Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Demográfiai válság, avagy egy ordító hazugság alternatívái

A Puskás Aréna megnyitójáról tudósító Index-cikk körül kirobbant, a rezsimpárti közvéleményben egyre inkább felhabzó és egyre nácibb jellegű megszólalásokhoz vezető botrány persze rendkívül sajnálatos, de önmagában nem különösebben érdekes. Valamivel érdekesebb az, hogy az ügy kavarta indulatok igazi forrása az ellenzék számára meglepő sikereket hozó, a rezsim híveinek oldalán egyértelműen súlyos vereségként elkönyvelt, pánikreakciókhoz vezető önkormányzati választási eredmény. Ezt jelzi az is, ahogy a rezsim reagált a krízisre: zavarodottsággal, ellentmondásos jelzésekkel (békülékenység demonstrálása, az ellenzék nyílt gyalázása és persze a konkrét intézkedések szintjén asztal alatti rugdosódás, betartás, az új, ellenzéki vezetők munkájának ellehetetlenítésére tett kísérletek, rémhírek elszaporodása és persze itt-ott ellenzéki politikusok kooptálása, majd az ellenzék politikai mozgásterét szűkítő törvényhozás), miközben a rezsim által többnyire kézivezérelt sajtó egyre nagyobb teret enged a szélsőjobboldali uszításnak. 

Mindez szépen illusztrálja, amit sokan mondunk, régóta, hogy tudniillik az Orbán-rezsim a lényegét illetően konszolidálhatatlan és ezért krízishelyzetről krízishelyzetre egyre inkább csúszik lefele a további autokratizálódás lejtőjén, mint 2010 óta mindig.

Ennek az autokratizálódási folyamatnak a szélsőséges etnicista hangulatkeltés (mert ugye végső soron ebbe torkollt a Nélküled című dal kapcsán kialakult tömeghisztéria), fontos, bár szerintem nem lényegi eleme. Azért nem lényegi, mert a rezsim használja ugyan a társadalomban meglévő etnicista gondolatokat és érzelmeket, sőt, ahogy azt a menekültválság őrült migrációellenes kampányba fordítása mutatja, tudatos, hideg hatalompolitikai megfontolások alapján felülről generálja is őket, de ezek számára csak eszközök. Más kérdés, hogy az etnicista logikát követő vagy efféle mázzal leöntött jogszabályok, adminisztratív lépések, propagandaüzenetek áradása elkerülhetetlenül mindennapjaink részévé teszik ezeket a gondolatokat, s ez annál nagyobb baj, mert így a rezsim egyre nehezebbé teszi, hogy a komolyságához méltóan foglalkozzunk bizonyos, a mindennapi életünkben alapvetően fontos szerepet betöltő kérdésekkel.

Ilyen kérdés például a rezsim által mániákusan politikai eszközökkel kezelni próbált csökkenő gyerekvállalás problémája, amelynek természetesen szintén létezik és újabban egyre szélsőségesebb formában fogalmazódik meg az etnicista értelmezése. Tudom, bonyolult ügyről van szó és nem is akarok úgy tenni, mintha értenék hozzá, ám van egy olyan aspektusa, amelyről azt gondolom, magánemberként, politika iránt érdeklődő, baloldali liberális értékrendű magyar állampolgárként mégiscsak muszáj gondolnom róla valamit. 

A probléma röviden, az, hogy egyre kevesebb gyerek születik, aminek az eredményeként – jelentős számú bevándorlás nélkül – Magyarország lakossága egyrészt egyre inkább elöregszik, másrészt a lakosságszám jelentősen csökkenni fog. Vannak itt ugye potenciális gazdasági problémák – mint például, hogy fenntartható-e egy olyan gazdaság, amelyben egyre kevesebben tudnak dolgozni, miközben összességében csökken a népesség, de ezen belül arányaiban nő az inaktívak száma. És persze felvethetőek politikaiak is: fenntartható-e egy ilyen társadalom egyáltalán és ha igen, képes lesz-e kezelni a radikálisan megváltozó természetű politikai kihívásokat (bevándorlástól integráción át az idősebb korosztályok egyre nagyobb politikai súlyáig), illetve, hogy vajon mi következik a demográfiai változásokból az adott politikai közösség kulturális, etnikai önazonosságára nézve.

Az egyén nézőpontjából persze ez a kérdés úgy merül fel, hogy egyre többek számára egyre inkább összeférhetetlennek tűnik a gyerekvállalás az életmódjukkal, mindennapi életük feltételeivel: jövedelmi helyzetükkel és a jövőre vonatkozó várakozásaikkal, a munkájukkal, a társas kapcsolataikkal, fogyasztási szokásaikkal, a kényelemmel kapcsolatos elképzeléseikkel, a gyerekvállalás vélt vagy valós terheivel és várható hasznával és így tovább. Ez pedig azért zavarbaejtő jelenség, mert ha az összeférhetetlenség érzése nem csupán az egyének egy viszonylag szűk csoportjára terjed ki, hanem széles tömegekre, akkor az azt jelenti, hogy az adott társadalomra jellemző – egyik? – életmód válságban van abban az értelemben, hogy hosszabb távon egyszerűen nem tűnik fenntarthatónak. Lehet persze azt mondani, hogy a mobilitás és migráció úgyis pótolják a társadalom újratermelődése szempontjából hiányzó gyerekszámot. De ez a válasz – amiről a legkevésbé sem akarom azt sugallni, hogy triviálisan elfogadhatatlan – valójában csak térben áthelyezi, nem pedig megoldja az életmód fenntarthatóságának kérdését, hiszen csak azt ismeri el, hogy sokan ma nem azt az életmódot élik, amit mi, s ezért vállalnak gyereket, nem azt, hogy ha mindenki úgy élne, mint mi, akkor ki vállalna gyereket. Ismerek olyat, aki erre azt felelné, hogy mindenkinek az lenne a legjobb, ha kihalna az emberiség, ami nyilván fölöslegessé teszi a további gondolkodást ezen a kérdésen. Ám mindenki más számára szerintem igenis fontos kérdés, hogy mit lehet kezdeni ezzel a jelenséggel: miként tudjuk megmagyarázni az okait és milyen megoldási javaslatok léteznek rá.

Az Orbán-rezsim által erőltetett szélsőséges etnicista és natalista megközelítés mellett én alapvetően négyféle diagnózist látok, legalábbis, ami az életmód megalapozottságát illeti: a zöldet, a radikális baloldalit, a fundamentalista piacpártit és a centristát.

A zöld válasz röviden az, hogy jelenlegi nyugati életmódunk egyszerűen fenntarthatatlan, mert mértéktelen túlfogyasztásra épül és a csökkenő gyerekszámban nem veszélyt, hanem természetes korrekciót érdemes látni, ami persze nem oldja meg az erőforrások pazarlásával kapcsolatos globális problémákat, de maga mégsem kifejezetten probléma. Az igazi válasz egyébként is egy aszkétikusabb életmód kellene legyen. 

Ezzel szemben a radikális baloldali diagnózis az, hogy a csökkenő gyerekszám annak a strukturális egyenlőtlenségnek és kizsákmányolásnak lehet a mellékterméke, amely emberek tömegei számára egyre elviselhetetlenebb terhet jelent, még akkor is, ha ezt nem is tudatosítják magukban. Ezen belül Kelet-Európa demográfiai folyamatai a globális munkamegosztásban a régió által betöltött speciális szerep tüneteiként foghatóak fel. Erre a megoldás radikális baloldali szempontból az elnyomó struktúrák megváltoztatása lehet. 

A fundamentalista piacpárti diagnózis alapján életmódunk sorsa viszont elsősorban az előreláthatatlan technikai és gazdasági innovációktól függ. Ez a fejlődés és nem a gazdasági struktúrákba való adminisztratív beavatkozás vagy a fogyasztás visszafogása az, ami oly mértékben kiterjesztheti lehetőségeinket, hogy életmódunk ne csak fennmaradhasson, de még gazdagabbá váljon. Ennek alapján pedig talán az lenne a legjobb, ha eltávolítanánk azokat az adminisztratív akadályokat, amelyek a fejlődés előtt állnak. 

Végül a centrista diagnózis úgy hangzik, hogy bár számtalan nagy társadalmi kihívás létezik, de ezekre semmiképpen sem érdemes radikális, sem dogmatikus válaszokat adni, hanem „barkácsolásra”, az éppen aktuális kihívásokra adott mérsékelt politikai válaszokra van szükség.

De vajon nyugodt szívvel el lehet-e ezeket a diagnózisokat és az általuk javasolt orvosságokat fogadni? Bevallom, nem tudom. Az etnicista hozzáállással például az az alapvető baj, hogy egy ordító hazugságra épül: az államok ugyanis ma sem homogén etnikai közösségek képviselői, soha nem is voltak azok, és nincs is semmilyen értelmes indok rá, hogy azok legyenek. Az etnicizmus egy a maga egyszerűségében vonzó politikai mítosz, ráadásul a rosszabb fajtából, mert rengeteg veszélyes és erkölcstelen politikai tettre bátorít, s tapasztalataim szerint használói meglehetősen gátlástalanul vissza is élnek az etnikai mítosz magvát alkotó hazugság vonzerejével. Ennyiben nem véletlen, hogy az Orbán-rezsim is megtalálta magának. A zöld, a radikális baloldali és fundamentalista piacpárti megközelítésekkel szerintem egészen más baj van: ezek mind fontos belátásokat tartalmaznak arról, hogy modern életmódunk milyen módon függ össze a földi élet egészével, hogy a globalizált gazdaság jelenlegi struktúrái sokak életét nehezítik meg, s arról is, hogy a jövő nem egészen tervezhető, ám nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy mindegyik tartalmaz egy olyan radikális – Camus úgy mondaná – „ugrást”, amellyel egy többé-kevésé jól beazonosított diagnózistól egykettőre eljutunk egy komplikált és elsősorban hitet, nem belátást igénylő politikai programig.

Kézenfekvő lenne ennek alapján azt gondolni, hogy a centrista politizálás mellett szeretnék állást foglalni és azt mondani, hogy nincs kész recept a népességfogyás által fenyegetett életmódunk megmentésére, hanem csak barkácsolni lehet, s még azt is elfogadni, hogy az, ahogy ma élünk, szükségképpen át fog alakulni, ma még nem egészen előrelátható formában, valami alapvetően mássá, s csak abban kell bízni, hogy nem súlyos társadalmi kríziseken keresztül. De valójában nem ez a helyzet. 

Ha az efféle centrista politizálás nemzetközileg ismert, szimbolikussá emelkedett figuráinak politikai teljesítményeire nézek: Obamára, Macronra, Trudeau-ra, a centrista politika egy nagyon fontos problémája válik láthatóvá számomra. Ez pedig a mélységes őszintétlensége. Hatalmi projektként, technikai értelemben tagadhatatlanul innovatív és rövid távon sikeres politikai vállalkozásokról van szó. Másfelől viszont túl sok a bennük píár, túl gyakran lepleződnek le hangoztatott jelszavaikkal vagy a magukról sugallt általános képpel összeegyeztethetetlen lépéseik, túl gyakran bizonyulnak süketnek és vaknak súlyos problémákra, eredményeik túl ingatagok. Én ebből a szempontból kissé régimódi vagyok és azt gondolom, hogy a politikusoknak szükségük van integritásra. Egy „alapvető vállalkozásra”, ahogy Bernard Williams mondaná, amely kívülről is felismerhető egységet és irányt ad a politikusok kanyargós manővereinek, hogy lehessen bennük bízni, és számon lehessen majd rajtuk kérni a beléjük vetett bizalmat. A centrista politika ennek a mércének nem látszik megfelelni egyelőre, és ez nemcsak azért baj, mert nem tetszik a kényes ízlésemnek, hanem azért is, mert meggyőződésem szerint ez csak egy tünete annak, hogy az egész centrista projekt jelen formájában ingatag és kiszámíthatatlan jövőjű.

De vajon mi következik ebből az olyan ügyekre nézve, amelyekre a mai rezsim szélsőjobboldali etnicista válaszokat kínál mint a gyerekvállalás és népességfogyás?

Mindenekelőtt az, hogy a rezsim közveszélyes ideológiai zagyvalékának már ma is van alternatívája a politikában, mégpedig nem is egy és ezt rettentően fontos lenne világossá tenni és beszélni róla minél többet, mert ezek a kérdések nem csak az etnikai egység mítosza elleni küzdelem szempontjából érdekesek, hanem azért is, mert életmódunk alapjait érintik és nem absztrakt problémák, hanem mindennapjainkban meglévő vágyainkhoz, szorongásainkhoz, mindennapi megélhetési gondjainkhoz, sürgető és hosszabb távú döntéseinkhez kapcsolódnak.

Ez a mi életünk, közünk van hozzá és a politikának erről kellene szólnia. Ugyanakkor viszont azt is be kell vallanom, hogy baloldali liberális magyar polgárként a létező diagnózisok egyes elemeit fontosnak, a javasolt gyógymódokat viszont mélységesen nem kielégítőeknek találom és az sem nyugtat meg, ha valaki a centrista politizáláshoz utal engem nem-dogmatikus megoldásért. De ez talán így is van rendjén. Túl nagy, túl komplex és túl fontos ügyek ezek, hogysem az ember nyugodtan tudjon tőlük aludni. 

Kiemelt kép: MTI/Koszticsák Szilárd
Olvass tovább!