Orbán Viktor, a becses nőnapi ajándék

Beszéljünk egy kicsit Orbán Viktor idei nőnapi gesztusáról!

De előtte idézzük fel gyorsan a tavalyit, és azt, hogy akkoriban mi is volt a konklúzió. Egy évvel ezelőtt Orbán Viktor leslattyogott az Országház konyhájába, mert valamiért az volt az előfeltevése, hogy üzembiztosan csak az üzemi konyhán talál majd asszonyszemélyeket, akiknek aztán a kezébe lökött egy-egy szál szottyadt nárciszt, és kedélyesen elbeszélgetett velük a saját étkezési szokásairól.

Boldog nőnapot kívánok!

Boldog nőnapot kívánok!

Posted by Orbán Viktor on Wednesday, 7 March 2018

A nőnapi gesztusról sütött a macsóizmus, a klisék puffogtatása arról, hogy csak a nők tudják a férfit jól megetetni, virágot a virágnak, borsóleves és rántott gomba, meg a taktikailag jól feltett kérdés („Van-e valami panaszuk rám?”), amire nem lehet nem kuncogással válaszolni.

Mi történt ezzel szemben idén?

A miniszterelnök interjút adott.

Nagy szó ez, főleg, mivel nem erre vagyunk szocializálva, a péntek reggeli szeánszokon kívül legfeljebb konzerv-interjúkat láthatunk manapság Orbántól, azok is a saját akolba terelt lapokban jelennek meg, központi felügyelettel.

Ez a cikk a Mérce napi véleményrovatának, az AMércének a mai cikke. A rovat célja, hogy naponta tudjunk nektek adni egy olyan véleménycikket, ami kitekint a mindennapi megszokott nézőpontokból, új dinamikákat ad a gondolkodásunknak, leveri azokat a falakat, amiket a politika körénk épít. A rovat többi cikkéért kattints ide!

Node majd most! Március 7-én, vagyis egy nappal az ominózus interjú előtt értesítették néhány lap újságíróját, hogy a miniszterelnök várja őket. Kizárólag nőket, nőnap alkalmából. Hogy aztán körbevezesse őket a Karmelita kolostor felújított épületében, megkínálja őket teával, zsebre vágott kézzel mutogassa a látnivalókat, válaszoljon néhány kérdésre, a végén pedig jött a kötelező, kezekbe biggyesztett virág is (nárcisz helyett tulipán, fő a változatosság).

Mielőtt nagyon örülnénk neki, hogy a miniszterelnök leereszkedett az ellenzéki lapokhoz, szaladjunk végig azon, milyen problémák akadnak ezzel az esettel kapcsolatban.

Egyrészt már önmaga a nőnapi gesztus. Egyfajta ajándék volt ez az interjú, ajándék volt a miniszterelnök teste és szelleme a női újságíróknak, akik szépen mutatnak így a miniszterelnök portfóliójában, mondván, lám csak, azért szóba áll ő ellenzéki lapok munkatársaival is. Megtisztelte magával ezeket az újságírókat és lapjaikat Orbán.

De egyben demonstrált is: interjút adott, de az ő feltételeivel. Kizárólag nőnapon, kizárólag nőknek, kizárólag akkor, ha ő is úgy akarja.

Csakhogy nőnapi ajándékként ez leginkább megalázó a kérdéses újságírókra nézve, hiszen legyenek bármilyen felkészültek, tehetségesek, rátermettek, nem képességeik, hanem pusztán női mivoltuk okán juthattak be ezen az ünnepélyes napon a miniszterelnök magánszférájába. Ebből a szempontból épp ugyanazon a szinten találhatóak a miniszterelnök piramisában, mint a konyhán dolgozó asszonyok:

munkájukat ezen az egy napon ismeri el a miniszterelnök, és akkor is csak nemükből kifolyólag.

A konyhán etetik őt, mert különben „éhen halna”, a sajtó nőmunkatársai meg kérdezhetnek tőle, csak hogy bemutassák, azért ő szóba áll az ellenzéki sajtóval is. Eszközei ebben a játékban Orbánnak a nők, akikkel eljátsszatja azt a szerepet, amellyel saját személyi kultuszát (igen, a zsebre tett kezű, kedélyes urat, aki leereszkedik az asszonyszemélyek közé) építheti tovább.

Ennél fontosabb azonban mindaz, amit a sajtó jelenkori állapotáról mesél nekünk Orbán gesztusa.

Ezzel az interjúval ugyanis egy olyan, egyébként teljesen természetes dologból, mint amilyen egy miniszterelnök találkozója az ellenzéki újságírókkal, ő eseményt generált. Erőt demonstrált, kifejezve azt, hogy újságíró vele csak és kizárólag akkor beszélhet, ha ő a becses személyét felkínálja neki.

Hosszú évek minden megalázó reakciója után, amellyel Orbán lepattintotta a nem kormánybarát sajtó munkatársait (férfiakat és nőket, nemre való tekintet nélkül), a miniszterelnök most azt is megmutatta, hogy igenis tud ő nyilatkozni, ha nagyon akar. De csak az általa kiválasztott lapoknak, az általa megadott időpontban (és egyébként jegyezzük meg, pofátlanul rövid határidőt szabva), és az általa kijelölt térben.

És akkor képzeljük el, hogy a feltett kérdésekre milyen spontán, meglepő, őszinte válaszokat adott…

A miniszterelnök csoportos interjúja egyébként nagyjából ennyit is ért: kicsit mondott ide, kicsit kacsintott oda, de semmi olyat nem állított, amit eddig ne sejtettünk volna. Persze patikamérlegen adagolta azokat a mondatokat, amelyekre tudta, hogy majd rárepül az ellenzéki sajtó. És így is lett egyébként: azt a pár mondatot, amit ő kegyesen megosztott az újságíróhölgyekkel, elemezte boldog-boldogtalan, mintha nóvumokkal lett volna tűzdelve.

Pedig ennek az interjúnak egyetlen újdonsága volt, amit érdemes feljegyeznünk: Orbán Viktor már nem csak nem titkolja, hogy semmibe sem nézi a nem kormánybarát sajtót (jó vicc, ezt eddig is tudtuk), de már gúnyt is űz belőle, dróton rángatva az újságírókat, akiknek aztán egy teával és virággal szúrja ki a szemét.

És mindebből egyedül ő profitál, hisz merje ezek után bárki azt mondani, hogy nem áll le parolázni a másik oldallal.

Ha innen nézzük, valóban becses ajándék Orbán gesztusa, mert kitett az asztalra egy csizmát, ami eddig az asztal alatt bűzölgött. Kösz, igazán nem kellett volna.

Olvass tovább!