Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Andor László: Uniós forráspont – Lehetséges-e a mainál jobb EU-költségvetés?

Úgy alakult, hogy az Európai Unió hét évre szóló költségvetési kerete (multiannual financial framework, a továbbiakban MFF) az unió országaiban megtermelt jövedelem kb. egy százalékát teszi ki. Ez az egy százalék egyfajta üvegplafon, amit semmiféle közgazdasági logika nem indokol. Épp ellenkezőleg: ez ellentétes a közgazdasági logikával, amely szerint egy egységes piacot működtető demokratikus közösség költségvetésének komoly közpénzügyi funkciókat kell ellátnia: allokáció (közjavak finanszírozása), redisztribúció (a gyengébbek támogatása) és stabilizáció (a gazdasági tevékenység egyenetlenségeinek kisimítása). Ebből a szempontból az MFF egy szelektív allokációs költségvetés, mérsékelt redisztributív hatásokkal, stabilizációs funkció nélkül.

A Brexitet megelőző évtizedekben az EU egyre csak bővült és egyre több feladatot vállalt, de képtelen volt növelni a központosított források mértékét. Ennek következtében egyre nagyobb szakadék keletkezik a vágyak és a képességek között, ami az integráció hitelességét csorbítja, és a mindenkori vezetőknek komoly fejfájást okoz. Jean-Claude Juncker, az előző Európai BIzottság hátfájással gyakran küzdő elnöke a költségvetésért felelős biztossal (Günther Oettinger) úgy gondolta, hogy az üvegplafonból eredő konfliktusokat a régi és az új tételek szembeállításával oldja meg. 

Tehát ha az EU új dolgokat kell, hogy finanszírozzon (pl. biztonság, migráció, klímavédelem), azt tegye a régebbi fejezetektől elvont összegekből. Ennek a hozzáállásnak két kárvallottja lehet csak: a mezőgazdasági politika (vidékfejlesztéssel megtoldva) és a kohézió. Az utóbbi eróziója a redisztributív hatás gyengülésével jár, amennyiben a bevételi oldalon ezt valamilyen változás nem ellensúlyozza. A szükséges változás Junckerék javaslatában az lett volna, hogy kivezetik a gazdagabb országok költségvetési visszatérítéseit. 

Az MFF-et azonban nem sikerült elfogadtatni a tavalyi EP-választás előtt, és amíg nem foglalta el a helyét az új Bizottság, addig nem indulhatott újra a folyamat.

A három hónapja hivatalban levő Ursula von der Leyen most lényegében a Juncker-féle költségvetés gyors elfogadásában reménykedik, pedig a tavalyi EP-választások nyomán sok minden változott, így például egy trillió eurós klímaberuházási program finanszírozásáról is gondoskodni kellene.

Juncker ennél bátrabb volt. Bár a 2014-es hivatalba lépése előtt másfél évvel elfogadta az EU a 2014-20-as MFF-et, Juncker a növekedés ösztönzése érdekében előállt egy teljesen új eszközzel (stratégiai beruházások európai alapja, EFSI), amely azóta működik is. Von der Leyen nem hogy nem akart új költségvetési eszközre javaslatot tenni, hanem más területeken is óvatoskodik. Meghagyni látszik például azokat a fékeket, amelyek az utóbbi évtizedben a jogalkotási folyamatba épültek be (programjában azzal próbált imponálni egyes szereplőknek, hogy minden új jogszabályért cserébe egyet megszüntet).

Az MFF tekintetében ugyanakkor a kezdeményezés Charles Michel kezébe csúszott át, aki egy huszáros rohammal akart megoldást találni, és ezzel imponálni a nagyérdemű közönségnek. De ki az a Charles Michel? Nos, ő egy belga liberális politikus, akinek az apukája is belga liberális politikus volt, és tavaly júniusban az ő nevét is kihúzták az európai vezetőkeresés során, amikor eldőlt, hogy az Európai Bizottság és az Európai Központi Bank elnökei néppártiak lesznek, az Európai Parlament elnöke és az EU külügyi főképviselője pedig szocialista. Az Európai Tanács elnöki posztja jutott a liberálisoknak, lényegében a csoport legerősebb figurájának, Emmanuel Macronnak köszönhetően. Hogy miért nem emlékszik Michelre senki? Azért, mert a figyelem az ún. Spitzenkandidat-modellnek köszönhetően kizárólag az Európai Bizottság elnökére összpontosult. Pedig az Európai Tanács elnöke politikai értelemben erősebb poszt a bizottsági elnöknél.

Michel, akiről már belga miniszterelnökként is kiderült, hogy nem erőssége a költségvetési politika, az MFF-dilemmát úgy akarta megoldani, hogy beáldozta azokat a lépéseket, amelyek a Juncker-Oettinger javaslatban a pozitívumok voltak: a gazdag országok visszatérítéseinek kivezetése, az eurózóna stabilizációját és a közös biztonságpolitikát szolgáló eszközök, valamint az ökológiai károkozáshoz kapcsolódó közvetlen bevételek.

A februári EU-csúcs az lett, ami lehetett: kudarc. Az egységes piacból legnagyobb hasznot húzó országok vezetői showműsort csináltak, amelynek keretében megmutathatták, mennyire nem érdeklik őket az EU közös céljai, csakis az otthon sikerként felmutatható piros vonalak.

Ez önmagában is szomorú, de még inkább az, hogy ebben a komédiában szociáldemokrata kormányfők (a svéd és a dán) is szükségét érezték, hogy szerepeljenek.

Nem kérdés, hogy az EU sokkal többet tudna elérni egy nagyobb költségvetéssel. Ám az is egyértelmű, hogy a meglevő költségvetésből is sokkal többet tudna kihozni, ha a vezetők hajlandók lennének foglalkozni az intézményrendszer reformjával, amire azonban időt nem fordítanak. Emiatt lenne fontos, hogy amint az új MFF-re pecsét kerül, elkezdődjék a vita arról, hogyan lehetne jobban csinálni a következőt, ami egyszersmind az EU egészének megjavításáról is szólna. Három változtatást érdemes előre sorolni. 

Először is: egyértelműbbé kell tenni, hogy milyen hosszú távú program megvalósítását szolgálja az MFF. Az előző ciklusban ezt a víziót az ún. Európa 2020 stratégia szolgáltatta, amelyhez közvetlenül kapcsolódott az MFF kb. kétharmada. A 2020-as stratégiát Juncker félretolta, von der Leyen pedig lényegében egy egyetlen célra koncentráló 2050-es stratégiával váltotta fel (karbonsemlegesség). Ez így, ebben a formában nem elég meggyőző; az EU-nak sokrétűbbek a tennivalói, mint amit a klímavédelem jelent, másrészt viszont a közvetlenül klímavédelemhez tartozó MFF-tételek csak kis részt tesznek ki az ehhez szükséges teljes beruházási forrásokból. Hiányzik tehát egy részletesebb jövőkép és középtávú stratégia.

Ami még inkább használna, az a szorosabb kapcsolat az EP-választások, a Bizottság felállítása és az MFF között. Másképpen mondva: amikor egy EP-választás lezárul, és a bizottsági elnökjelölt programját elfogadja az EP, azzal együtt el kellene fogadnia a költségvetési irányelveket is. Az MFF elfogadása nyilván egy külön aktus maradna, de egyértelműbb lenne, hogy bizonyos célokhoz meghatározott mennyiségű pénzforrás kell, és így a hitelességi szakadék zárható lenne. Amíg a politikai ciklus ötéves, a pénzügyi ciklus pedig hétéves, erre kevés az esély.

A harmadik, perdöntő és leginkább forradalmi változás az, hogy az EU valóban közvetlenül juthasson forrásokhoz, magyarul szedhessen adót valamilyen formában, a tagországok kormányfőinek akaratától elválasztva. Amíg ez nem történik meg, addig az állam- és kormányfők közötti lóvásár marad az MFF-alkotás fő fóruma, és mindenki a vélt nemzeti érdekek alapján definiált piros vonalak között megmaradó kis közös halmazt keresgéli.

Ez vezet oda, amit az elmúlt hetekben is láttunk: a politikai kopromisszumnak rendre az újító, minőségi javítást ígérő tételek esnek áldozatul.

Ettől pedig az EU se eredményesebb, se népszerűbb nem lesz.

Kiemelt kép: Ursula von der Leyen Eb-elnök az EU 2021-2027 közötti hosszú távú költségvetéséről szóló speciális európai csúcstalálkozó előtti vitán Strasbourgban. Fotó: Európai Parlament