Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

„A tények szerint”—javul vagy romlik a világ?

Úgy tűnhet, van valami alapvetően ellentmondásos a világ jelenlegi állapotában. Míg a baloldal folyamatosan aggódik, és a „média” ijesztőbbnél ijesztőbb események sorozatát sugározza, egy seregnyi statisztikai adat azt látszik igazolni, hogy a látszat ellenére a világ igazából „egyre jobb”.

Bár olyan veszélyek leselkednek ránk, mint a klímaváltozás, világjárványok, egy tömeges kihalási hullám, tény, hogy az emberi életminőség számos indikátora jobb, mint valaha volt a történelem során, ráadásul javulást is mutat. A gyermekhalandóság rekord alacsony, egyre több embernek van tiszta ivóvize, egyre kevesebbeket sújt éhínség, egyre olcsóbb a zöld energia, egyre kevesebben halnak meg erőszakos konfliktusokban stb. Ezeket a tényeket figyelembe véve érthető, miért néz sok (főként liberális) értelmiségi kétkedve a baloldaliak, környezetvédők vagy a média jó részének örök pesszimizmusára. „Miért szomorkodnak ezek? — kérdezik. — Miért nem nézik meg a tényeket?

Az utóbbi évtizedekben számos könyv vált bestsellerré pontosan erre a gondolatra építve, és legalább félévente a magyar sajtóban is megjelennek értekezések olyan tudósokról, közgazdászokról, megmondóemberekről, akik a témában írt könyvekkel lettek a „tudomány” és az „észszerűség” elismert szószólói.  Ilyenek az amerikai nyelvész, Steven Pinker könyvei, Az erőszak alkonya (The Better Angels of Our Nature) és a Felvilágosodás most! (Enlightenment Now!), melyekben Pinker a világ javulását az európai felvilágosodás 17–18. századi értékei terjedésének tulajdonítja; Matt Ridley A józan optimista (The Rational Optimist) c. könyve, mely szerint a szabadkereskedelem és a gazdasági munkamegosztás a történelem kezdete óta biztosítja az emberiség gazdagságának szinte vég nélküli növekedését; illetve Hans és Ola Rosling műve, a magyarul prózaian csak Tények címre keresztelt (eredetileg Factfulness) könyv, mely vitathatatlan statisztikákkal igyekszik bizonyítani, hogy a világ bizony egyre jobb.

Közös tézisük: a média és az emberi pszichológia természetéből fakad, hogy a dolgokat egyre rosszabbnak látjuk — hogy felvilágosítsuk magunkat, objektív tények alapján kell képet alkotnunk a világról.

Mindhárom kiemelt szerző egy nagyon hasonló érvrendszert állít fel, ami valahogy így hangzik:

  1. Mindenféle megkérdőjelezhetetlen, számszerűsíthető indikátor (TÉNY) bizonyítja, hogy a Világ és az Emberiség helyzete egyre jobb.
  2. Ennek van valami jól megragadható oka (a szabadkereskedelem, a munkamegosztás, a felvilágosodás értékei, a technológiai fejlődés…)
  3. Az Emberi Természet és a Média álnok összjátéka miatt mégis úgy érezzük, „minden egyre rosszabb”, ezért meggondolatlanul változtatni akarunk a világon, ami pedig alapvetően jól működik.
  4. Ahelyett, hogy a világon változtatnánk, csak meg kéne ismernünk a megnyugtató tényeket, és nem gondolkozni túl sokat (míg nagyon okosnak érezhetjük magunkat a tudatlan, impulzív tömegekhez képest).

A tömegek tudatlanságát aztán különféle, a közhiedelemnek ellentmondó ténnyekkel illusztrálják:

  • Sajnálod a maláriás gyermekeket?  TUDTAD, hogy VALÓJÁBAN a trópusi betegségek veszélye sosem volt ilyen alacsony, és egyre kevesebb ember halálát okozzák a terjedő védőoltásoknak és javuló életszínvonalnak köszönhetően? (Mellesleg ha igazán zavar, adományozz pénzt malária-szúnyoghálókra.)
  • Megrémít és dühít a kurdok ellen elkövetett népirtás vagy a szíriai háború?  Nos, TUDTAD, hogy VALÓJÁBAN történelmi léptékben nézve egyre csökken az erőszakos konfliktusokban elhunytak száma?
  • Rosszul érzed magad a thaiföldi textilipari munkások, a guatemalai kávészedő gyermekmunkások vagy a riói favelákban nyomorgó emberek helyzete miatt?  Hát, TUDTAD, hogy a világon az elmúlt harminc évben felére csökkent a mélyszegénységben élő emberek száma? Nem láttad a World Poverty Clock-ot?

Teljesen érthető, ha ezek az érvek valamennyire meggyőzőnek tűnnek. Végülis igaz, hogy a média szenzációhajhász, és könnyű belátni, hogy az ijesztő, felkavaró, dühítő narratívák könnyebben terjednek és több emberhez jutnak el[1], mint cáfolatuk, másrészt egy idő után súlytalannak is tűnhetnek. Gondoljunk csak bele, idén már „kitört” a harmadik világháború, összeomlott a tőzsde, jöttek a földönkívüliek, 9%-ot esett az amerikai GDP és mellesleg zajlik egy világjárvány — mégis itt vagyunk!

Mindezek az adott időpontban világrengetőnek tűntek, aztán megszoktuk őket, vagy épp végül nem váltották be a hozzájuk kötődő félelmeket. Ellenben a hosszú időskálán ábrázolt, számszerűsíthető grafikonok stabilan mutatják, hogy a kavargó felszín alatt vannak bizonyos mérhető, megkérdőjelezhetetlen folyamatok, melyek összességében azt sugallják, hogy a világ és benne az emberek helyzete egyre csak jobb lesz. Ez a kimért matematika a szenzációhajhász, mulandó szalagcímek ellen — a tények a félelmeink ellen.

Legyél okos. Dőlj hátra. Hallgass a tényekre.

A fentiekben ábrázolt pozíciót faktizmusnak fogom hívni, mert képviselői imádják a faktuális, egzakt dolgokat. (Ez semmiképp nem egy szójáték a fasizmusra, a kettő nem összekeverendő s nem félreolvasandó.) Az imént be akartam mutatni, hogy miért lehet a faktizmus vonzó pozíció (teljesen érthető módon) a világot intellektuálisan megérteni vágyó ember számára. Mégis, van legalább két komoly problémája.[2]

Elsőként, a faktizmus érvelése felállít egy hamis ellentétet. Szerinte alapvetően kétféle gondolkozó létezik.

  1. A Főáram, akik szerint „a világ egyre rosszabb”. Ide tartozik mindenki, aki pesszimista a világ állásával kapcsolatban, a Berkeley marxista akadémikusaitól a kurucinfóig. Ők az érzelmeikre hallgatnak, és emberi gyarlóságuk, a „régi szép időkért” való nosztalgia megtéveszti őket, így nem láthatják a valóságot, ezért mindenféle buta módon akarják megváltoztatni a világot. Velük szemben állnak…
  2. …a Racionális Gondolkodók, akik belátják, hogy az eszükre kell hallgatni, és a megkérdőjelezhetetlen tények alapján képet alkotni a világról. Ha pedig ezt tesszük, láthatjuk, hogy a világ alapvetően rendben van és magától is csak egyre jobb!

Ebben a világban mindenki, aki a 2. csoport metódusával és állításaival nem ért egyet, egy kupacra való — teljesen lényegtelen, mi is az érveik tartalma. Mindenki, aki aggódik a jövő miatt, egyformán téved, egyforma okokból. „A félelmeid érvénytelenek — mondják — , csak a nosztalgiára hajló emberi természeted és a média propagandája keltik őket. A tények szerint nincs miért aggódnod.”

Így van-e?

Az emberiség nem létezik

Keressük fel Rosling weboldalát, és töltsük ki az ott található tesztet. Csak néhány percet igényel. (Ha angolul nem tudunk, áttekinthetjük ezt az erről szóló néhány éves Qubit cikket.)

Hogy ment? Ha minden igaz, valószínűleg megtanultuk, hogy a szegénység, írástudatlanság és a nemek szerinti egyenlőtlenség az oktatásban alacsonyabb, mint gondoltuk, és valószínűleg eltaláltuk, hogy a Föld átlaghőmérséklete várhatóan melegedni fog az évszázad végére.

Rosling tapasztalata alapján valószínűleg rosszabbul teljesítettünk, mintha véletlenszerűen választottuk volna meg feleleteinket. Ez szerinte arra utal, hogy az embereknek szörnyen torz véleményük van a valóságról — valamiért mind azt gondoljuk, hogy minden egyre rosszabb, pedig az ellentéte az igaz, támogatva a faktista alapvetést.

Azonban van itt egy bökkenő! Mind a teszt, mind a szerepeltetett tények elrejtik a kérdések földrajzi jellegét. Megtudtuk, hogy a Világ egyre jobb, és az Emberiség egyre gazdagabb… de hol van ez a Világ és ki valójában ez az Emberiség? Ki érzi, ha a Világnak jobb? Van egyáltalán értelme ezeknek a kategóriáknak?

Mindenekelőtt a teszt elrejti a kitöltő földrajzát. A teszt maga, ahogy az itt tárgyalt könyvek is az egész világról szólnak, célközönségük viszont kifejezetten szűk:

középosztálybeli európaiak és észak-amerikaiak, viszonylag korlátozott, homályos tudással a világ többi részéről, és egy általános érzéssel, hogy a világban a dolgok mintha romlanának.

Mellesleg maguk a kérdések is egy marketing szakember furfangosságával vannak feltéve: ahogy az ember három különböző árú termék közül hajlamos a közepesen drágát választani, itt is a középső opció felé húz, nem pedig a helyes legnagyobb vagy legkisebb érték felé. Ez azt sugallja, hogy a teszt készítői pontosan tudják, hogy az átlagos kitöltő pesszimista a világ állásával kapcsolatban — ezt csak vizualizálni szeretnék valamiféle sokkoló módon. Mikor pedig a kitöltő szembesül hibás intuíciójával, kész a válasz: „ez csak az emberi természet! Az idősebbek mindig pesszimisták a fiatalabbakkal kapcsolatban, mindig hanyatlani látják a világot. Tudod, van az a Szókratész idézet…”

„Fiatalságunk […] rosszul nevelt, fittyet hány a tekintélyre és semmiféle tiszteletet nem tanúsít az idősek iránt. Manapság fiaink […] nem állnak fel, amikor a helyiségbe belép egy idős ember, feleselnek a szüleikkel és fecsegnek ahelyett, hogy dolgoznának. Egyszerűen kiállhatatlanok.”

— Szókratész, i. e. 5. század[3]

Az általános érvényű állítás („az emberek általában pesszimisták, mert az érzelmeik félrevezetik őket”) hirtelen leszűkül arra, hogy „a könyveink nyugati, világszinten gazdag olvasói általában pesszimisták”. Azért, mert az érzelmeik félrevezetik őket? Vagy a média? Vagy valami más? Netán… a helyi tapasztalataik?

Tekintsük meg a következő ábrát. Minden adatpont egy ország. (A kék négyzetek fejlődő, a piros háromszögek fejlett országokat jelölnek, a zöld kör pedig Oroszországot.) A függőleges tengely az egy főre eső nemzeti jövedelmet mutatja vásárlóerő-paritáson, 2013-ban. (Ez azt jelenti, hogy a dollárban kifejezett jövedelmet a helyi árakhoz viszonyítja, tehát annak valódi csereértékét jobban kifejezi, mint az egyszerű egy főre eső GDP.) A vízszintes tengely azt mutatja, hogy az adott országban választ adók szerint a gyermekeik rosszabbul vagy jobban élnek majd, mint ők maguk. A balra eső értékek azt jelzik, rosszabbul, a jobbra esők azt, hogy jobban.

Forrás: Horner, R., Hulme, D., 2017. Converging divergence? Unpacking the new geography of 21st century global development.

Amit Horner és Hulme (2017) kutatása feltár (és itt továbbra is tényekről beszélünk) az az, hogy a világ valójában igen megosztott a tekintetben, hogy javulnak vagy romlanak-e „a dolgok”. A fejlődő, alapvetően tehát szegényebb országokban az emberek úgy gondolják, a gyermekeik jobban élnek majd, mint ők — a fejlett országokban viszont egyöntetűen úgy, hogy rosszabbul. Ez kikezdi az „emberi természet” hipotézist, és a helyi körülményekre irányítja figyelmünket.

És mik ezek a „helyi körülmények” a fejlett országokban (a faktizmus szülőhazájában)?

A tényeket nézve: csillagászati léptékű vagyoni egyenlőtlenségek, stagnáló vagy csökkenő átlagélettartam, a társadalom egyre nagyobb szeletét érintő kiégés, elidegenedettség, egyedüllét és depresszió, a jövő elhomályosodása a prekárius, rövid távú állások terjedésével, a 70-es évek óta stagnáló jövedelemszintek, a bérarány csökkenése és egyre halmozódó személyi hitelállomány.

Ezek a tünetek pedig fokozottan igazak az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban, a faktista irodalom fő piacain.

És bár igaz, hogy ezek az emberek és társadalmak (a szegényebb rétegeik is) abszolút értékben még mindig anyagilag gazdagabbak, mint szinte bárki az emberiség történetében („szüleinknek ennyi idősen nem volt ájfonja meg nem mentek minden évben nyaralni” ugye[4]), azt a faktisták is többnyire boldogan elismerik, hogy az emberi boldogság relatív (igaz, ők ezt az érvet általában a mélyszegénységben élő emberekkel kapcsolatos vigasztalásként vetik be). Lehetek gazdagabb, mint az ókori egyiptomiak és a viktoriánus London-beliek, ha úgy érzem, nincs hatalmam a rendszerek fölött, amikben élek, és reménytelen vagyok, mert minden idősebb rokonom rákban és demenciában szenved, a gyermekeim eladósodnak egyetemi éveik alatt és sosem lesz pénzük saját lakást venni (mindeközben pedig a Föld is melegebb, ki érti ezt!)

Az emberek ettől a relatív hanyatlástól lesznek pesszimistákká, és a személyes pesszimizmust és tapasztalatot vetítik ki aztán az emberek a világra.

A média nem terhelhető minden felelősséggel. Persze, szenzációhajhász és „mindig csak a rosszat mutatja”, de az is érthető, hogy a stagnáló társadalmakban élő emberek mindig könnyebb felvevőpiac lesznek az ilyen képekre.

A faktista érvelés pontosan ezeket az embereket környékezi meg — emberek, akiknek sötét nézeteik vannak a világról (de valójában inkább saját helyi körülményeik és helyi tapasztalataik alapján), és semlegesíti haragjukat és szomorúságukat azzal az érvvel, hogy a „Világ” egyre jobb. De ki ez a Világ? Hol van?

Egy példával élve, „a világszintű mélyszegénység felére csökkenése”, a faktisták egyik kedvenc ténye (eleve egy megkérdőjelezhető számadat, de most tekintsünk el ettől[5]) azt sugallja, hogy világméretű folyamatok vezettek ehhez, és a világ mélyszegény népessége területileg arányosan csökkent. Ez azonban nem igaz: az elmúlt évtizedekben szinte kizárólag Kínában (és kisebb mértékben Indiában) csökkent számottevően a mélyszegénység, ez viszont akkora embertömeget jelent, hogy valóban felére csökkenti a világméretű statisztikát. Afrikában vagy Latin-Amerikában mindeközben stagnált vagy épp növekedett a mélyszegénységben élő emberek száma – hiába élnek ugyanabban a világban.

A kínai hirtelen csökkenés pedig nehezen magyarázható azzal, hogy a Világ mintegy magától egyre jobb, de a javulás mágikus ereje valahogy épp csak Kínára hatott — valószínűbb, hogy Kínában történt valami! Azt mondani, hogy minden javulás a világban egy egységes nagy folyamat része, amit ez vagy az a (jellemzően liberális értékrendbe illeszkedő) tényező hajt, nehezen egyeztethető össze a tényekkel.

Mi kell a változáshoz?

Itt nyilvánvalóvá válik a kérdés politikai fontossága. Ha a Világ mintegy magától egyre jobb lesz, nekünk nem kell sokat tennünk, hogy javítsunk rajta. Ha a hanyatlástól való félelmem alaptalan, akkor semmi értelme a felszín alá nézni, elemezni a társadalmam politikai gazdaságtanát vagy politikai aktivizmusba kezdeni. A (viszonylag demokratikus, viszonylag gazdag) nyugati országok lakói valószínűleg még mindig a legkedvezőbb helyzetben vannak, hogy politikai rendszereiket befolyásolva kedvező hatással legyenek a világ állapotára — persze minderre nincs szükség, ha a világ önmagát szabályozva egyre jobb lesz.


Összefoglalva, ha pesszimistának érezzük magunkat a világgal kapcsolatban, ez valószínűleg nem azért van, mert a Média átmosta az agyunk, vagy mert természetünkből fakadóan rosszkedvűek vagyunk. Valószínűbb, hogy mindez a tapasztalataink miatt van, azáltal, akik vagyunk, és ahol vagyunk. És a hamis mindentudás szemszögéből vizsgált globális statisztikák nem kell, hogy elfojtsák az érzetet, hogy valami nincs rendben.

A világ nem egy előre determinált úton halad az utópia felé, ahol a kezdetben buta, gonosz és primitív emberek a megfelelő értékek és intézmények bevezetésével fokozatosan okossá, jólelkűvé és civilizálttá válnak. Ha a világ jobb, mint régen volt (és a jövőben jobb lesz, mint most), akkor oda kritikán, ellenálláson és az érdekek szolidáris érvényesítésén át vezet az út (aminek végső forrása a tapasztalat). Nem pedig azzal, ha a megfelelő statisztikákat kiválogatva megnyugtatjuk magunkat, hogy minden rendben.

[1] – Ami, jegyezzük meg, egyébként a média piaci logikája miatt fontos.

[2] – Persze nem én vagyok az első, akinek ez eszébe jutott, érdemes elolvasni a Jacobin kiváló, témába vágó cikkét.

[3] – A Szókratész-idézet gyakori hivatkozási pont, ami egyrészt mulattató, mivel Szókratész valóban pont akkor élt, amikor Athén hanyatlásnak indult mint hegemón hatalom. Másrészt az idézet forrását sehogy nem sikerült felkutatnom, állítólag Patty és Johnson (1953) pszichológusok írják, hogy Platón tulajdonítja Szókratésznek, de azt nem, hogy melyik művében.

[4] – Tudtak viszont lakást venni.

[5] – Az ENSZ millenniumi fejlesztési céljait (MDG) 2000-ben fogadták el a tagállamok. Az egyik célkitűzés az volt, hogy a világban napi 1$-nál kevesebbet fogyasztó emberek számát felére csökkentsék 2015-re. Mikor világossá vált, hogy ez nem fog menni, a kritériumot megváltoztatták a mélyszegénységben élő emberek arányának felére csökkentésére — ez azonban a népességnövekedés miatt kevesebb embert jelentett. Egy másik probléma, hogy az 1$-os limit (amit közben szintén megváltoztattak), a fogyasztást méri, nem a jövedelmet. Tehát ha egy eddig önellátó paraszt, akinek nem volt szüksége piaci árucserére most gyári munkássá válik, és a falujából egy városi nyomornegyedbe költözik, akkor valószínűleg megnövekszik a pénzben kifejezett fogyasztása. Ha ez több, mint napi 1$, akkor az MDG szerint ez az ember sikeresen kilépett a mélyszegénységből, akkor is, ha egyébként az életkörülményei összességében romlottak. Erről érdemes elolvasni David Hickel cikkét (és könyvét).

Kiemelt kép: MTI/Sóki Tamás