Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Foglyul ejtett közönség

„mint víz a medret,
követed és teremted;”
(Illyés Gyula)

2010 óta, vagy ki tudja már, mióta, évről évre, választásról választásra ugyanabban az ördögi körben találjuk magunkat, ha az ellenzéki politikára nézünk. Ugyanazok a szövegek, ugyanazok a konfliktusok (még ha néha változik is a szereposztás), ugyanazok a hibák, ugyanaz a bohózat, és hát ugyanaz a végeredmény is.

Itt most elő lehetne ráncigálni azt az Einsteinnek tulajdonított aranyköpést, miszerint az őrültség nem más, mint ugyanazt csinálni újra és újra, de más eredményt várni tőle.

De most nem is erről akarok beszélni. Mert ha teszünk egy lépést hátra, akkor végső soron rá kell jönnünk, hogy a felháborodásunk is ugyanaz minden alkalommal. Ez persze nem vonja kétségbe az egyes politikai szereplők iránti felháborodásunk jogosságát, csak hát,

attól, hogy újra meg újra ugyanúgy felháborodunk, elküldjük a pártokat a francba, amiért olyan bénák, szóval ettől sem érdemes más eredményt várnunk.

Az van ugyanis, hogy valójában egy foglyul ejtett hallgatóság részei vagyunk, és már a felháborodásunkkal is ezt a viszonyrendszert tartjuk fenn, amely bebörtönöz, fogva tart.

Ha az elmúlt lassan 10 év (!!!) tapasztalatai mutatnak valamit, az az, hogy létezik a magyar társadalomnak egy olyan, politikailag aktívabb közege, amely semmilyen körülmények között nem szavazna a Fideszre és Orbán Viktorra. Ez a közönség, még ha nem is elég a választási győzelemhez, parlamenti és önkormányzati mandátumokra elegendő, vagyis elegendő ahhoz, hogy politikai képviselete legyen.

És ez a politikai képviselet évről évre eljárja a részleges összefogás táncát, évről évre eljátssza a „ki a hibás az újabb kudarcért” című játékot is, de nem változik semmi. A rezidens „hibások” pedig évről évre eljátsszák ugyanazt a játékot, hogy „így nem lehet leváltani Orbánt”, meg „nem lehet csak úgy összeadni a szavazatokat”, meg „nem füstös szobákban kéne összefogni”. Hogy aztán újra és újra képtelenek legyenek bármiféle alternatívával előállni, újra és újra bevonuljanak a „füstös szobákba” tárgyalni, és onnan sértődötten vonuljanak ki.

Meg kell, hogy mondjam, ugyanannyira unalmas mindkettő. Ugyanannyira unom az összefogáspártiságot, mint az összefogásellenességet. Ugyanannyira unom a közös listát, mint a koordinációt, ugyanannyira unom a teljes összefogást akarókat, mint a részleges összefogást akarókat.

De végső soron miért is tehetik meg mindezt politikai képviselőink?

Hát mert tapasztalat bizonyítja, hogy nem hiábavaló. Az az egyharmadnyi mandátum így is, úgy is kijön, azok a meggyőződéses ellenzéki szavazók úgyis leszavaznak rájuk, ha befogott orral, ha fanyalogva is. Mégis hová is mennének máshova?

Lezsírozott biznisz vagyunk, ez a helyzet. Akárhányszor háborodunk fel, akármennyit fanyalgunk is, végső soron úgyis behúzzuk az x-et a színdarab valamelyik szereplőjére, és ez a lényeg.

A híreken kívül hónapok óta egyetlen elemzést vagy véleményt nem írok a magyar ellenzéki politikáról. A legalapvetőbb paramétereket nem tudván megváltoztatni, minden megszólalás csak tovább pörgetné ezeket a tét nélküli játszmákat, tovább habosítaná ezt az értelmetlen izét, amiben lubickolunk. Minden alkalommal, amikor eszembe jut valami leírásra érdemes, az első kérdés, ami beugrik a fejembe, az az, hogy mégis minek. Mi értelme lenne? Akármeddig tépem a pofám, a végén úgyis megyek, leszavazok az épp aktuális altáborára az ellenzéki tábornak. És minden megy tovább ugyanúgy.

A foglyul ejtett hallgatóság tankönyvi példája ez.

Itt abba is lehetne hagyni ennek a végtelenül magvas gondolatmenetnek a szövését, csakhogy van még egy probléma.

Mégpedig az, hogy a fogva tartó és a fogva tartott esete nem olyan tiszta, mint az első ránézésre tűnik. Végül is az ellenzéki pártok, nem teljesen jogtalanul, mondhatják, hogy de hát végül is ez kell nektek, ezt adjuk. Ki ne szembesült volna azzal, hogy az alternatívakeresés, a konszenzusból kibeszélés automatikusan hozza maga után a közösségi elkussoltatási cunamit.

  • Kritizálod az összefogást? A Fidesz malmára hajtod a vizet!
  • Nem tetszik a Gyurcsány? Megvett a Fidesz!
  • Idiótának tartod az LMP teljes önvezetési képtelenségét, semmit nem állító, de mindent blokkoló tendenciáit? Az Orbán leváltásának sikeres stratégiáját akadályozod.
  • Bojkottálni akarod a választásokat? Azzal is a Fideszt segíted!
  • Kritizálsz? Mondj jobbat!

Az elmúlt években létrejött egy pártoktól többé-kevésbé független civil falanx, mely mindenhol megjelenik, ahol legalább értelmesnek tűnő politikai viták zajlanának a kiút lehetőségéről, és vallásos hevülettel döngölnek földbe bárkit, aki az útjukba kerül. És miután ezzel végeztek, szépen folytatják az épp aktuális politikai mantrával, csodarecepttel vagy messiással.

És persze ezzel még azt sem akarom mondani, hogy alkalomadtán ne lenne igazság ezekben a mantrákban – végülis a parlamenti és önkormányzati választási rendszer objektíve az együttműködésre kényszeríti az ellenzéket, a másik oldalon pedig az is igaz, hogy nem lehet csak úgy összeadogatni az egyes pártok szavazóinak a számát. Szóval még csak nem is az igazságtartalommal van bajom, hanem azzal a vallásos hevülettel, amivel az egyes állítások nyomulnak.

És ilyenkor azért felmerül az emberben a kérdés, hogy akkor ki is tart fogva kit? A pártok ejtették foglyul a meggyőződéses ellenzéki szavazókat, vagy fordítva, a meggyőződéses ellenzékiek csoportjai tartják fogva a pártokat?

A tippem az lenne, hogy egyszerre mindkettő igaz, kölcsönösen tartjuk fogva és leszünk fogvatartottak ebben a sehova nem vezető körtáncban.

És miközben mi itt pörgünk, a politika tétjei teljesen máshol vannak. A szegregált iskolában, a fertőző kórházakban, a kilakoltatás előtt összepakolt kofferekben – és akkor itt abba is hagyom a felsorolást, mert csöppecskét ezekből a felsorolásokból is elegem van. Nem azért, mert nem lenne fontos, de ebben az imént leírt őrületes körtáncban valahogy ezekből a dolgokból is tét nélküli szimuláció lett. Elsoroljuk, kampányszlogent csinálunk belőlük, de valahogy épp a valódi tartalmuktól fosztjuk meg őket, kellékek lesznek csupán ebben a mindent felemésztő ellenzéki héjanászban.

Nem is olyan régen – ugyanebből a teljes értelmetlenség-érzésből – felvetettem, hogy talán egy új párt lenne a megoldás. Az azóta folytatott beszélgetéseim meggyőztek: hülyeséget beszélek. Amíg a játék szabályai ezek, addig a milliomodik új kezdeményezés is be fog tagozódni. Miért állnál bele egy játékban, amiben nincsenek jó opciók, jó döntési lehetőségek?

A játék egészét kéne lebontani a legeslegalsóbb szintig.

De persze nem fogjuk.

Úgyhogy találkozunk legközelebb is az urnáknál.

Kiemelt kép: Mérce
Olvass tovább!