Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Miben bízzunk?

The tree of liberty must be refreshed from time to time with the blood of patriots and tyrants (Thomas Jefferson)[1]

Eredetileg arról terveztem írni, hogy miért hiábavalóság akár a november 24-i, akár a december 8-i tüntetéssel kapcsolatban arról vitatkozni, hogy mennyire volt újszerű (itt és itt és itt), ami ott történt, és hogy az állítólagos újszerűség vajon mennyiben kínál biztatást a jövőre nézve. Aztán, látva a december 12-i parlamenti ülés tumultuózus jeleneteit, rájöttem, hogy van egy mélyebb probléma, ami összeköti mindhárom ügyet és még néhány másikat, ami szerintem sokkal fontosabb a jövőnk szempontjából, mint az, hogy mennyire innovatív és biztató egy-egy ilyen esemény. Ez pedig az, hogy

a jelenlegi rezsimmel szembeni ellenállás egyetlen fegyvere, a szabadság barátainak végső menedéke nem más, mint az őszinteség, az integritás, a hitelesség.

Bármit is gondoljon valaki a parlamenti ellenzéki pártokról (én általában nagyon rosszakat), el kell ismernünk, hogy szerdán úgy viselkedtek, mint akik tisztában vannak vele, hogy egy történelmi jelentőségű pillanatban élnek, egy fontos, milliók életét érintő kérdésben küzdenek a szerintük helyes álláspontért egy olyan rezsim intézményes keretei között, amely messze van a demokráciák világától. Jégből kellett volna lennie a szívemnek, ha a pillanat jelentőségével való szembesülésük láttán ne éreztem volna melegséget és őszinte elismerést.

És nem, az ellenzék szerdán nem tett olyat, amihez foghatóval még sosem próbálkozott az elmúlt 8 év folyamán. Bár összességében elégedetlen vagyok a teljesítményükkel, de így is el kell ismernem, hogy nem az a bajom velük, hogy sose tesznek semmi jót, legfeljebb, hogy nem elégszer. A múltbeli tapasztalataim alapján nem is vagyok túlzottan optimista, hogy ezentúl majd következetesen úgy fognak politizálni, ahogy szerdán tették, mert éppen elég okom van feltételezni, hogy nehéz ezen az úton járni, túl sok minden szól ellene. Mindez azonban mit sem von le a szerdai viselkedésük iránti elismerésemből.

Ugyanezt éreztem december 8-án, a szakszervezeti tüntetéskor. A tüntetés megítélésem szerint nem volt nagy, és semmi szokatlan sem volt benne: az összegyűlt párezer ember pont úgy viselkedett, mint általában az elmúlt évek nagyobb, szakszervezeti hátterű tüntetésein: voltak zászlók, dobok, sípok, transzparensek. Volt professzionalizmus, szervezettség, volt hangulat. Nem volt meglepő az sem, hogy a tüntetők egy része végül elindult a Kossuth tér felé. Vagyis, éppenhogy nem azért volt fontos esemény ez a tüntetés, mert bármi újdonságot hozott volna (és ne legyenek illúzióink, nem hordozta egy mindent alapvetően megváltoztató új mozgalom ígéretét sem), hanem

mert akkor és ott, az a pár ezer ember azt tette, amit kellett, amire szükség volt, és úgy tette, ahogy kellett. Méltósággal, elszántan és lelkesen.

Hasonlóképpen, az Akadémia december 6-i rendkívüli közgyűlésének nagy visszhangot kiváltó határozataiban sem volt semmi újdonság, s az sem mondható, hogy egy sikerrel kecsegtető harc kezdete lett volna a kiállásuk. Mégis, akinek van bármilyen személyes kötődése az MTA-hoz, az azt érezhette, hogy ennek a nemzeti intézménynek a legfőbb döntéshozó testülete nem hagyta őt cserben, nem hozott rá szégyent.

Akinek esetleg kétségei lettek volna afelől, hogy helyes volt, amit a közgyűlés tett, azt a kormányzat válaszcsapásai: a költségvetésünk megkurtítása, a kiszivárogtatott Palkovics-levél (amit a média sajnos kritikátlanul elfogadott a békülés dokumentumának), majd a Magyar Idők lejárató cikke, aztán pedig Palkovics László cseppet sem békülékeny tévéinterjúja remélhetőleg azóta észre térítették. Lehet, hogy az MTA nem úszhatja meg a sorsát, de tárgyalópartnere szavahihetősége, szándékainak komolysága finoman szólva is kérdéses.

Ilyen körülmények között pedig a legtöbb, amit egy komoly testület megtehet, hogy ragaszkodik az alapvető igazságokhoz és megőrzi erkölcsi integritását.

Az Occupy Kossuth sem hozott semmi újdonságot. Egy maroknyi fiatal, értelmiségi a nagy hideg kellős közepén tartott egy tiszteletreméltó demonstrációt, tartotta a lelket a CEU kiűzése és az akadémiai szabadság sárba tiprása ellen tiltakozókban. Egyúttal kifejezték abbéli szándékukat, hogy saját ügyük mellett a társadalom más rétegei érdekeinek védelmét is felvállalják, s így a rabszolgatörvény elleni tiltakozás és a szakszervezetek felé való nyitás is szerepelt a programjukban. Hiábavalóság volt? Lehet. Nem tudom. Mindenesetre tett volt. Bátor, nagylelkű és a politikai közösség többi tagjával való szolidaritást kifejező tett volt. A semminél, a gyáva meghunyászkodásnál, az alámerülésnél mindenképpen több.

Ugyanez igaz természetesen a november 24-i utolsó CEU-s tüntetésre is, illetve a december 3-án a Momentum által szervezett, s az újságíró által találóan totális, megsemmisítő vereségként értékelt tüntetésekre is. Ezek azért voltak fontosak számomra, mert nem önáltatásról szóltak, nem hirdettek hamis, illuzórikus programot, nem sugallták, hogy képesek vagyunk feltartóztatni egy autoriter rezsim kiépülését.

Pusztán hitet tettünk értékek mellett, kifejeztük az ezzel való személyes azonosulást és azt az elszántságot, hogy a szabadság barátai még a reménytelen helyzetben se adják fel a küzdelmet a zsarnokság erőivel szemben.

Ahogy mondtam, számomra ezek az őszinteség, az integritás, a hitelesség pillanatai voltak. Nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban, hogy innen vajon vezet-e út a sikeres ellenállás felé. Ez a fajta hitelesség ugyanis csupán szükséges, de nem elégséges feltétele a hatékony politikai cselekvésnek. De mégis több ez már így is, mint amit bizonyos közéleti szereplőktől tapasztalhattam az elmúlt napokban (itt és itt).

Nagyon egyszerű belátni, hogy innentől háromféleképpen lehetne csak továbblendülni: vagy a rezsim külső – azaz a szabadság barátaitól független – hatásokra (gazdasági válság, külpolitikai problémák, a rezsim vezetésének belső konfliktusai stb.) kialakuló krízise vagy a társadalom belső elégedetlenségeinek váratlan, előre nem kalkulálható kirobbanása (mint amilyen a netadós tüntetéssorozat is volt itthon, vagy Franciaországban a sárgamellényes mozgalom), vagy a hosszú távú célokért zajló, nehézkes, lassú építkezés. Mivel az első kettőért legfeljebb esőtáncot lehet táncolni, értelmes politikai cselekvés kiindulópontja egyik sem lehet, marad a harmadik, mint olyan cél, amiért érdemes lehet dolgozni.

Ám éppen ez jelenleg a bökkenő. Ahogy írtam is, az elmúlt napok eseményei, bármennyire is fontos, hiteles pillanatokat szolgáltattak, nem voltak részei semmilyen értelmes politikai stratégiának és nincs is olyan politikai szereplő, amelynek a stratégiaalkotó képessége és egy stratégia követésére való képessége iránt ne lehetnének erős és indokolt kétségeink. Nem kétlem ugyan, hogy minden mai ellenzéki párt, kisebb ellenzéki szubkultúra rendelkezik elképzelésekkel a jövőről. Abban is biztos vagyok, hogy sokan közülük pontosan tudni vélik, hogy mi az egyetlen lehetséges kiút. Irigylem őket. Én nem látok ilyen kiutat, igaz, én könnyen lehetek tanácstalan és szkeptikus, hiszen nem vagyok stratéga és senkit sem képviselek, csak magamat és az általam vallott értékeket: a családom, a hazám féltését, a szabadság iránti aggodalmat, a társadalmi szolidaritást.

De az is igaz, hogy innen, az én nézőpontomból nézve már az is felemelő érzés, hogy még vagyunk néhányan, akik nem hajlandók feladni. Ebből merítsünk erőt mindannyian az előttünk álló förtelmes idők átvészeléséhez.

[1] – „A szabadság fáját időről-időre a hazafiak és a zsarnokok vérével kell megöntözni.”

Címlapkép: Tiltakozás a rabszolgatörvény ellen 2018. december 8-án. Fotó: Csoszó Gabriella / Free Doc
Olvass tovább!