Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A fóti gyermekotthontól a tranzitzónákig: mit tett a kormány a gyerekek jogaiért az elmúlt 5 évben?

Február 13-án hozta nyilvánosságra az ENSZ Gyermekjogi Bizottsága a magyar gyermekjogi helyzetet elemző, illetve azzal kapcsolatban ajánlásokat megfogalmazó jelentését. A bizottság 5 évente készíti el a jelentést, így a mostani a 2014 és 2019 közötti időszakot foglalja magában.

A vizsgált periódusban szinte minden fontos területen (pl. a gyermekeket érő erőszakkal, a diszkriminációval, az oktatással, az egészségüggyel, a fogyatékossággal élő és a menedékkérő gyermekek helyzetével kapcsolatban is) fény derült aggodalomra okot adó hiányosságokra.

A bizottság legfrissebb jelentéséről és a gyermekvédelem különböző aspektusairól a Magyar Helsinki Bizottság szervezett beszélgetést, ahol az intézményi rendszer problémáit Szlankó Viola pszichológus, gyermekjogi szakértő, a menekült gyerekek helyzetét Szekeres Zsolt jogász, a fogyatékossággal élő gyermekeket érő jogsértéseket pedig Gurmai Sándor jogász járta körül.

Fotó: Mérce.

A gyermekjog magyarországi helyzetéről sokat elmond néhány jelenleg is aktuális példa:

bár anyagi okok miatt nem emelhető ki egy gyermek a családjából, az esetek 30%-ában mégis ez történik. Azt is fontos megjegyezni, hogy a gyöngyöspatai szegregációs eset sem egyedi: Magyarországon a roma gyerekek közel fele (48%) szegregált oktatásban részesül. Mindeközben az iskolakötelezettségi korhatár 16 évre való csökkentése következtében a 17 évesek 15%-a nem jár iskolába, a közoktatásra pedig csupán a GDP 3,8%-át költi a magyar kormány, míg az OECD-országok átlagosan az 5,2%-át.

A gödi Topház esete egyértelműen megmutatta, hogy a fogyatékossággal élő gyerekek (és felnőttek) zárt intézményi ellátása súlyos jogsértések táptalaja, ahogy a menekült gyerekek tranzitzónába zárása is rendkívül problematikus. Az utóbbi hónapokban több brutális családon belüli erőszak eset is megrázta a nyilvánosságot, rávilágítva a háttérben meghúzódó rendszerszintű problémákra.

Hogy mennyire lesz sikeres az Igazságügyi Minisztérium családon belüli erőszak megfékezését célzó törvénymódosító csomagja, azt legkésőbb a következő ENSZ-jelentésből megtudjuk.

A gyerekek mindenek felett álló érdeke

A „gyerekek mindenek felett álló érdeke” része az ENSZ Gyermekjogi Egyezményének és a magyar jogrendnek is. Ez a jogi fogalom kötelezi az államot, a közigazgatási hatóságokat, a bíróságokat, a szociális intézményeket és mindenkit, aki valamilyen módon jogviszonyba kerül gyerekekkel, hogy hangsúlyosabban vegyék figyelembe a gyerekek érdekeit a velük kapcsolatos döntések során.

Az elmúlt 5 évben több mint 200 jogszabály-módosítás érintette valamilyen módon a gyerekeket Magyarországon. Az oktatási rendszer átalakítása, a tranzitzónák létrehozása és a fóti gyermekváros bezárása például mind jelentősen befolyásolják a gyerekek jogait – legyen szó kisléptékű, vagy nagy, rendszerszintű átalakításokról.

És bár a törvénymódosítások egyik fő szempontja, hogy a gyerekek mindenek felett álló érdekét figyelembe veszik-e, sokszor elmaradnak az ezzel kapcsolatos hatásvizsgálatok és egyeztetések – vázolta a helyzetet Szekeres Zsolt, a Helsinki Bizottság menekült gyerekekkel foglalkozó jogásza.

Hogy hogyan kell a gyerekek mindenek felett álló érdekét értelmezni, és pontos-e a fogalom magyarra fordított alakja, arról folyamatos szakmai vita zajlik. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy még a beszélgetésben résztvevő szakemberek is három különböző megfogalmazást használtak: míg Szekeres szerint a gyermek mindenek felett álló érdeke (a törvény egyébként ezt használja), Szlankó Viola pszichológus, gyerekjogi szakértő szerint a gyermek legfőbb érdeke, Gurmai Sándor jogász szerint pedig a gyermek legjobb érdekei a legpontosabb kifejezés.

Bárhogy is nevezzük, Szlankó Viola szerint egy ködös fogalomról van szó, amit ugyan mindig rögzít a jogszabály, sokan mégsem tudják, tulajdonképpen mit jelent, mivel a gyerekjogok sok esetben egymással versengenek.

Tipikus „versenyhelyzet” például, amikor valamilyen okból kiemelnek egy gyereket a családjából, akinek egyébként joga van a szülei által biztosított környezetben nevelkedni, de joga van a védelemhez is (pl. erőszak esetén). Szekeres szerint a versengő jogok közötti mérlegelési folyamatba a gyereket is be kell vonni. Mint mondta, „ez nagyon nehéz, de nem egy olyan feladat, ami elől bárki elugorhat, aki gyerekekkel foglalkozik”.

Gurmai Sándor jogász szerint valószínűleg nem a kormány, nem a szülői szervezetek és nem is az emberi jogi aktivisták, hanem maguk a gyerekek tudják a legjobban, mik az ő „legjobb érdekeik”. A gyermekek véleményének megkérdezésének fontosságát a Gyermekjogi Egyezmény és a fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló ENSZ-egyezmény is hangsúlyozza.

Mi a helyzet az intézményrendszerrel?

2014 óta sok minden történt a menedékjogot érintően – de semmiképp sem jó értelemben. A menedékkérő gyerekek helyzete nagyon rossz ma Magyarországon:

bár Orbán Viktor 2018-ban azt mondta, azoknak a menekülteknek, akik „illedelmesen megállnak az országhatárnál”, és azt mondják, védelemre szorulnak, indokolt esetben megadják a menedékjogot, ezt valójában évekig tartó várakozás előzi meg Szerbiában.

Szekeres szerint a tudatosan lerombolt magyar menekültügyi rendszer teljes kilátástalanságnak teszi ki ezeket a gyerekeket egy olyan országban, ahol bár nem lőnek rájuk, de nem is tudják hatékonyan biztosítani jogaik érvényesítését. Így aztán nem is folytatódhat számukra az a gyerekkor, ami akkor szakadt meg, amikor rajtuk és a családjukon kívül álló okok (a háború, az üldözés, a családtagjaik megkínzása, megölése vagy saját fenyegetettségük) miatt el kellett hagyniuk a hazájukat.

A – gyakorlatilag börtönként működő – tompai és röszkei tranzitzónákban határozatlan ideig vesztegelnek a menekült gyerekek, nem egyszer azt is végignézve, hogy a magyar hatóságok éheztetik a szüleiket (emiatt egyébként a Magyar Helsinki Bizottság eddig 20 ügyben összesen 30 embert képviselt az Emberi Jogok Európai Bíróságán).

A jogvédő szervezet szerint a menekültügyi döntéshozatal során egyáltalán nem veszik figyelembe a gyerekek mindenek felett álló érdekét, ugyanis nem vizsgálják meg azt, hogy ha valaki jogosult a védelemre, azt meg is kapja-e.

A gyermekvédelmi szakellátás alapvetően a gyermekotthonokból és a nevelőszülői hálózatból áll. Magyarországon 23 ezer gyerek él gyermekvédelmi gondoskodásban (állami gondozottként), és bár ez a szám a ‘90-es évektől csökkent, az utóbbi években újra folyamatos növekedést mutat.

Évente 8-10 ezer gyerek kerül be a rendszerbe, a legtöbben vagy nagyon fiatalon, 0 és 1 év között, vagy kamaszként. Mivel számos vizsgálat bizonyítja, hogy az ilyen fiatal gyerekeknek fejlődéséhez nagyon fontos, hogy a gyermekotthonok helyett gondoskodó, bizalmi kapcsolatokat biztosító környezetben nevelkedhessenek, 2014-ben jogszabályba foglalta a kormány, hogy minden 12 éven aluli gyereknek nevelőszülőhöz kell kerülnie.

Hogy ez sikerülhessen, különböző ösztönzőkkel igyekezték a nevelőszülői hivatást népszerűbbé, a társadalom által elismertebbé tenni (pl. foglalkoztatási jogviszony lett a nevelőszülőség, ami sokkal több juttatással jár mint 2014 előtt), a nevelőszülők száma azonban a mai napig nem változott jelentősen.

2014-hez hasonlóan ma is kb. 5500 nevelőszülő van Magyarországon, így az akkor jogszabályba foglalt célt sem sikerült elérni. Bár tagadhatatlan, hogy sok gyerek került ebben az időszakban nevelőszülőhöz, a 12 éven aluli gyerekeknek egy jelentős része (kb. 7 ezer gyerek) még gyermekotthonban él, ami pedig különösen aggasztó, hogy kb. háromszázan 0 és 1 év közöttiek.

A családokból való kiemelések száma nőtt az utóbbi években, amit Szlankó szerint többek közt például az is magyarázhat, hogy többen értesültek a médiából a családon belüli erőszak esetekről, és arról, hogy sok esetben túl későn lépett a rendszer, így a szakemberek egyfajta önvédelmi reakcióként korábban döntenek a kiemelés mellett, mint az egyébként indokolt lenne.

A szakemberek számára egyébként folyamatos dilemma, hogy melyik az a pont, amikor ki kell emelni egy gyereket a családjából: nehéz megítélni, hogy mi az, ami veszélyezteti a gyerek érzelmi, értelmi, erkölcsi fejlődését, mi szól az anyagiakról, vagy a szülői alkalmatlanságról.

Gurmai a fogyatékossággal élő gyermekek intézményi gondozásával kapcsolatban arról beszélt, nagy előrelépés volt a 2014-es törvénymódosítás, ami a 12 év alatti gyermekek befogadó szülőnél való elhelyezését írja elő, de fontos megemlíteni azt is, hogy a törvény szerint három csoport kivétel alóla: a súlyosan fogyatékos és a tartósan beteg gyerekek, illetve a testvérek (utóbbi Gurmai szerint a roma gyerekek indirekt diszkriminációja).

A fogyatékossággal vagy tartós betegséggel élő gyerekeket ráadásul nemcsak gyermekotthonokban, hanem felnőtt, fogyatékos emberek szociális ellátását biztosító intézményekben (pl. gödi Topház), illetve pszichiátriai betegek intézményében is el lehet helyezni.

A legnagyobb probléma valójában az, hogy

bárki, aki fogyatékossággal él, és nem családban vagy olyan ellátási formában él, ami közösségben található, hanem intézményben kerül elhelyezésre, az sokkal inkább minden döntéstől megfosztott tárgya, mintsem alanya lesz a rendszernek

– mondta a jogász.

Emellett fontos a fogyatékossággal élő gyerekek oktatásból való kirekesztésének problémája is: a Gyermekjogi Bizottság legutóbbi, 2014-es jelentésében kiemelten figyelt arra, hogy inkluzív oktatásban részesüljenek a fogyatékossággal élő gyerekek (ami fontos más, védett tulajdonsággal rendelkező gyerekekre nézve is), ez ügyben azonban gyakorlatilag semmit sem tett a kormány.

A Gyermekjogi Bizottság szerint úgynevezett „ésszerű alkalmazkodásokat” kellene bevezetni azért, hogy a fogyatékossággal élő gyerekek is hagyományos oktatásban részesülhessenek. Vagyis meg kell nézni, milyen igényei vannak a fogyatékossággal élő gyerekeknek, és mindent meg kell tenni azért, hogy lépést tarthassanak társaikkal (kutatások egyébként azt bizonyítják, hogy ez nemcsak a fogyatékossággal élő gyermekekre van jó hatással, hanem a nem fogyatékos társaikra is).

„Azt gondolná az ember, hogy a legutóbbi, 2014-es záró észrevétel óta eltelt 6 év alatt valamit tett Magyarország ebben az ügyben. Hát nem nagyon. Nem nagyon mozdultunk előre az inkluzív oktatás területén” – mondta Gurmai.

Családon belüli erőszak: strukturális probléma vagy megelőzhetetlen egyéni tragédiák?

A szakemberek szerint egyértelműen strukturális problémáról van szó. Szekeres úgy véli, egyrészt nagyon sok gyerekekkel dolgozó, egyébként jóakaratú embernek nincs meg a megfelelő tudása és mentalitása ahhoz, hogy megfelelően feltárják a családon belüli erőszak eseteket, ezért óriási szükség lenne egy folyamatosan képzett, érzékenyített szakértői gárdára.

És itt nem csupán a gyermekvédelemben dolgozó szakemberekről van szó: fontos, hogy a jogalkotóktól kezdve a bírókig mindenki megfelelő gyermekjogi érzékenységgel rendelkezzen.

A probléma másik része az, hogy a kormány, amelynek az elsődleges kötelessége az lenne, hogy érvényre juttassa az alaptörvény első cikkét, miszerint az emberi méltóság mindenkit megillet, azon dolgozik, hogy megossza a társadalmat. Ezzel érvényesíti azokat az üzeneteket, melyek szerint a menekültek, az LMBT gyerekek, a roma gyerekek elleni erőszak, az ő kirekesztésük, az ellenük elkövetett fizikai, verbális erőszak nem probléma, hanem egy legfelsőbb szinten támogatott jelenség.

Amíg a kormány ilyen üzenetet közvetít a magyar társadalomnak, addig nagyon nehéz bárkinek a helyzete, aki ez ellen dolgozik. Szekeres szerint ez azonban nem azt jelenti, hogy ne lenne kötelessége a gyermekvédelmi rendszerben dolgozóknak – legyen szó civil jogvédőkről, önkéntesekről vagy állami alkalmazottakról – jelezniük a jogsértéseket.

A Gyermekjogi Bizottság jelentése szerint a magyar kormánynak különös figyelmet kell fordítania a minden gyermeket érő bántalmazásra, de kifejezetten kiemeli a lányok, a hátrányos helyzetűek, a fogyatékossággal élők, a romák, az LMBT és a menedékkérő gyerekek elleni erőszakot. „Ha végiggondoljuk, hogy az elmúlt években kik ellen folytatott szisztematikus gyűlöletkampányt a kormány, akkor bizony azt látjuk, hogy nagyon sokan rajta vannak ezen a listán” – mondta Szekeres.

A gyermekvédelmi jelzőrendszer tagjai az óvónők, a pedagógusok, a gyermekorvosok, a védőnők és tulajdonképpen mindenki, aki kapcsolatban van a családdal, amiről jelzést tesz.

Szlankó szerint a szakemberek körében is homályos, hogy kinek mi a teendője. Nem mernek kockáztatni, még ha fel is merül bennük a bántalmazás, szexuális visszaélés gyanúja, annak jelzése olyan nagy beavatkozás a család életébe, amit nehezen lépnek meg.

Ezt a felelősségérzetet kellene erősíteni a szakemberekben (pl. képzésekkel), miközben a hétköznapi emberek felelősségéről sem feledkezhetünk meg. Természetesen itt is fontos a mérlegelés: ha az erőszak egyértelmű jeleit észleljük, értesítenünk kell a hatóságot, de ha egy család láthatóan anyagi gondokkal küzd, ne a gyámhatóság riasztása legyen az első dolgunk, ilyenkor többet segíthet akár csak egy beszélgetés is a bajban lévő családdal.

Ez azonban a szakember szerint továbbra is tabu: ami a négy fal között történik, abba nem merünk beavatkozni.

Jelzőrendszer az intézményekben

Hogyan fordulhat elő bántalmazás abban az intézményrendszerben, amit gyermekvédelemnek nevezünk? – hangzott el a jogos kérdés. A jelzőrendszer működőképessége nem elhanyagolható a gyermekvédelmi intézményekben sem, ahol bár szakemberek dolgoznak, mégsem zárható ki részükről a jogsértés, bántalmazás.

A gödi Topház esetében például Gurmai szerint egyáltalán nem működött a jelzőrendszer – ennek következtében pedig borzalmas állapotokkal találkoztak az esetet feltáró Validity Alapítvány munkatársai.

Mindig nagyon problematikus, amikor egy intézmény lakóinak élete teljesen zárt falak mögött, szegregáltan történik, ellenőrzésre pedig nincs lehetőség. Az, hogy civil szervezeteket nem engednek be ezekbe az intézményekbe, csak egy része a problémának. De miért nem tudnak semmiről a hatóságok, vagy ha tudnak, miért nem tesznek semmit? És mi a helyzet az intézmények dolgozóival?

Utóbbiak általában anonim módon mernek csak mesélni arról, hogy milyen jogsértéseket észlelnek, de ezen felül nem tudják, mit tehetnének, hiszen félnek az őket érő retorzióktól. Gurmai szerint azonban amíg az intézmények dolgozói nem merik megtenni azt, amit a jogszabályok biztosítanak számukra, a gyermekvédelmi jelzőrendszer nem lehet hatékony.

Az intézményekben előforduló erőszak másik része a gyermekotthonokban élő gyerekeket érinti. Ezek a traumatizált, nehéz sorsú gyerekek szociális készségeikben, gondolkodásukban, viselkedésükben sokszor nem felelnek meg a nevelők vagy a nevelőszülők elvárásainak.

Szlankó szerint a gyermekotthonok dolgozói sokszor nem elég képzettek, nincs általános tudásuk a gyerekpszichológiáról, a fejlődéslélektanról, ráadásul kiégéstől, alulfizetettségtől, társadalmi alulbecsültségtől szenvednek, és ezek a problémák gyakran bántalmazásba torkollnak.

És bár az EMMI 2010-ben bevezetett egy protokollt a gyermekvédelmi rendszeren belüli bántalmazás jelzésére, ez a problémának csak a felszínét kapargatja, maguk a szakemberek ugyanis nem kaptak érdemi válaszokat, nem küldték el őket képzésekre és nem emelték meg a bérüket sem.

Mi lesz most?

Ahogy az a beszélgetés során többször is elhangzott, a kormány tagadhatatlanul tett néhány lépést a gyermekek érdekében az elmúlt 5 évben, de mindez nagyon kevésnek bizonyult.

Jelenleg a kormány helyett javarészt civil szervezetek harcolnak a gyermekek jogaiért, amiben a lehető legkisebb mozgásteret biztosítják számukra: a döntéshozók nem egyeztetnek a gyermekjogi szervezetekkel annak ellenére, hogy a siettetett, érdemi szakmai és társadalmi egyeztetést nélkülöző jogszabályalkotás óriási károkat okozhat a társadalomban.

Kizárják a jogászokat, emberi jogi jogvédőket az intézményekből, tranzitzónákból és gyakorlatilag mindenhonnan, ahol hosszabb ideig gyerekek vannak bezárva, a társadalmat pedig igyekeznek a segítő szervezetek ellen uszítani. Mindeközben a gyermekvédelemben dolgozó szakemberek munkája megbecsületlen marad: az alacsony kereset, a munkaerőhiány, a túlterheltség és a továbbképzések hiánya nem lendíti előre a gyermekjog helyzetét.

Az ENSZ gyermekjogi jelentése csupán ajánlásokat fogalmaz meg a kormányok számára, betartásukat viszont nem kényszerítheti ki. Hogy történik-e érdemi változás egy-egy ENSZ-jelentést követően, az nagyban múlik azon, hogy az adott kormány hajlandó-e elismerni a problémák létezését és foglalkozni a megoldásukkal, ami – ahogy Szekeres fogalmazott -, „a világ civilizáltabb felén” jellemző, nálunk kevésbé.

Ugyanakkor nem szabad alábecsülnünk annak a jelentőségét sem, hogy egyszerű állampolgárként hogyan állunk a gyermekek védelméhez. Ha nem engedünk az uszításnak, ha minél több olyan tagja van a társadalmunknak, akinek a belső jóérzése azt diktálja, hogy gyermekek ellen jogsértést elkövetni megengedhetetlen, és emellett következetesen ki is mer állni a mindennapi életben, legalább mi teljesítjük azt, amit a kormány nem.

Címlapkép: MTI/Bodnár Boglárka