Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A hó vége kimaradt a frontvonalban küzdő ápolókról szóló főorvosi meséből

Az Operatív Törzs szombati sajtótájékoztatóján dr. Szlávik János, a Szent László Kórház infektológiai osztályának vezetője rendhagyó módon egy történetet mondott el. Drámai hangon, nominális stílusban a magyar ápolók egy küzdelmes napjáról mesélt a járvány alatt. Egész pontosan 2020. április 10-ét idézte fel, amikor Magyarországon 210 új koronavírusos beteget diagnosztizáltak.

„A betegek nagy része idős, krónikus beteg. Az ápoló mindent fertőtlenít, jön az orvos, aki szintén be van öltözve, ellátják a betegeket. Idős bácsi elesik, konzílium kell, jön a betegszállító szintén védőfelszerelésben. Ebédidő van, a személyzet az éttermekből kapott ételeket fogyasztják. ebéd után ugyanez a folyamat kezdődik és folytatódik tovább. Sokan vannak lélegeztetőgépen, őket gyógytornászok mozgatják át. Pszichológus látogatja meg a nénit, aki az életéért küzd. A 12 órás műszak végén az ápoló hazamegy a családjához, mire ide elérkezik minimum hatszor öltözött be teljes védőfelszerelésbe”

– sorolta Szlávik János, majd köszönetet mondott a magyar ápolóknak áldozatos munkájukért.

Az első dolog, amit itt érdemes megjegyezni, hogy ez az esemény, amin Szlávik esti mesét mondott, valójában egy olyan sajtótájékoztató volt, ami körülbelül két hónappal ezelőtt végérvényesen elveszítette sajtótájékoztató-jellegét.

Ez a szűk egy óra, amit az Operatív Törzs napi sajtótájékoztatójának szokás nevezni, azt lenne hivatott szolgálni, hogy a veszélyhelyzetben az erre hivatott hatóság a szükséges információkkal  ellássa a lakosságot minél tényszerűbb, minél pontosabb közlés útján, utána pedig kutya kötelessége lenne válaszolni az újságírói kérdésekre. Mármint ténylegesen, érdemi kérdésekre reagálni, nem pedig azt elbábozni, hogy a Buci Maci Magazin érdeklődésének kielégítésével a népi gyógymódok témájában ki is van pipálva ez a feladat.

De ezt már rég elfelejtettük: hozzászoktunk ahhoz, hogy az aznapra beosztott államtikár vagy miniszter a saját területéről hozott propagandát adja elő – ha elég sokáig tartana a vészhelyzet, talán a kormányzat mind a közel kétszáz tagjának juthatna egy-egy szereplési lehetőség -, Müller Cecília háztartási tippjeit és maratoni óvodapedagógiai szemináriumait egy ország fújja már kívülről oda-vissza.

Hozzászoktunk ahhoz, hogy azt a fórumot, amit a járvány alatti élet húsbavágó kérdőjeleinek kiegyenesítésére hoztak létre, egyik napról a másikra átrendezték a legarcátlanabb propaganda színpadává.

Elég nehéz mindezt elképzelnünk a járvány előtti körülmények között, amikor a kormány nem zavarhatta ki az újságírókat a sajtótszobából a járványra hivatkozva. Fónagy János, Németh Szilárd, Novák Katalin és a többiek vajon ott fejtegetnék több tucat újságíró előtt hosszú perceken keresztül megszakítás nélkül, hogy mi a helyzet rezsifronton, hogy dübörög a toborzás, és hányan igényelték már a nagycsaládosok autóvásárlási támogatását? Azon a sajtótájékoztatón, ahol jó esetben mindenki az ország átfertőzöttségére, a kórházi fertőzések számaira, az ágykiürítésekre és a keszekusza kormányrendeletek precíz kibontására lenne kíváncsi?

Szlávik szombati sjatótájékoztatója abban az értelemben persze témánál maradt, hogy az egészségügyi dolgozók megpróbáltatásairól beszélt, de körülbelül ennyiben ki is merül mondandójának védhetősége.

A normális sajtótájékoztatókon szokás felelős informáláshoz ugyanis semmi köze annak, hogy valaki egy érzelmekre hatni akaró, dagályos, manipulatív szöveget ad elő.

A stílusbeli problémákon túl azonban sokkal nagyobb baj Szlávik meséjével az, hogy szervesen illeszkedik abba a kormányzati narratívába, ami azt próbálja eladni, hogy az egészségügyben dolgozók valóban brutális erőfeszítéseit elegendő permanens hálálkodással, egyetlen nagy, kollektív szimbolikus gesztussal meghálálni. Ennek a narratívának a része volt az erkélyeken tapsolás kényszeres és roppant cinikus promotálása is.

Amit Szlávik János története elhallgat, az az, hogy a főhős nem lakik jól permanens hálálkodással.

Az sem javít sokat a helyzeten, hogy az Emmi válasza a – a sok részletben, sok évre elosztott, sok alkalommal megígért, így is roppant kevés béremelés mellett –  problémára az a bruttó (!) 500 ezer forintos egyszeri juttatás, amit hónapok óta ígér a kormány, és Kásler Miklóstól is csak véletlenül tudtuk meg, hogy ehhez július 1-jén juthatnak hozzá az ápolók és orvosok.  Erre a kormányzat által megígért juttatásra írta azt éppen a minap az orvosi kamara elnöke, hogy semmiképpen sem tekinthető a várt béremelés részének, az orvosoknak inkább a kiesett bevételek kompenzálására szolgál, az ápolóknak pedig jóindulattal egyfajta veszélyességi pótléknak tudható be.

Így továbbra is ott tartunk, hogy bár 2016-tól elindult az egészségügyi dolgozók bérének emelése, az alacsonyabb bérkategóriákban csak annyit értek el, hogy az illetménytábla alja végre valahára elérte a minimálbért. A Szent László Kórház Covid-osztályának egyik ápolója másfél héttel ezelőtt alig több mint százezer forintot kapott az áprilisi munkájáért.

Ilyen értelemben bár Szlávik meséje így is pont annyival volt hosszabb a kelleténél, mint ameddig tartott, annyiban talán mégis túl korán ért véget, hogy azt már nem hallottuk, mit szólt az az ápoló, amikor a hó végén ránézett a bankszámlájára. Pedig sokunkat érdekelne.

Címlapkép: MTI/Kovács Attila