 1996-ban elkezdtem a szélsőjobboldali női politizálással foglalkozni, és az Országos Levéltár katalógusában megtaláltam az 1932-ben alapított Magyar Nők Pártja rendkívül vázlatos anyagát. A Horthy-rendszer nőknek szóló „konzervatív ajánlata” – azaz, hogy a nők ugyan kicsit tanulhatnak, de főleg anyák legyenek – eddigre már egyértelmű kudarcot vallott. Ennek oka az általános elszegényedés miatti fokozott női munkavállalás kényszere volt.

Mind a szociáldemokraták, mind pedig a szélsőjobb egyre határozottabban lépett fel a női munkavállalók védelme érdekében. Ez a munkavállalói világ igen távol állt a filmbeli Meseautó happy endes világától. Ezért fordított a Horthy-elit a nagy világválság után különös figyelmet a nők politikai mobilizációjára. Ennek a figyelemnek köszönhetően jött létre a külön női párt, amelynek elnöke dr. Kovács Istvánné lett.^[1] Akkor és azóta is folyik a vita a politikai elemzők között arról, hogy szükséges és lehetséges-e egy társadalmi nemek szerinti ügy mentén politikailag mobilizálni a választókat. Ez a párt se volt egy sikertörténet. Több kísérletet tettem Kovács Istvánné életének megismerésére, de folyamatosan forráshiányba ütköztem, illetve a korszak férfi kutatóinak legyintésébe: „áh, ez nem volt fontos.”

Az első magyarországi női párt felfedezésénél is nagyobb volt a meglepetésem, mikor kiderült, hogy a Baky–Jaross–Endre népbírósági perében a vád egy fontos tanúja nem volt más, mint maga dr. Kovács Istvánné. A perben betöltött szerepe azért érdekes, mert rámutat arra, milyen elméleti és módszertani következményekkel jár, ha a Horthy-korszak kutatása csak a férfi politikai elit, illetve a hadtörténet vizsgálatát jelenti.

Kovácsné esete illusztrálja, hogy hogyan jönnek létre vakfoltok a történetírásban, melyek aztán meghatározzák, hogy mit látnak és így később mit láttatnak a történetírók a munkáikban.

Kovácsné nem szerepel sehol a Horthy-korszak történeti munkáiban. A nagy nyilvánosságot kapott népbírósági perben, illetve az azt megelőző nyomozásban senki se kérdőjelezte meg, hogy Kovácsné a kormányzó belső bizalmi köréhez tartozott. A társadalmi helyzetéből adódó informalitásnak voltak előnyei és korlátai.

Előnye, hogy a nők a politikában az alternatív köztérben mozognak, és mivel nem tartoznak egyik korábban kialakult, szigorú elvek szerint működő intézményhez se, ezért kihasználják a szabadságot. Kovácsné is így tudott úgy kapcsolatokat kiépíteni és információkhoz jutni, ahogyan másnak nem ment volna a kormányzó rendkívül hierarchikus, német besúgókkal teli környezetében. A népbírósági tárgyaláson elmondta: „én mint nő, jobban be tudok furakodni bizonyos helyekre.” És be is furakodott.^[2] Ezekről a „furakodásairól” népbírósági vallomásai érdekes információkkal szolgálnak.

Hátránya, hogy az informális hatalomról nem marad fenn a történészek számára forrás. Azt, hogy a népbírósági anyag különleges történeti forrás, nem kell külön hangsúlyozni.^[3] Nyilván soha nem fogjuk megtudni, valójában mit mondott Horthy Kovácsnénak négyszemközt, és azt sem, volt-e a vallomása előtt közvetlen vagy közvetett politikai nyomásnak kitéve a vádhatóság által. De azt el kell ismerni, hogy nem kevés kockázatot vállalt Kovácsné azzal, hogy Horthy belső bizalmasaként jelent meg a népbíróságon 1945–1946 fordulóján.

A népbírósági kihallgatás kezdete már jelezte, hogy Kovácsnénak meg kell küzdenie a hiteles visszaemlékező helyéért. Azért a helyért, amely minden férfinak, akár háborús bűnös vádlott, akár tanú, automatikusan megadatott. És a helyért, amelyet még ma sem foglalhat el a történetírásban.

A kihallgatása így kezdődött:

„Elnök: Foglalkozása?

Kovácsné: Egyetemi tanár felesége.

Elnök: Háztartásbeli.”^[4]

A háztartásbelivé degradált Kovácsnénak később se volt könnyű dolga, mert a védelem ügyvédjei egyszerűen megkérdőjelezték értelmi képességeit, miközben azt – és ez fontos! –, hogy Horthy közvetlen bizalmi környezetébe tartozott volna, nem kérdőjelezték meg.

Kovácsné szerepe a korábbi hiedelmekkel szemben több szempontból fontos a második világháborúban.

Először is a Horthy felelősségét megkérdőjelező történetírás később azokat az érveket használja, melyeket Kovácsné a népbírósági tárgyaláson elmondott. Azaz Kovácsné szerint Jaross – akit Horthy a „németek emberének”^[5] nevezett – Horthyt félrevezette. Szintén Horthy „szadista gazembereknek” nevezte előtte Bakyt és Endrét.^[6]

Kovácsné vallomása szerint a fordulópontot, a budapesti zsidóság deportálásának megállítását is neki, Kovácsnénak köszönhetjük.

Horthy felkérésére utánajárt, mi az igazság a zsidók deportálása ügyében. Megnézte a szegedi deportálást, amelynek folyamatát az autóban ülő Endre napszemüvegben személyesen felügyelte. E tanúvallomás szerint a talpraesett nő megpróbált bejutni a téglagyárba azzal a rendkívül veszélyes történettel, hogy egy ott fogva tartott orvosnak szeretne hálaajándékot adni.

Itt, a szegedi útján meginterjúvolta a deportálásokban aktív szerepet játszó egyenruhás férfiakat. Ekkor kottyantotta el neki egy csendőr alezredes, hogy 6000 csendőr gyűlt össze Óbudán a budapesti zsidók deportálására és Eichmann is megjelent, akinek a csendőr alezredes szerint „óriási gyakorlata” van a tervezett műveletben.^[7] Kovácsné személyesen látja, hogyan verik agyon puskatussal az öreg és beteg zsidókat.^[8] Igazából az bántotta, hogy miért fényképezik ezeket a jeleneteket, mert „ezzel a magyar nemzet jó hírét sértik.”^[9]

A szegedi tényfeltáró út után jelenti tapasztalatait a kormányzónak. Míg Ravasz László 12 napig vár egy audienciára, Kovácsnénak – úgy tűnik – szabad bejárása volt a kormányzóhoz. Miután délután háromkor elmondta, mit látott, öt órakor már utasította Horthy Jarosst és Ferenczyt, hogy a vagonokat vigyék el Budapestről.

Hogy Horthy személyes füle és szeme volt-e Kovácsné, azt valószínűleg csak ketten tudhatták: Horthy és Kovácsné. Horthy naplójában ezt az epizódot nem említi, de a napló a jövőnek szánt Horthy-képet kívánta bemutatni, és ebben Kovácsnénak eleve nem volt helye.

Kovácsné harmadik történelmi szerepe eszerint, hogy 280 kivételezést intézett el, mert Horthy állítólag azt mondta neki: „minden rendes ember kérvényét vigyem el neki [Horthynak – P. A.], mert minél több embert meg tud menteni, annál jobban tudja az ország érdekeit védeni.”^[10]

Negyedszer pedig állítása szerint ő volt az, aki szerinte az amerikai elnök által közvetlenül Magyarországra küldött „svéd urat, a neve nem jut az eszembe” és a Vöröskeresztet bevonta a budapesti zsidóság megmentésébe.^[11] Jelen volt, amikor Horthy kormányzó „azt mondta ennek a svéd úrnak, hogy nyugodjon meg, semmiképpen nem engedi a budapesti zsidóság deportálását.” A Horthyval való találkozó után pedig Kovácsné a „svéd urat” elvitte Sztójayhoz, a külügyminiszterhez és Jarosshoz. Jaross persze megígérte neki, hogy írásba adja, hogy az Országos Vöröskereszt vezetősége felügyelheti a csillagos házakat. Jaross tudta, hogy az idő a legfontosabb tényező, és 12 napig húzta az időt, majd közölte, hogy ugyanúgy deportálni fogják a budapestieket, mint a vidékieket.^[12]

1945 végén, mikor Wallenberg hollétéről nem lehetett semmit tudni, különösen bátor lépés volt Kovácsnétól, hogy belemondta az eset iránt kevéssé érdeklődő népbíróság jegyzőkönyvébe ezt a történetet. Igaz, Wallenberg nevének említése nélkül.

Később a kérdés, hogy Wallenberg járt-e Horthynál, külön fejezetet kapott Ember Mária könyvében.^[13] Ember szerint a megsemmisült audiencianapló adhatna végső bizonyítékot arra, hogy valóban megtörtént-e találkozó, és teszem hozzá, hogy volt-e benne Kovácsnénak valami szerepe. Ha valóban megtörtént a találkozó, akkor az legkevésbé az audiencianaplóban volt benne.

A népbírósági források különleges források. A népbíró vasakarattal fojtotta többször Kovácsnéba a szót, pedig szívesen részletezte volna tovább talpraesettségét és a kormányzó, valamint a humánus értékek iránti elkötelezettségét bizonyító szegedi kalandját. De a népbíró csak arra volt kíváncsi, hogy a vádlottakról ki, mikor, hol és mit mondott és tudott, és ezen állítását hogyan tudja pontosan igazolni. Kovácsné nem érdekelte a népbíróságot, ahogy a „svéd úr” sem.

A kirendelt védő Prohászka Károly volt, aki Vergiliusból idézett, de beszédében le „Kovács Kálmánnézte” Kovács Istvánnét.

Ő volt az egyetlen tanú a per alatt, akit arra se méltattak, hogy a pontos nevét megjegyezzék, sőt még úgy is megpróbálták ellehetetleníteni, hogy azt állították, nőként biztos nem beszélhetett neki Horthy fontos ügyekről.

„…a kormányzó akkoriban Magyarország legelső polgára volt és nem hiszem, hogy a kormányzó dr. Kovács Kálmánné előtt, ami a politikában egyáltalán nem szerepelt, ilyen kitételt használt volna, de nem hiszem, hogy mással szemben is általában ilyen erős kifejezést [„szadista bérenc” – P. A.] használt volna… Dr. Kovács Kálmánné azóta sok emberrel beszélt, elmondta egyiknek is, másiknak is, egyik is tett és másik is tett hozzá valami megjegyzést, végül úgy összekeverte a dolgokat, hogy azt hiszi, hogy úgy történt, ahogy elmondta.”^[14] Tehát a védő szerint Kovácsné konfabulált, és ami még rosszabb: ezt minden érdek nélkül tette.

A népbírósági eskü alatt tett vallomása nem volt tét nélküli. Ahogy az sem, hogy beismerjük, Kovácsné története nélkül se a Horthy-korszak, se a második világháború története sem teljes.