Annie Ernaux kamaszkori szexuális élményeiről számol be Lánytörténet című, eredetileg 2016-ban megjelent művében. Az alábbi recenzió arról szól, milyen társadalmilag érvényes következtetésekre juthatunk a könyv alapján. A következő megfontolások a (mindenkori) serdülő lányok szexualitását érintik, és végső soron arra jutnak: társadalmunk gyerekcipőben jár még, ha arról van szó, hogy az emberi méltóságot összeegyeztessük a női léttel.

Mi történt Annie D.-vel?

Annie D., azaz Annie Duchesne a most már Nobel-díjas francia írónő, Annie Ernaux fiatalkori énje. Lánytörténet (Mémoire de fille) című könyvében az író arra igyekszik visszaemlékezni, mi is történt ezzel a lánnyal, saját korábbi önmagával 1958 nyarán.

A könyv nemcsak az emlékek, hanem az emlékezés folyamatának elbeszélését is tartalmazza, olyan memoár, amely szüntelenül küzd az emlékekért, az emlékezésért.

Egyúttal pszichológiai nyomozás az elbeszélő személyes múltjában: az élményanyag előhívása, újraélése, a történtek ok-okozati viszonyokba rendezése a pszichoterápiás munka szerkezetével mutat hasonlóságot.

Ernaux elbeszélője szem előtt tartja, hogy minden emlékezés konstrukció, és szükségszerűen tökéletlen konstrukció, a narratívák pedig sohasem fedik tökéletesen a valóságot, ezért nem rendeződnek a könyvben elbeszéltek sem folyamatos, zárt rendbe. Ráadásul, aminek az elbeszéléséről szó van, egy traumatikus élményegyüttes, egy trauma.

A trauma pedig, ameddig a személy lelkében élő, érvényes, produktív (azaz ameddig a személy traumatizált), addig természetéből fakadóan szavakba önthetetlen, megfogalmazhatatlan: „az örökösen hiányzó szöveg. Amit folyton elhalasztok. A megnevezhetetlen lyuk.”(13. oldal) A megnevezés pedig már a megélt események, és az azokat megélő én feletti kontroll visszaszerzésének eszköze.

Ha ehhez hozzávesszük, hogy a Lánytörténetben ez a megnevezés tökéletlen, félig-meddig sikerült, a miértekre csak részben derül fény, az összefüggések néhol homályban maradnak, akkor világos, hogy a szöveg traumafeldolgozásként is csak részben sikerült. Sőt, az egész könyv nagy kérdése, hogy fel lehet-e bármilyen traumát egyénileg, memoárírás útján oldani.

Mindezek miatt az, aki – mint én a következő bekezdésekben – összefoglalni próbálja „az 58-as lánnyal” történteket, szükségszerűen már nem leírást, hanem értelmezést ad.

Mindenesetre a következőkről van szó: Annie D. 17 éves lány, aki egy normandiai kisvárosban nőtt fel, szülei paraszti származású kiskerekedők. Apácák iskolájába, a Saint Michel Leánynevelő Intézetbe járt mindaddig, 1958 nyaráig, amikor is kitűnő eredménnyel leérettségizett. Ugyanis környezetében rendkívülinek számító intellektuális képességekkel rendelkező lányról van szó, ez pedig bizonyos kivételességérzetet ad neki, egyben sürgető késztetést, hogy kitörjön abból a közegből, amelyet ambícióihoz és vágyaihoz képest kisszerűnek és korlátozónak érez. Erre nagyszerű alkalom a nyári tábor, ahova, életében először elszakadva a szüleitől, és anyja éberen őrködő, idomító-fegyelmező tekintetétől, elutazik gyermekfelügyelőnek.

Ahogy ez az ő társadalmi rétege számára ez idő tájt szokásos volt, a fiatalok ezen csoportja, amely

„hosszú vakációval és kevés pénzzel rendelkező gimnazistákból, egyetemi hallgatókból és tanítókból állt, útnak indult, hogy gyerekekkel foglalkozzon a Franciaországban mindenfelé, nagy birtokokon, sőt kastélyokban létesített táborokban. A lányok, bárhová indultak is, betettek egy csomag eldobható törlőkendőt a bőröndjükbe, és közben félelem és vágyakozás között őrlődve azon tűnődtek, vajon ezen a nyáron fognak-e először lefeküdni egy fiúval.”(9–10. old)

Annie D.-t ebben a pillanatban két dolog jellemzi leginkább: az egész lényét alapjában definiáló kisebbségi érzés (infériorité), amelyet tapasztalatlansága, családjának társadalmi státusza, osztályhelyzete és az ezzel járó, elrejtendő viselkedés- és beszédmódok összessége táplál; másrészt a megfelelésvágy, kortársai elismerése megszerzésének vágya.

Annie D. korabeli kommersz francia szórakoztató zenét hallgat, amely arról informálja, hogy amire szüksége van, ami a következő lépés az életben, aminek az átélése nélkülözhetetlen ahhoz, hogy érvényes életúttal rendelkezzen a jövőben, az a szerelem.

Dalida számát hallgatja, a Mon histoire c’est l’histoire d’un amour -t [Történetem szerelmi történet – B.B.]. Világos, hogy egy lány története nem is lehet más, mint egy szerelem története.

Fontos, hogy Annie nem kerül döntési helyzetbe: készen kapja azt a társadalmi diszpozíciót, amely alapján

számára kamaszlányként egyértelmű, hogy az elismerés elsődleges kritériuma a férfiak figyelme; ez nemcsak értékének, de egyenesen létének igazolása. Amikor önmagát keresi, egy férfit keres, aki megmondja, ki ő.

Ahogy a könyv egyik mottója is mondja: „ I know it sounds absurd, but please tell me who I am.”

Ezek után bizonyos értelemben pontosan az történik, amit Annie D. akar: játszi könnyedséggel, a legelső tábori buliban talál magának egy férfit, pontosabban kiválasztja magának egy férfi, aki aztán Annie lelki életének főszereplőjévé válik. Annie és egy bizonyos H. tehát szexuális kapcsolatba kerülnek egymással a következőképpen:

„Az ő szobájában vannak a sötétben. Nem látja, mit csinál a másik. Ebben a pillanatban még mindig azt hiszi, hogy tovább fognak csókolózni, és ruhástul simogatják egymást az ágyon. A fiú azt mondja: ››vetkőzz le‹‹. Amióta felkérte táncolni, ő minden kérését teljesítette. Ami történik vele, és amit tesz, egy és ugyanaz. Meztelenül lefekszik a fiú mellé a keskeny ágyra. Nincs ideje hozzászokni a másik teljes meztelenségéhez, pucér férfitestéhez, azonnal érzi, hogy a fiú a combja közé nyomja hatalmas, merev péniszét. Erővel próbál behatolni. A lány fájdalmat érez. Védekezésként vagy magyarázatként az mondja, hogy szűz. Feljajdul. A fiú ráförmed: ››Ne rinyálj már, inkább élvezd!‹‹ A lány szeretne máshol lenni, de nem megy el. Fázik. Felkelhetne, felkapcsolhatná a villanyt, mondhatná a fiúnak, hogy öltözzön fel, és menjen el. Vagy ő is felöltözhetne, faképnél hagyhatná a fiút, és visszamehetne a buliba. Megtehette volna. Tudom, hogy nem jutott eszébe [kiemelés tőlem – B.B.]. Mintha túl késő lenne visszakozni, mintha a dolgoknak követniük kellene a maguk folyását. Mintha nem hagyhatná magára ezt a férfit ebben az állapotban, hiszen ő juttatta ide. Az általa ébresztett dühödt vággyal. Úgy képzeli, hogy a fiú az összes többi lány közül szemelte – választotta – ki.

A többi úgy zajlik, mint egy pornófilmben, ahol a férfi partnere késlekedik, nem tudja, mikor mit tegyen, mert nem ismeri a folytatást. A férfi a helyzet kizárólagos ura. Mindig egy lépéssel előrébb jár. Lenyomja a lányt az alhasához, hogy szája a nemi szervéhez érjen. A sugárban kispriccelő sperma telibe találja, még az orrlyukát is eldugítja. Alig öt perce léptek be a szobába.”

A további cselekmény egy vesszőfutás története, Annie H.-val való kapcsolata ugyanis azonnal a tábori közösség tudomására jut. Később még hét darab fiatal fiúval kerül hasonló kapcsolatba –„azonnal ki akarja elégíteni a vágyuk iránt érzett vágyat” (39–40. oldal) – amellett, hogy H.-ba szerelmes halálosan, aki azonban a továbbiakban megvető elutasítással kezeli őt.

Nem sokba telik, hogy Annie sorozatos közösségi megszégyenítés alanyává, páriává váljon, és a csoport kurvának minősítse. Eközben „autista módon lefoglalja a vágy, hogy még egy éjszakát töltsön H.-val”(45. oldal), ám minden esdeklésére és rimánkodására csak megvetés és elutasítás a válasz.

Bár néha-néha felmerül benne az afölött érzett szégyen, hogy „mivé lett”, mégis életében először igazán boldog, és amikor végre alkalma adódik, tudatosan és önszántából, sőt „őrült boldogságot” érezve megy vissza H. ágyába: „Azt akarja, hogy a másik gyönyörre leljen benne”; „semmit sem vár saját magának”; „annyira szeretné átengedni neki a testét, hogy minden méltóságérzet eltűnik belőle.”(51. oldal)

A következő egy évben Annie D. bulímiás lesz (noha ez a kórkép ekkor még nem közismert, és megnevezni ő maga is csak később tudja), és megszűnik a menstruációja (az amenorrhea nevű kórképről van szó).

A trauma társadalmi természete

Kérdés, miért tarthat számot közérdeklődésre ez a valóban szerencsétlen történetsor, egy kamaszlány szexuális csetlés-botlásai és megaláztatásai 1958-ban, Normandiában?

Ennek megválaszolásakor kézenfekvő módon folyamodhatunk a huszadik századi feminista gondolkodás – ez a hagyomány Ernaux egész életművét és magától értetődően ezt a művét is mélyen átjárja – azon kulcsmozzanatához, amely a személyes és a politikai között szoros, szinte közvetlen kapcsolatot feltételez.

Mivel a nők társadalmi pozícióját és a női szubjektivitást az intimitás, a szexualitás, a gondoskodás és a legközvetlenebb személyközi viszonyok szférája határozza meg, a női lét politizálása e szférák politizálását kell, hogy kell, hogy jelentse.

Ez azt jelenti: az egyéni élmények, a magánélet történései nem elszigetelt, privát ügyek. Ezek az egyéni élmények nem lehetnek véletlenszerűek, ha a nők többsége nagyon hasonlóan éli át őket, ez a felismerés pedig arra vezet, hogy bizonyos privát ügyek közössé, közös üggyé, tehát politikaivá válnak.

Hogyan áll mindez a traumával? A Lánytörténet szerzője saját traumája elbeszélésekor, a visszaemlékezés során azokat a tágabb kontextusokat is igyekszik tetten érni, amelyek ezt az elsőre pusztán magánjelentőségű történéssort nemcsak körbeveszik, de mindenestől áthatják. Ezért ismerteti részletesen azt az elveszettséget, ami a táborba induló lányt jellemzi.

Ez a lány nem találja a helyét azon társas és társadalmi hatalmi viszonyok között, amelyek körülveszik, és többek között ez teszi különösen sebezhetővé őt.

Másrészt az őt ért traumatikus események leírásakor nyilvánvalóvá teszi, hogy nem egyszeri, véletlenszerű esetről van szó, amely így vagy úgy „megesett”, hanem bizonyos meghatározottságok, ha nem szükségszerűségek állnak mögötte: a testeknek és az objektív társadalmi viszonyoknak az a masszív, súlyos valósága, amelyek egyszerre csontig hatolóan konkrétak, és széles körben érvényesek.

A H.-val való első szexuális aktusra való visszaemlékezéskor ezért mondja a szöveg, hogy itt Annie D.

„[n]em a fiúnak rendeli alá magát, hanem egy megkérdőjelezhetetlen, egyetemes törvénynek, a férfibrutalitás törvényének, amelyet előbb vagy utóbb el kellett szenvednie. Akármilyen durva és mocskos is ez a törvény.”

Az egyik felidézett megszégyenülés-jelenet kapcsán pedig ezért fogalmaz a következőképpen:

„Már nem én vagyok a középpontban, és még csak nem is Annie D. A tábor folyosóján történtek olyan időtlen idők óta ismert helyzetet idéznek, amely a földkerekség bármely pontján előfordulhat. A világon mindenütt, minden egyes nap férfiak állnak körül egy nőt, készen arra, hogy követ vessenek rá.”

A trauma egész kérdéskörének újabb tárgyalásai között több olyan értekezés akad, amely fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy „a trauma nem egy emberben, hanem emberek között történik”. De nem is csak két adott ember véletlenszerű interakciójában, hanem olyan társas-társadalmi uralmi viszonyok között, amelyek – mint itt épp a „heteroszexuális mátrix” – átjárják, betöltik mindennapi életünket és cselekvéseinket, mintegy beléjük vagyunk áztatva.

Az egymással való bánásnak olyan társadalmilag kondicionált és testivé vált mintáiról van szó, amelyek nem egyszerűen egyéni döntések következményei. Egyszerűbben fogalmazva, a(z egyéni és társadalmi) hatalom kérdéseiről van szó. Mivel „a trauma forrásánál fellelhető erőszak a dominanciára és az elnyomásra irányul”, „a traumatizált emberek szenvedése társadalmi igazságossági kérdés.”^[1]

Miféle erőszak az, amiről az előző mondat beszél? Annie D. esetében (sem) egyszerű fizikai, az egyént kívülről, kényszerítésként érő erőszakról van szó.^[2] Annie-t vágyai, tudattalan késztetései teljes mértékben „a Másiknak”, „az Úrnak” való önalávetésre sarkallják.

Ezt a sajátos lelkiállapotot így írja le a szöveg nyitánya:

„Várod az Urat, hogy kegyet gyakoroljon, és legalább egyszer megérintsen. Ezt meg is teszi egy éjszaka, teljhatalmat gyakorolva fölötted, ahogy azt testestül-lelkestül áhítottad. Másnap már nincs ott. Mindegy, ezentúl egész életednek az a remény ad értelmet, hogy újra találkozz vele.”

A lány és a férfi közötti viszony úr és szolga viszonya, amelyben a szolga szerepében lévő lány minden vágyát abba fekteti, hogy ez az „Úr” elismerje őt; mondhatni nincs tőle független önazonossága, egész lényét erre teszi fel: „ilyen körülmények között nincs többé én, vagy többé már nem ugyanaz. Már csak a Másik létezik, ő uralja a helyzetet”.^[3]

Bizonyos szemszögből érthetetlennek tűnik, hogy valaki miért engedi magát ilyen helyzetbe kerülni, de talán egyszerűbb megérteni, ha bizonyos megfontolásokat figyelembe veszünk:

1. Annie D. szélsőségesen bizonytalan énképe, melyhez hozzájárul társadalmi helyzete (alacsony származása), környezetéből kiemelkedő képességei, kamaszos ambíciói, a kamaszkorban természetes elveszettség, valamint vélhetően egyéni lelki adottságai, amiből mind az következik, hogy ki van éhezve az intim, biztonságot adó, szeretetteli kapcsolatokra. (Lásd: „Ez a lány csupa vágy és gőg. És: szerelmi kalandra vár.”)
2. A két világháború közötti románc-kultúra (ld. Dalida számát), amely azt ígéri, hogy ezt megkaphatja egy férfitől. (Lásd: „Majd szétveti a vágy, hogy szeretkezzen, de csakis szerelemből.”)
3. Az a nemi kasztrendszer (a férfiuralom aktuális változata), amely lehetetlenné teszi az olyan szerelmi-szexuális kapcsolatokat, amelyekben hatalmi egyensúly érvényesül (egyszerűbben: ahol a felek egyenlőek).

Ez utóbbival függ össze a (különösen a második hullámos) feminizmus romantika- és házasság-ellenessége is: tudniillik, hogy a nemek közötti hatalmi egyenlőtlenség következtében ezek, a popkultúra által agresszíven propagált vágyak és fantáziák nehezen válnak valódi szeretetkapcsolattá, és végső soron a nők számára előnytelenebbek, míg a férfiak érdekében állnak:

„Ha a szerelem hatalmi kontextusba ágyazódik, nincs olyan ember, akinek a szerelmi életét ez érintetlenül hagyná. Mert a hatalom és a szerelem nem fér meg egymás mellett.”^[4]

Az idézet szerzője, Shulamith Firestone 1970-ben írott művében nemi alapú kaszt- vagy osztályrendszerrő beszél; amint ugyanezt a kifejezést használja Hadas Miklós társadalmi nemekkel foglalkozó szociológus is egy nemrég megjelent podcastadásban.^[5]

Valóság és szégyen

A szociológusnak, miközben feministává vált, saját bevallása szerint nézőpontváltáson kellett átesnie ahhoz, hogy saját korábbi viszonyulását a nőkhöz mint egy alsóbbrendű kaszthoz való viszonyulást ismerje fel. Ugyanez igaz a trauma problémájára.

Az abúzus abúzusként, a trauma traumaként való felismerése már feltételez egy olyan politiko-etikai álláspontot, amely ezt a megnevezést lehetővé teszi, ahonnan ez a megnevezés egyáltalán engedélyezett.

Hiszen a trauma nem annyiból áll, hogy valakit bántanak; ez önmagában még semmilyen drasztikus következményhez nem vezet (ha például megvan a lehetőség a visszavágásra és védekezésre).

Ha valakit bántanak, majd úgy csinálnak, mintha nem is bántották volna, és a bántás tényének puszta kimondása lehetetlenné válik, akkor a személy a saját fájdalmát kezdi el megkérdőjelezni, majd, ami ezzel összefügg, önmagát okolni és szégyellni érte, és ez az, ami traumatizál.

A trauma ezért valóságértelmezési probléma, a valóság értelmezése pedig a fentiekkel összekapcsolódva: politikai probléma.

Annie számára például revelációt jelent, amikor elolvassa Simone de Beauvoir A második nem című könyvét, aminek hatására feministává válik:

„mindenestül olvasmányélménye hatása alá kerülve nyitott szemmel figyeli a világot, amely pár nappal azelőtt még hamis látszatokkal tévesztette meg, a világot, amelyben most minden a férfiak hatalmáról és a nők elidegenedéséről tanúskodik, a boulevard d’Yseren haladó autóktól az útját keresztező nyakkendős kereskedelmi főiskolás hallgatókig.”(105. oldal)

Beauvoirtól kap választ a kérdésére, hogyan kell egy nőnek viselkedni: szabad emberként.

Filozófia szakra jár, megváltozik („a filozófia és Beauvoir óta szégyelltem, hogy szexuális tárgy voltam”), újra normálisan eszik, újra menstruál, elveszíti a szüzességét, ezúttal „igazából”, egy Philippe Ernaux nevű férfi segítségével, a táborban történteket pedig eltemeti magában.

Legvégül írni kezd, így végül is bejár egyfajta művész- történetívet. Annie D. végül „megtalálja önmagát”, azaz beilleszkedik a társadalomba, és jól teljesít a hegemón normák szempontjából. Ezzel együtt és talán éppen emiatt a szöveg második felét nehéz nem a trauma elfojtásának, egy ál- vagy pszeudo-gyógyulás történeteként olvasni.

Bár az elbeszélés vége a Bildungsroman és a coming-of-age-story bevett sémáira hajaz, semmilyen narratív ívet vagy sémát nem enged maradéktalanul érvényesülni:

„Az emlékezetemben őrzött elbeszélés, amelyet korábban egyszerűnek hittem, az írás előrehaladtával egyre bonyolultabbá válik. Csak akkor járhatok az 1958-as történések végére, ha elfogadom, hogy az évek alatt felgyülemlett értelmezések szétforgácsolódtak. Nem szabad elfedni a dolgok nyerseségét.”(52. oldal)

A valódi gyógyulás meg-nem-történtét támasztja alá a visszaemlékezés folyamatának rendkívüli nehézsége, fragmentáltsága és szégyentelisége:

„Újra meg újra lepergetem magam előtt a jelenetet, és ma is ugyanolyan borzalommal tölt el, milyen nyomorúságos voltam.”

Szégyennel tölti el továbbá a fiatal Annie Ernaux-t a beauvoir-i feminista és a klasszikus filozófiai elmélet megismerése is:

„Descartes, Kant és a kategorikus imperatívusz, az egész filozófiatörténet elítéli az s.-i lány viselkedését. Mivel egyáltalán nincs helye benne a ne rinyálj inkább élvezd imperatívuszának, a szájba spriccelő spermának, az enyhén szólva kurvának, az elmaradó menstruációnak, az egész filozófiatörténet szégyenérzettel tölti el”.

Az elbeszélés jelenében sem a szégyen alól felszabadult elbeszélő hangját halljuk, hanem olyan valakiét, akit szégyene éppen, hogy segít az emlékezésben: „A szégyen nagy emlékezete minden más emlékezetnél aprólékosabb, engesztelhetetlenebb.”

A könyv nem önsegítő-önterápiás aktus és nem a trauma feloldásának művelete. Műfajából adódóan sem lehet az: nem terápiás napló, hanem a szégyen újra-átélésével járó emlékezés és nyilvános kitárulkozás az anonim közönségnek, amivel a közzétevő vállalja az esetleges újabb megszégyenülés lehetőségét. Így az olvasóra bízatik, hogyan ítél: valami történt Annie D.-vel, nem tudjuk, pontosan mi, hogyan és miért – a fentiek is csupán egy megfejtés-kísérlet részei.

A tanulság

Az eddigi gondolatmenet felvetett lehetőségeket arra, mi lehet a történet „üzenete”. A könyv végén zárójelbe rejtett, de rám nagy hatást tett egyetlen mondat nyoma lehet egy esetleges, egyszerű és tömör tanulságnak:

„1995-ben Szöulban, amikor azokon a kis utcákon sétáltam, ahol a prostituáltak a kirakatban parazsas serpenyő mellett várják a kuncsaftokat, kísérőm a követségről azt mesélte, hogy ezek a lányok vidékről jönnek, és pár évvel később vissza is térnek a falujukba, férjhez mennek, és kitörlik az emlékezetükből azt, ami senkinek sem juthatott a tudomására.”