Az lenne a jó, ha végre ellenállnánk, de tudnánk, hogy miért is állunk ellen

Az ellenzéki politizálásból az hiányzik, hogy végre valaki egy szinten tudja kezelni a taktikai és morális szempontokat.

Ungár Péter cikke két héttel ezelőtt szerintem jogosan verte ki a biztosítékot sokaknál, pedig az írásnak vannak tűpontos megállapításai a túlmoralizáló ellenzékiségről. Csakhogy ahogy azt megírtam akkor is:

Az ungári ellenzéki ajánlattal az a baj, hogy nem egyensúlyt próbál teremteni a taktikai és a morális szempontok között, hanem átcsúszik a ló túlsó oldalára.

Az Ungár Péter által megemlített túlmoralizálásra sajnos kiváló példa Misetics Bálint a Sargentini-jelentés kapcsán a Mércén megjelent cikke, amely lényegében kizárólag morális szempontból érvel a jelentés elfogadása mellett. Pedig a kérdés nem az, hogy ebben a pillanatban elfogadjuk-e a Sargentini-jelentést, hanem az, hogy hosszú távon helyre tudjuk-e hozni az abban felsorolt károkat, amiket Orbán Viktor kormányzása okozott. Ehhez pedig a Sargentini-jelentés egy eszköz, így igazából az arról való szavazás kérdésének nem csupán az egyetértés-nem egyetértés szintjén kéne eldőlnie, hanem a hasznosság elvének kérdése mellett, pont a Sargentini-jelentés által védelmezett értékek megvédése miatt.

Misetics Bálint azt írja például cikkében:

„Az sem ügydöntő ellenvetés, hogy a jelentés elfogadását esetleg további belpolitikai haszonszerzésre használ(hat)ná fel az uralkodó párt. A fenti értékek ugyanis fontosabbak annál, mint hogy efféle (rövidtávú) haszonelvű számítás mentén lehetne eldönteni, hogy kiállunk-e értük, vagy sem.”

Ennek a megállapításnak a második fele óriási tévedés szerintem, és nem a jelen ügy kapcsán, hanem általában a politikáról folytatott beszéd kapcsán. Ugyanis például – bár én nem értek egyet az LMP taktikájával, amelyben nem akarja magára haragítani a Fidesz-szavazókat, és megpróbálja belátni azt, amit be kell látnunk, hogy a politikai kommunikációt a Fidesz uralja ma Magyarországon-  de ez egy taktika. Szerintem téves taktika egyébként, nem hasznos, és nagyon messze van az elfogadható morális minimumtól.

De valójában ez nem rövid távú haszonszerzés, és rövid távú haszonszerzésnek látni, vagy láttatni egy politikai taktika egy elemét, az a politikai taktika mint intézmény negligálása a morális szempontokkal szemben. Ugyanez a taktikai, a politika hosszú távú értelmezésére nem fogékony érvrendszer következik Misetics egy következő gondolatában is, amelyben arra az LMP-s érvre reagál, hogy a Sargentini-jelentés „nem old meg semmit” (amely egyébként azért elképesztő, mert pont az LMP feladata lenne, hogy a jelentés által felvetett problémákra „megoldást” találjon):

„de az igazság kimondása is valami, és mindenesetre több, mint az igazság elhallgatása. „

Egyrészt az igazság kimondásának nem az igazság elhallgatása az ellentéte. Másrészt az igazság kimondása önmagában nem old meg semmit, és ezt pont Misetics következő mondata támasztja alá:

”Látszólag az sem oldott meg semmit, amikor az LMP képviselőivel közösen polgári engedetlenséggel tiltakoztunk 2011. december 23-án azoknak a törvényeknek az elfogadása ellen, amelyek – többek között – aztán ennek a jelentésnek a megállapításaihoz vezettek. Helyesebb lett volna csendben maradni?”

Itt is egy hamis ellentétpárt láthatunk. De ennél fontosabb, hogy a december 23-ai láncolás nem csupán látszólag, hanem tényleg semmilyen módon nem oldott meg semmit. Márpedig azért, mert önmagában álló politikai esemény lett.

Az LMP akkori politikai akciója akkor tudott volna megoldani bármit is (ami egyébként az LMP terve volt akkor, csak a belső ellentétek ezt lehetetlenné tették), ha fel tudja használni a párt akkor azt a pillanatot, mozgalmat tud építeni erre az esetre, hosszú távon biztosítani tudja az aktivista-utánpótlását, erőforrás-szervezését, ezáltal szembe tud szállni ténylegesen a további jogállam-lebontási törekvésekkel, ezzel pedig elég politikai tőkét szerez ahhoz, hogy le tudja váltani az Orbán-kormányt. Ugyanis ez az egyik lehetséges politikai megoldás arra a politikai szituációra, amit a Fidesz létrehozott 2011 óta.

Nem az a megoldás, hogy egy-egy morálisan helyes döntést hozunk, mindig morálisan helyesen cselekedünk, hanem az, ha taktikusan, hosszú távon építkezve, egy terv alapján létrehozzuk azt a politikát és intézményrendszert, amellyel el tudjuk érni a céljainkat.

Minden más sajnos csak önmegnyugtató szépelgés.

Erről a gondolkodásról azért fontos írni (és erre vonatkozóan Ungár kritikája jogos volt, ahogy korábban is írtam), mert ez a gondolkodás uralja az ellenzéki térfelet.

Pár hete Orbán Ráhel pelenkaügye kapcsán vitatkoztam egy ellenzéki parlamenti képviselővel, aki azt a választ adta arra a kérdésre, hogy mi a taktikájuk az Orbán-rendszer leváltására, hogy előbb-utóbb eljön az az ügy, és lehet, hogy még a pelenkagate-nél is kisebb lesz, ami elhozza végre azt a felháborodást, amely majd leváltja a rendszert.

Sokáig, körülbelül 2015-ig én is ezt gondoltam, és sok politikai cselekvést, tüntetésszervezést, egyebet el is rontottam ezért. Valójában ugyanis a felháborodás csak egy katalizátor, ami akkor tud eredményt elérni, ha egy politikai szereplő tud neki célt adni, egy olyan politikai szereplő, amelynek van politikája és jövőképe, és amely utána tud politikai eredményeket elérni a felháborodás hatására. A 2014-es netadós tüntetések például jól mutatják, hogy az óriási felháborodás el is halt elég gyorsan, mert 2006-tal szemben nem volt olyan politikai szereplő, aki ki tudta volna használni a felháborodást.

Az igazság kimondása, a felháborodás léte még önmagában, intézmények, célok, erőforrások és politika nélkül semmit sem ér.

De pont ezért téved Ungár is. Mert Ungár pont a másik részét nem érti a történetnek, miközben pontosan leírja, miért haszontalan a folytonos tét nélküli felháborodás Orbánnal szemben.

Amikor Ungár kapcsán a politikai moralitás hiányáról írtam, akkor arról írtam, hogy Ungár csak és kizárólag taktikai szempontból írja le a kívánatos politikát.

Szerintem nem az a probléma, hogy Ungár valamiben egyetért a Fidesszel, hanem az, hogy ez egy taktikai kérdéssé változik nála, hogy szerinte fontos egyetérteni. Valóban lehet egyetérteni a Fidesszel. Én is szoktam egyetérteni velük, bár elég ritkán. De az egyetértésnek nem valami taktikai megfontolásból, társadalmi nyomásból, vélt kötelezettségből kell fakadnia, hanem azért, mert tényleg az adott kérdésben egyetért az ember a Fidesszel.

Ungár cikkével és az LMP új irányvonalával az a probléma, hogy csírája sincs benne a politikai moralitásnak. Hol ír arról például Ungár Péter a két cikkében, hogy milyen lenne a kívánatos Magyarország 2030-ban, vagy hogy mi a célja ezzel a taktikával, amit felvázol?

Bármennyire is fájni fog ez a mondat, de Ungár Péter elképzeléseivel pont ugyanaz a baj, mint az összefogás-diskurzus üres taktikájával.  Ugyanis mindkettő csupán taktikai szempontból érvel a hatalom megszerzésének egy módja mellett, de nem mondja meg, hogy a szereplők hogyan élnének a polgárok érdekében a hatalmukkal.

Egy barátom (aki egyébként történetesen az LMP alapítója) még a választási kampányban, minden taktikai szavazásról szóló cikkem alá bekommentelte, hogy értsem már meg, azzal, hogy jövőkép, vízió és tartalom nélkül próbálom rávenni az embereket arra, hogy valamiféle taktikai döntést hozzanak, ahelyett, hogy tisztán az életükről szóló döntést hoznának, sikertelen leszek. Valójában teljesen igaza volt és van.

Nem tudunk olyan sikeres politikát mondani, ami ne állna morális alapokon.

Ami nem abból indulna ki, hogy valaki, vagy valakik hisznek abban, hogy milyennek kéne lennie a világnak, ezt a hitüket le tudják írni, célokká tudják fogalmazni, át tudják adni az embereknek, maguk mellé tudják állítani őket, és ráveszik őket, hogy ők is tovább adják. Ilyenfajta jövőkép vagy hit nélkül nincs politizálás.

Pontosan ezért hiába tesz Ungár Péter helyes megállapításokat a cikkében, és hiába próbálja taktikával kikerülni a kormánypárt politikai gépezetét az LMP, ez a politika sikertelenségre van ítélve. Ez nem is politika igazából, csak hatalomgyakorlás.

A magyar ellenzékben úgy tűnik, vagy csak és kizárólag taktikai, vagy csak és kizárólag morális szempontok alapján gondolkodnak a politikusok és a közéleti szereplők. Pedig a sikeres politikához pont a kettő egységére van szükség, és számtalan jó döntésre, illetve a jó döntésekhez szükséges erőforrásokra és politikai térre.

Kell hit, vízió, elképzelés, jövőkép, ennek átadása, ezekhez intézmények, célok, erőforrások, tudás és tervek. Ez lenne ugyanis a politizálás. Minden más csak valami politizálásnak hívott izé.

Olvass tovább!