Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Bárcsak a sajtószabadságról szólt volna az Index melletti tüntetés

Reggel az Indexen elolvastam a tegnapi tüntetés beszámolóját. Az Index szétverése elleni demonstráció beszámolóját olvastam el az Indexen. Aztán persze mindenhol máshol is, mert hát nem nagyon jött szembe semmi más. Képek tömegről, kézzel készített táblákról, maszkokra írt elégedetlenségről, fájdalmas tekintetekről, égre emelt, ökölbe szorított kezekről.

Nem csökkent a hiányérzetem. Tegnap este óta nem csökken. Valami nagyon mellément tegnap, ezen a demonstráción. Illetve ugyanolyan volt, mint mostanában mindig.

Kimentünk az utcára, néhány ezren. Mert valaki – most éppen a Momentum, meg még néhány csatlakozó párt – meghirdetett egy tüntetést, kitűnő ritmusérzékkel, felismerve, hogy most van egy olyan pont, ahol a társadalom egy kellően jelentékeny része fel van háborodva, tehát ki lehet őket vinni az utcára, lehet velük vonulni keresztül a városon, és a végén lehet szónokolni egy színpadról. Aztán haza lehet mindenkit küldeni.

Annyira rohadtul unalmas már ez az egész.

És mégis figyelemre méltó, mert úgy tűnik, képtelenek vagyunk tanulni abból, ami körülöttünk történik. Tüntetések nulladik lépése: csak akkor hirdetjük meg őket, ha akarunk is mondani valamit. Attól ugyanis, hogy igény van rá, nem feltétlenül lehet értelmesen meg is valósítani azt.

Hiába lesznek ugyanis egy demonstráción borítékolhatóan sokan, ha az ügy mozgósító erejű (márpedig ez egy olyan ügy), ha ezt nem sikerül értelmezhető politikai cselekvésbe fordítani, akkor csak egy felesleges szelepet nyitottunk, amin a felgyűlt gőz anélkül távozik, hogy annak bármilyen célja, értelme, eredménye lenne.

És hát tegnap nem sikerült bármi ilyet (célt, értelmet, eredményt) a megjelent ezrek előtt felmutatni.

Vagy hát persze nézőpont kérdése: ha a demonstráció arra akart kifutni, hogy néhány ezer ember kiadja magából (nyilván nem csak, de azért e pillanatban főleg) az Index miatt érzett frusztrációját, miközben a Momentum magát fényezi, és a szélen romantikusan egymásba lengedez a DK és a Jobbik zászlaja, akkor végülis rendben volt a tegnap.

Csakhogy ennek a demonstrációnak, ha lett volna bármi értelme, az nem ez lett volna. Hosszú agonizálás után egy rendkívül látványos és brutális végjátékban lefejezték az Indexet, hogy aztán a szerkesztőség emberi tartásból példát mutatva egyként felálljon.

A tegnapi nap erről, róluk, egy több mint két évtizedes lapról kellett volna, hogy szóljon. Az Indexről, és ami még fontosabb: az Index olvasóiról, hiszen olvasó nélkül nincs lap. Mégsem ez történt.

Mert vegyük például a beszédeket. Édes jó istenem, a beszédek… Ha bármennyi energiát szántam volna rá, akkor előre le tudtam volna írni, milyen kulcsszavak hangzanak majd el, hogy végig lesz sorolva, hány lap zárt be eddig a NER rémuralma idején, hogy valaki üzembiztosan idézi majd Orbántól a „Mi sosem vetemednénk arra…” kezdetű rigmust, hogy meg lesz említve Lázár János, aki a nap elején az Indexet nyitja meg, hogy Hadházy Ákos valami izgalmasat ránt majd elő a kezében lengedező műanyagzacskóból.

És nem azért, mert én ilyen rendkívül okos ember vagyok, hanem azért, mert ezeket a beszédeket már hallottuk máshol, máskor. Csak akkor nem az Index volt a tüntetés ürügye, hanem mondjuk a Népszabi, vagy a civilek, vagy a rabszolgatörvény, vagy bármi, amiért az elmúlt években utcára vonultak az emberek.

Mégis meglep az a cinizmus, amivel valaki komoly hangon tud olyat mondani, hogy ha nem tetszik a rendszer, akkor 2022-ben jó helyre kell húzni az ikszet. Tényleg, barátom, ennyi lenne a megoldás? Oszt mégis hova a pitlákos kurvaéletbe kell akkor majd húzni az ikszet? Vagy elég annyit tudnom erről, hogy nem a Fideszre? 2022-ig még rengeteg idő van, és szavazhatunk majd akkor bárkire, az speciel nem fog segíteni az Indexen (mint ahogy 2018-ban sem segített a 2016-ban kivégzett Népszabadságon, hogy voltak, akik nem a Fideszre szavaztak). Szóval jó, hogy legalább van valamiféle jövőkép. Ja, nem.

És akkor ott van még Hadházy Ákos, aki másfél éve kivitt egy tüntetésnyi embert a Kunigunda útjára, és azóta képtelen túljutni ezen a témán. Valaki ugyan egyszer elmesélhetné neki, hogy ezzel a húzásával a teljes rabszolgatörvény-ellenes tüntetéssorozatot sikerült tökön szúrnia, de még tegnap este is a hírhamisító Papp Dánielről regélt, és a Kunigunda útjára álmodta a tömeget. Ja, és persze szétszórt néhány Nemzeti Konzultációt, mintha ennek a totálisan értelmetlen akciónak bármilyen tétje lenne (nincs, ahogy nem volt az Európai Ügyészséges aláírásgyűjtésnek sem), vagy megrengetné az orbáni rendszert (nem fogja, hiszen maga a rendszer is tudja, hogy sem a konzultációnak, sem az az elleni tiltakozásnak nincs semmilyen jelentősége).

És őszintén mondja meg nekem valaki: jobb nekünk attól, ha Fekete-Győr András azt sulykolja az arcunkba, hogy Orbán öreg, pocakos, és fél tükörbe nézni? Persze, a lelke mélyén mindenki szeretné azt hinni, hogy a miniszterelnök egy sötét sarokban rágja a körmét, és az alvós maciját szorongatva szorong, de ez teljesen felesleges gondolat. Attól, hogy az ellenfelet infantilizáljuk, testi adottságain és vélt vagy valós lelki szorongásain rugózunk, nekünk egy jottányit sem lesz jobb a helyzetünk. Mert akkor is megtörténik, amit szívünk szerint szeretnénk elkerülni.

Amíg hagyjuk, ugyebár.

Ez ugyanis az egyik leggyakoribb, tüntetéseken elhangzó felkiáltás: „Nem hagyjuk!” Hogy aztán hagyjuk, hiszen hagytuk az Origónál, a Népszabadságnál, de hagytuk a CEU esetében, az MTA szétverésekor, a színházak meggyalázásakor, és megannyi egyéb helyzetben. Mégis mi más volt felkínálva alternatívaként?

Persze én értem, hogy a politikusok dolga az, hogy elhitessék az emberekkel, hogy majd ők képesek lesznek kormányt váltani, és utána kormányozni.

De ha már itt tartunk, ez a tüntetés erre sem volt jó. Voltak pártzászlók, naná. Meg néhány politikus kisebb-nagyobb lendülettel felkapaszkodott a Karmelitához is, hogy ott kifulladva álldogáljon, esetleg a szerencsésebbek még nyilatkoztak egyet, hogy azért ők is benne legyenek a mai hírekben. Aztán hazamentek ők is. De egység nem volt, hiányzott az elmúlt években oly sokat mantrázott összefogás lobogtatása is, ez a tüntetés pedig csak az azt meghirdető Momentumról szólt, arról, hogy Fekete-Győr András már papír nélkül is tud többezer ember előtt beszédet mondani, amiben bátran ekézi az Orbán-kormányt – biztos remek miniszterelnök-jelölt lenne belőle, hát nem?

Mindeközben persze alapvetően abszurd, hogy a független sajtó felett érzett aggodalmat pártok csatornázzák demonstrációba – de egyben azt is jól megmutatja, hogy hol tartunk jelenleg a sajtószabadságért vívott küzdelemben.

Mert miközben pártok (saját működési elvükből fakadóan logikusan) pártpolitikai célokra használnak egy ilyen eseményt, a sajtó maradék, talpon maradt része szolidaritást vállal, siratja a piaci vetélytársat, de egységesen nem mozdul. Miért is tenné, amikor értelmezhető érdekvédelem nincsen, közös akarat sincsen, és a nap végén mindenki kattintásból és hirdetésből él?

Őszintén szólva ha valaki végiggondolná, hogy mitől vált ilyen végtelenül kiszolgáltatottá a magyar sajtó a kormányzati akaratnak, nem azzal kéne hitegetnie magát, hogy Orbán Viktor fél belenézni a sajtó által elétartott tükörbe, hanem fel kéne ismernie, hogy a kilencvenes évek óta egy rendkívül rossz konstrukcióba vagyunk belemerevedve, amelyet a kormányok habitusuknak megfelelően használnak – a NER például pusztításra.

Azt kéne belátni, hogy a sajtópiac alapjai rogyadoznak, amikor az állam mint hirdető korlátlan mennyiségű pénzt tud önteni az egyik irányba, míg a másikba még azokat a csapokat is képes elzáratni, amelyek felett elméletileg nincs befolyása.

Első lépésként ez ellen kéne fellépni – bár ki is tenné, amikor mindenki a rendszerbe simulva igyekszik fennmaradni, túlélni, kihúzni valahogy?

Ennek felismerése és újragondolása helyett azonban tegnap este is csak a semmitmondó „Nem hagyjuk” zúgott, mintha amúgy nem hagynánk bármit, mintha valóban tennénk valamit. Teszünk is, persze: kimegyünk a tüntetésre, meghallgatjuk, amit meg kell, dühöngünk, aztán hazamegyünk.

Ettől lenne változás? Hogy néhányan egy színpadról megint elmondják, hogy elfogadhatatlan, amit a kormány csinál, hogy lebontják a jogállamot, hogy szétverik a sajtószabadságot, meg a többi blabla, amit unalomig ismerünk már? Politikusok rakják ki a Facebook-profilképükre, hogy nincs másik Index, aztán jónapot? Nem kerül semmibe benyilatkozni a sajtóba, hogy #szolidaritás, és nem fáj senkinek, ha valaki pocakosnak nevezi a miniszterelnököt.

Vagy arra volt jó ez a tüntetés, hogy lássuk, milyen sokan aggódunk még Magyarország állapotáért? Hát őszintén szólva ahhoz nem voltunk elegen, hogy ennek legyen bármiféle jelentősége.

Most temettük el végleg a gondolatot, hogy vannak még határok, amiket a kormány nem mer átlépni? Dehogy, hiszen ha csak a sajtóra nézünk, emlékszünk az Origo vagy a Népszabadság esetére, és bár rendkívül méltatlan, de nem beszélünk róla eleget:

megannyi vidéki lap is áldozatul esett az elmúlt évtizedben így-úgy a hatalmi erőszaknak.

Szóval határátlépésből is láttunk már jónéhányat. És igen, most az Index is eljutott erre a pontra, visszafordíthatatlan folyamat eredményeként olyan károkat szenvedett, amiből nem lehet felállni többé.

Jogállamiság? Demokrácia? Ha sérült, akkor nem tegnap sérült, ha nincs már, nem aznap halt meg, amikor Dull Szabolcsot kirúgták, ha még életben van, nem most került tetszhalott állapotba.

Meg persze lehet azt mondani (most éppen Herczeg Zoltán mondta, ha jól emlékszem), hogy civilként kezdjünk el csinálni valamit, támogassuk a nekünk fontos ügyeket, és így majd jól eredményeket érünk el. Ha a jelenlegi helyzetre értjük: az olvasók ugye azzal támogatják a szabad sajtót, hogy olvassák, a még elkötelezettebbek fizetnek is érte (ami amúgy alap kéne hogy legyen), és ezáltal fenntartják. De ez jobbára illúzió: ahhoz a reálisnál is sokkal több tudatos olvasóra és előfizetőre lenne szükség, hogy a sajtó valóban szabad legyen, ez világszerte megugorhatatlan feladat, idehaza pláne, és ahogy telnek az évek a NER-ben, és egyre szegényebbek az emberek, egyre fáradtabbak és meggyötörtebbek, a remény is elhal, hogy a tendencián fordítani lehessen.

Ettől nem lesz holnapra újra Index, és nem lesz sajtószabadság sem. És bármennyire is erre futott ki tegnap a tüntetés mondanivalója: a garanciái sincsenek meg annak, hogy egy esetleges, vélt-vágyott kormányváltás esetén hogyan lenne értelmes alternatívája a kialakult helyzetnek.

Őszintén szólva ha volt tegnap tüntetés, ha nem lett volna – az Indexen ez nem segít. És nem segít a sajtószabadságon sem.

De azt fontos lenne megérteni, hogy az Index elestével nem a sajtószabadság utolsó bástyáját temetjük.

Nem, hiszen vannak még független lapok, vannak még, akik küzdenek, és mindezt tisztességesen teszik. Ezt azért ne felejtsük el, és ne is becsüljük le, mert érték, még akkor is, ha persze fájdalmas lesz az űr, amit az Index maga után hagy.

De ahogy azt tegnap is láttuk: vannak olvasók is, akiknek még számít, hogy mit tesznek eléjük – már csak miattuk se jó azt sulykolni, hogy ha nincs az Index, akkor vége a sajtónak is idehaza. Mert láthatóan van egy réteg, amelyik hajlandó még bízni a független sajtó erejében, és ezért képes megmozdulni is, fel akar, és fel is merne lépni az igazságtalanság, az elnyomás ellen .

Amit nem tudtunk meg tegnap sem (ahogy nem tudtuk meg az elmúlt években sem), hogy mindezt hogyan kéne csinálni.

Persze, ennek a tüntetésnek nem is erről kellett volna szólnia. Hanem az Indexről, amiből egy volt és nincs másik, és ha másért nem, az elmúlt 21 évért, a hazai újságírás egyik legfőbb pilléréért, a most állásukat feladó kollégákért ki kellett menni az utcára. Azért, mert megérdemlik.

Minden más csak olcsó porhintés volt. Bár ne lett volna az.

Címlapkép: MTI/Szigetváry Zsolt