Amikor elkezdtem a cikksorozatot a koronavírus-járvány kapcsán kibontakozott (kirobbant) gazdasági válság természetéről, a magyar kormány és a Magyar Nemzeti Bank mozgásteréről (költségvetési és monetáris politika) és arról, hogy szerintem hogyan s miként kellene a gazdasági válságot kezelni, akkor azt gondoltam, hogy pár nap múlva, amikor majd ismertté válik, hogy a kormány és a jegybank hogyan akarja kezelni a kibontakozó válságot, majd megírom a sorozat ötödik részét, amelyben értékelni fogom a hazai válságkezelést.
Ez a cikk A válság anatómiája sorozat ötödik része. Az első részben Büttl Ferenc a kibontakozó válság okait és természetét írta le, a második rész a magyarországi válságkezelés kormányzati eszköztárával foglalkozik, a harmadik a Magyar Nemzeti Bank lehetőségeivel foglalkozott, a negyedik rész pedig válságkezelési javaslatokat fogalmaz meg. A cikkek a részek nevére kattintva elérhetők.
A cikksorozat utolsó részének megírása óta eltelt pár nap, ismertté váltak a kormány válságkezelő lépései és a jegybank válságkezelése egyaránt. Sokan megírták már kritikájukat – a pártok kötelező reakcióin túl –, amely kritikák közül én Pogátsa Zoltán írását, Zsiday Viktor helyzetelemzését és a „15 közgazdász” nyilatkozatát emelném ki (elnézést kérve mindenkitől, aki kimaradt). Napok óta gondolkodom, hogy ideje lenne nekem is megírnom saját elemzésem, de eddig nem tudtam hozzákezdeni, nem jött az ihlet. Mondhatnám azt is, hogy azért „nem volt kedvem” az elemzéshez, mert az igazából felesleges.
Felesleges Orbán Viktor és Matolcsy György válságkezelését értékelni, mert amit ők csinálnak, az nem válságkezelés. Az MNB és elnöke bejelentett intézkedései egy picit jobban válságkezelő jellegűeknek tűnnek – nem is tudom, talán a szakmaiság maradéka, talán a jegybankelnök nagyobb személyes autonómiája okán –, de amit a kormány csinál, az nem válságkezelés, tehát nem is értékelhető, minősíthető ekként.
A kormány úgynevezett válságkezelése nem más, mint arra tett kísérlet, hogy a NER ne omoljon Orbán Viktor fejére. Ötlettelen, gyenge kísérlet, inkább kommunikáció, mint valódi cselekvés, amely idegesen feszeng a korábbi években sziklaszilárdságúvá vált NER-dogmák által kijelölt térben.
Kínos és végtelenül szomorú látni, hogy az a rendszer, amely a nemzeti tőkésosztály megteremtésére építette eddigi politikáját – ami a Fidesz politikai elitjének és a hozzá lojális csoportok eredeti tőkefelhalmozásaként értelmezhető –, hogyan küszködik abban a helyzetben, amikor munkások, alkalmazottak, a kisvállalkozók tízezrei veszítik el naponta a megélhetésüket, lesz oda az addigi „biztonságuk”. Az a biztonság, amely számukra sosem volt meg ebben a rendszerben, csupán annak illúzióját teremtették meg számukra.
A NER-ben ugyanis a biztonság csak a kiemelt kevesek számára adott, a sokaság számára nem létezik, és nem is létezett soha. Csak a kiválasztottak élvezhetik azt a biztos gyarapodást (legyen az gyorsabb vagy lassabb), amelynek záloga a közös sokból (befizetett adók, EU-s források) keveseknek, az ő zsebüknek megtömése.
Orbán Viktor nem légvárra építette rendszerét. Nem a semmiből vette el, ami szerinte neki és a nemzeti tőkéssé gyúrandó nemzeti politikai elitnek jár. A NER az elmúlt évtized világgazdasági konjunktúrájára és a beáramló EU-s forrásokra épült. A világgazdasági konjunktúra magasra emelte az exportvezérelt német gazdaságot és ebbe kapaszkodni Magyarország számára jó ötletnek tűnt. Orbán Viktor nem találta fel a spanyolviaszt, csak továbbfejlesztette elődei örökségét: a magyar gazdaságot a német ipar kényelmes hátsó udvarává tette (vö. összeszerelő üzem). Azonban a koronavírus-járvány és a gazdasági válság – ha véget nem is vetettek a hazai konzervatív politikai elit tőkefelhalmozási lehetőségeinek – de erősen korlátozzák azt. A válság természeténél fogva a munkásokat, alkalmazottakat, kistulajdonosokat, egzisztenciák tömegét sodorja el, nagyon nehézzé vagy lehetetlenné téve a megélhetést.
Orbán Viktor ezzel a helyzettel nem tud mit kezdeni. Ő reflexszerűen a NER-tőkét mentené, miközben (majdnem) mindenkit kellene.
Orbán és a NER jelmondata, az „aki nincs velünk, az nincs”, most visszaüt. Most nem elég Lőrincről, Istvánról és a többi klántagról gondoskodni, most minimum arról a másfél millió Fidesz-szavazóról kellene. Mármint valóban gondoskodni, nem csupán úgy tenni, mintha (lásd korábban a migránsveszély hősies elhárítása, vagy Brüsszel támadásainak akciófilmbe illő visszaverése), mert a vírus és a válság nem válogat. De a miniszterelnök nevével fémjelzett rendszer még erre is képtelen, nemhogy arra, hogy mindenkiről gondoskodjon (értsd: maszk, védőeszközök, jövedelempótlás, stb.). Mindenkiről? Arról volt szó, hogy aki nincs velünk az nincs, nem? Hátakkor?! Erős jelzés, hogy a rendszert támogató, általa eddig kedvezményezett hazai tőkés csoportok (lásd Magyar Kereskedelmi és Iparkamara) is elégedetlenek a tervezett válságkezeléssel, és kimondják a kritikát: ez így kevés.
Nem szurkolok a válságnak, pláne nem a vírusnak. Ugyanakkor kifejezetten örülnék, ha a miniszterelnök és rendszere helyét valami új, friss, zöld és baloldali venné át. Ha Orbán Viktor nem tud választani, vagy nem jól választ a NER, valamint a válság okán szükséget szenvedő százezrek megmentése között, akkor erre több esély lesz, mint valaha.
