Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Jogállam, menekültügy és az ellenzék – válasz Jámbor Andrásnak és Ungár Péternek

Egy hete megjelent cikkében Jámbor András amellett érvelt, hogy a politikai gyakorlatnak – közelebbről a magyarországi „ellenzéknek” – egyaránt feladata azoknak az értékeknek a kijelölése, amelyek védelméért és érvényre juttatásáért érdemes küzdenünk; annak meghatározása, hogy miként tudjuk ezt a küzdelmet eredményesen megvívni; továbbá az eredményes küzdelemhez szükséges intézmények és erőforrások megszervezése.

Ezzel minden további nélkül egyet tudok érteni.

Ezért sem tudom mire vélni, hogy ezt Jámbor András éppen velem – és Ungár Péterrel – vitatkozva gondolta elmondani.

Retorikai szempontból értem persze: egyébiránt helyeslendő álláspontja még inkább meggyőzőnek hat annak az ellentétpárnak a szintéziseként, amelyben egyikünk az igazságosság mellett a „right against might” gandhiánus elve szerint, viszont a siker reménye nélkül felszólaló moralizáló széplélek, másikunk pedig a „macchiavelliánus” taktikus szerepét kapja, aki az erkölcsi értékeken átgyalogolva igyekszik érvényesíteni a hatalomgyakorlássá redukált politikai érdekeit. Jó kép, csak az idézett írásaink nem támasztják alá.

A hivatkozott – az Európai Parlament magyarországi helyzetről szóló jelentése kapcsán írt – cikkem témája nem az volt, hogy általában mi volna az ellenzék kívánatos stratégiája. Arra a jól körülhatárolt kérdésre kerestem a választ, hogy helyes-e megszavazni, pontosabban helyes-e nem megszavazni a fenti jelentést – közelebbről pedig elsősorban azzal foglalkoztam, hogy a jelentés elfogadása ellen az LMP és az MSZP politikusai által felhozott érvek kiállják-e a logikus érvelés próbáját.

Ezzel összefüggésben írtam, hogy a jelentés támogatásáról szóló döntés meghozatalakor nem tekinthető ügydöntő szempontnak, hogy „a jelentés elfogadását esetleg további belpolitikai haszonszerzésre használ(hat)ná fel az uralkodó párt”. Ezzel nyilvánvaló módon a hazaárulózásra és az Orbán-rezsim „Brüsszellel” szemben vívott függetlenségi harcának a hazug toposzára utaltam (vagyis mindarra, ami a jelentés elfogadása óta történt). Ráadásul azt is hozzátettem, hogy ahhoz, hogy ez alapján döntsünk a jelentés elutasítása mellett,

„legalább annak […] bizonyítására volna szükség, hogy a jelentés elfogadásából több politikai haszna származna az uralmon lévőknek, mintha ezután az Európai Unió parlamentjére is hivatkozhatnának annak a hazug állításnak az alátámasztásául, hogy a magyar állam: jogállam.”

Nem azt állítottam tehát, hogy a következményetikai megfontolásoknak általában nincs helye a politikában, hanem egyrészt – elvi szinten – azt, hogy vannak döntések, amelyeket nem azok vélt rövidtávú politikai költségeire tekintettel helyes meghoznunk, másrészt pedig – a konkrét ügyben – azt, hogy a jelentés elutasításának igazolása az előbbiek mentén sem lehetséges (vagy ha lehetséges is, a jelentés támogatása ellen érvelők adósak maradtak vele).

Hogy mi következik abból a romokban heverő, a visszatérő kudarc és a gondolattalanság közös átkától sújtott magyarországi ellenzék kívánatos stratégiájára nézve, hogy annak az Európai Uniónak az egyik fontos intézménye, amelynek döntéshozó politikusai számára minden eddigi jel szerint fontosabbak a maastrichti kritériumok és a tőkés érdekek, mint a jogállamiság értékei vagy a „Szociális Európa” eszméje, indokolatlanul későn és egy az ügy súlyához képest nem eléggé pontos és alapos jelentésben kimondta a magyarországi helyzetről a nyilvánvalót – azt nem igyekeztem megválaszolni, csak arra utaltam, hogy mi az, ami nem következik belőle.

A fentieken túl, Jámbor András, úgy vélem, Ungár Péter cikkét is félreértette – akit nem tisztem megvédeni (nem is fogom), de a félreértést azért tisztáznám, már csak azért is, mert az alkalmat ad egy korábban általam elmulasztott moralizálásra is.

Ungár Péter nem amellett érvelt, hogy „taktikai megfontolásból” kellene egyetérteni a Fidesszel. Arról írt, hogy az LMP (és a Jobbik) nem tudta elérni, hogy „ne alakuljon ki politikai ellentét a kormánnyal ott, ahol valójában nincs is”, vagyis a sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy a közvélemény figyelmét elkerülte: az LMP számos tekintetben valóban egyetért a Fidesszel a migráció ügyében.

Szerinte tehát nem taktikai, hanem elvi okokból indokolt egyetérteni a Fidesszel a migrációval kapcsolatban (amit viszont taktikai okokból érdemes kihangsúlyozni).

Az persze kérdés, hogy annak az átgondolt és kifinomult kormánypárti álláspontnak melyik részével – és miért – volna helyes egyetértenünk, hogy a bevándorlás a bibliai tíz csapás mindegyike egyszerre, és a háború elől menekülő, illetve általában az Európába érkező nem-elég-fehér emberek jelentik az etnikai homogenitással azonosított „keresztény civilizációra” leselkedő legfőbb veszélyt.

Hiszen a konfliktus – elvi szinten – erről szól, nem pedig az Európai Unió menekültügyi eljárásrendjét szabályozó, méltánytalan „dublini mechanizmus” óvatos korrekciójáról (amit Ungár valóban a Fidesszel egyetértve ellenzett), és nem is arról, hogy a „korlátlan bevándorlás” – Ungár Péter szavaival – „jó dolog”-e: a „korlátlan bevándorlás” mellett ugyanis lényegében csak „Brüsszel” érvelt, persze nem a valóságban (ugyan már), hanem az állampárti propaganda paranoid rémképeiben.

Kapva az alkalmon, ezúton és úgy is mint volt LMP-tag kérdezném Ungár Pétertől, hogy ha – ahogyan a cikkében állítja – az etnikai (és kulturális) homogenitás a globális kapitalizmus feletti demokratikus ellenőrzés hiánya és a jóléti megszorítások (illetve a kontrolvesztettség ezekből következő érzése) miatt „válik értékké”, akkor ebből ugye az egyedül helyes huszonegyedikszázadi megközelítésben sem az etnikai sokszínűség, hanem a globális kapitalizmus és a jóléti megszorítások kritikája következik?

Ungár Péternek abban mindenesetre igaza van, hogy attól még lehet valami igaz vagy helyes, mert éppen a Fidesz mondja vagy teszi: nem ebben, és nem is abban tévedett, amit Jámbor András számon kért rajta. Abban azonban biztosan tévedett, hogy azokban a napokban, amikor az Emberi Jogok Európai Bíróságának az azonnali intézkedéseire volt szükség annak biztosításához, hogy a magyar állam ne éheztessen menedékkérő embereket, akkor – noha ezt a kegyetlenséget nyilván ő is elítéli, valamiért mégis inkább – azt tartotta fontosnak hangsúlyozni, hogy „Migrációügyben nem szégyen a Fidesszel egyetérteni”.

Ami pedig az egyetértés hangsúlyozásának a – taktikai – hasznát illeti, Ungár Péter mintha azt felejtené el, hogy a Fidesz álláspontjának nem az a funkciója, hogy meggyőzze és maga mellé állítsa az ellenzéki pártokat.

Éppen ellenkezőleg: arra szolgál, hogy ahhoz képest az ellenzék mindig „migránssimogató” legyen.

Ha nem ért egyet a határkerítéssel: azért. Ha a határkerítést mégis inkább támogatja, de a menedékkérők idegenrendészeti őrizetét ellenzi: azért. Ha az idegenrendészeti őrizetet is elfogadja, de nem ért egyet a menekültek éheztetésével: azért. Ennek a politikai taktikának pedig éppúgy nem ellenszere a valóban meglévő egyetértések kihangsúlyozása vagy a szintén Ungár Péter által javasolt „mértékletesség”, mint a szélsőjobboldalnak tett elvi engedmények.

A megoldás – és a politikai feladat – az volna, hogy az Orbán-rezsim ellenzéke képessé váljon rá, hogy a szélsőséges társadalmi egyenlőtlenségekkel, a széleskörű létbizonytalansággal, a lakhatási válsággal, az elnyomó munka törvénykönyvével, a jóléti állam szétrombolásával, a közszolgáltatások hanyatló színvonalával és az azokban dolgozók kizsákmányolásával kapcsolatos elégedetlenségnek és (jelentős részben morális) felháborodásnak hangot adjon és politikai erőt szervezzen mögé – vagyis elvégezze azt a munkát, amiről Jámbor András is írt.

Ez ugyanis egyszerre biztosíthatná, hogy a magyarországi közbeszédet ne a rezsim által gerjesztett hazug – és paranoid – migrációs diskurzus uralja, és az Orbán-rezsim kritikája se korlátozódjon a jogállami értékek – indokolt, de önmagában elégtelen – számonkérésére.

Címoldali kép: Csoszó Gabriella/flickr.com
Olvass tovább!