Magyarország kormánya épp arra készül, hogy a nagy multinacionális cégek érdekeit a jelenleginél is jobban kiszolgáló módon módosítsa a Munka Törvénykönyvét, és ezt nem is tagadja. Szijjártó Péter külügyminiszter ezt a minap maga ismerte el Düsseldorfban:

„A Magyarországon beruházó észak-rajna-vesztfáliai cégek egyértelműen kedvezően fogadták a magyar kormány azon törvénymódosító javaslatait, amelyek tovább növelik az ország versenyképességét, és a korábban kihívásként emlegetett munkaerőpiaci helyzeten javítanak.”

Az új szabályozással a munkások jogai egyértelműen csorbulnak, a javaslat gyakorlatilag lehetőséget ad a hatnapos munkahét bevezetésére – ezzel párhuzamosan a túlórabérek három év utáni elszámolására. És miközben a kormány a parlamentben az elhallgattatott ellenzék kételyeit és tiltakozását nem veszi figyelembe, ugyanígy tesz a dolgozói érdekképviseleti szervek érveivel, sőt, cinikus módon hangoztatja hogy a módosítás úgy istenigazából csak a munkavállalók érdekeit szolgálja – a szakszervezetek be is jelentettek egy tüntetést jövő szombatra, hogy az új rabszolgatörvény ellen tiltakozzanak.

Kifejezetten gyomorforgató amit a kormány a munkások, Magyarország állampolgárai ellen tesz, ahogy kiszolgáltatja a népet a multinacionális vállalatoknak, hogy a centrumországokban azok tőkései a félperiféria népének vérén és verejtékén hízhassanak – és nem is ez az egyetlen aspektusa a multik kritikátlan kiszolgálásának.

Ezek a cégek irgalmatlan mennyiségű be nem vallott profitot realizálnak (részletek a linken), ahogy a G7 írja,

„a  Magyarországon működő globális nagyvállalatok papíron sokkal kevesebb nyereséget termelnek, mint az anyavállalataik. A vállalatok éves beszámolójából úgy tűnhet, a legtöbbnek nem is éri meg, hogy Magyarországon működik, mivel jóval kisebb profitot termel, mint az anyavállalatuk. Utánanéztünk, és úgy néz ki, hogy ez csak a könyvelésben van így, a valóságban nagyon is megéri nekik nálunk működni.”

Ezt a relatíve alacsony bérek mellett egyrészt illegális adóelkerüléssel és könyvelési trükkökkel,

másrészt a kormány által biztosított legális adóelkerülési formákkal, vagyis a nagy cégek számára célzottan adóparadicsomokhoz méltóan alacsonyan tartott társasági adóval valamint vissza nem térítendő támogatásokkal tudják elérni.

Amellett, hogy egy darab munkahely megteremtése például a debreceni BMW gyárban – mire elkészül – már most (sem) láthatóan kitudjahánymillió forintba fog kerülni, az ott dolgozó munkások – ahogy azzal Szijjártó miniszter már korábban is büszkélkedett – ki lesznek szolgáltatva a tőke és a piac kénye-kedvének, hogy épp mennyire veszik a jellemzően centrumországbeli gazdag vásárlók a periférián, vagyis a centrum gyarmatain összerakott német csúcstechnikát.

A munkások béréből pedig levonják a jövedelemadót – az egykulcsos rendszernek hála ugyanolyan arányban mint a topmenedzserekéből, akik ráadásul a nem bérként, pl. tőkejövedelemként megkapott juttatásaiknak köszönhetően de facto relatíve kevesebbet adóznak – majd amit hazavisznek, elkölthetik a rekordmagas, 27 százalékos áfakulcs mellett.

Ez mind rettenetesen igazságtalanul hangzik, és való igaz, az Orbán-kormány szélsőségesen szegény- és munkásellenes, intézkedéseivel leginkább a tehetősebbeket és a nagy cégeket támogatja –

azonban azt is látnunk kell, hogy ami itt gazdaságpolitika címén folyik, az általánosságban a tőkés rendszer jellegéből fakad.

A tőke ugyanis a munkásnál jóval mobilabb, az Európai Unió gazdasági rendszere pedig csak megkönnyíti a dolgát. Ne legyen illúziónk, az Unió keleti bővítését nem valamiféle páneurópai altruista krédó alapján hajtották végre, és az infrastrukturális támogatások értelme nem az, hogy gyorsabban járjon a győri IC, ahogy a határokon sem azért nem kell az útlevéllel szerencsétlenkedni hogy kényelmesebben mehessünk ki a Mariahilferre soppingolni adventkor (na jó, picit talán igen).

Ezek az intézkedések mind-mind azon célt szolgálják, hogy az Európai Uniónak meglegyen a maga pici, helyiérdekű világrendszere, melyben a centrumországok cégei – és azok részvényesei – betegre kereshetik magukat azon, hogy a perifériaországok adócsökkentési versennyel és a létező szocializmus még nyomokban felfedezhető vívmányainak leépítésével esedeznek a tőke magukhoz csábításáért.

Eközben az infrastrukturális fejlesztéseket (az egyes régiók felzárkóztató fejlesztését, muhahahaha) nem a tőkének kell finanszíroznia, mert az EU és az adott ország megoldja közösen, a vámunió miatt pedig még az áru nemzetközi forgalma után sem kell vámot fizetnie – a fentebb említett, országonként változó adózási szabályok kihasználása mellett.

Amit ma Magyarországon látunk, nem anomália, hanem a rendszer üzemszerű működése és egyben a kormány életbiztosítása.

A birodalom virágzik, a gyarmatokon a munkások meg örüljenek hogy bemehetnek heti plusz egy napot dolgozni, és tegyék össze a kezüket hogy nem havi két pár munkavédelmi bakancs áráért kaszálják a füvet az árokparton, emellett ha lehet, álmodjanak azzal hogy a gyári kedvezménnyel igényelhető német prémiumautó egyszer nekik is összejöhet.

A helytartó meg maradhat a helyén, Sargentini-jelentés ide, uniós alapértékek oda, amíg a német gazdaság jobban teljesít és a tőkések a mennybe dicsérik a kormányt, mondván milyen jó körülményeket teremtett nekik, nem fog itt érdemben változni semmi.

December nyolcadikán, jövő szombaton a szakszervezetek a rabszolgatörvény ellen fognak tüntetni, ami nagyon helyes, és a tervezett módosítás ellen szinte bármilyen kontextusban érdemes demonstrálni.

Azonban látnunk kell, hogy lehet ugyan ezt a rendszert finomhangolgatni, de

a kizsákmányolás, a növekvő vagyoni egyenlőtlenségek és a munkások elnyomása magából a sötét tónusú sci-fi regénybe illő disztópiába forduló tőkés rendszerből fakad, így végső soron annak a leváltását kell követelnünk.

Ez persze csak globálisan sikerülhet, és nem egy tüntetéstől fog bekövetkezni. De attól még érdemes ezt fejben tartani.