Manon Garciával egy podcast hallgatása közben találkoztam, és nagyjából 30 percre volt szüksége ahhoz, hogy meggyőzzön, el kell olvasnom legújabb könyvét. Nemcsak annak társadalmi aktualitása fogott meg, a poszt-#metoo éra kereteinek jobb megértése, hanem a vicces műhelytitok is, amit Garcia megosztott a beszélgetés során.

A könyv ugyanis először és eredetileg franciául jelent meg a férfiakat is megszólító, „Nemek párbeszéde” (La Conversation des sexes) címmel. Az amerikai kiadó ezt nem találta elég vonzónak, ezért inkább az „A konszenzus szexi: feminista útmutató az intimitáshoz” (Consent is Sexy: a Feminist Guide to Intimacy) címet javasolta. Mivel ennek sok köze sem az eredeti címhez, sem a könyv üzenetéhez („nem vagyok szexguru” – M. G.) nem volt, a feminista filozófus visszautasította az opciót, és végül az „A konszenzus élvezete” (The Joy of Consent) mellett tették le a voksukat. A kötet 2023 végén jelent meg az Egyesült Államokban, a Harvard University Press gondozásában.

A szerzőnek ez már a második könyve (az első We Are Not Born Submissive: How Patriarchy Shapes Women’s Lives címmel jelent meg 2021-ben), Párizsban tanult, oktatott Amerikában, jelenleg pedig a Berlini Szabadegyetem professzora. Elsődleges inspirációja saját elmondása szerint egyértelműen Simone de Beauvoir, akivel kifejezetten későn, egyetemi életének a végén ismerkedett meg. Vele is csak egyébként Judith Butleren és más amerikai feminista írókon keresztül, mintegy visszamenőlegesen, pótolva azt, amit a francia „fallocentrikus” filozófiaoktatás elhallgatott.

A filozófia mint közösségi élmény

Ahogyan Réz Anna írja „A stigmák, amelyek nem olyan rég az egyéjszakás kalandokhoz vagy a promiszkuitáshoz tapadtak, folyamatosan halványulnak (legalábbis a kvázi nyugatias, vagy a magukat »a Nyugathoz« mérő társadalmakban”).”^[1] A változás alól nem kivétel az sem, hogy a szexuális életünkben mi alapján határozható meg a jó vagy rossz – morális, jogi vagy társadalmi szempontból egyaránt. Ennek az átalakulásnak a konszenzushoz fűződő viszonya, egymásra hatása izgatja Manon Garciát.

Bár a filozófus szerint a konszenzus fogalma a múltban döntő szerepet játszott abban, hogy a társadalom ne csak a szex heteronormatív és gyermeknemzésre irányuló formáit ismerje el, a fogalom maga nem is olyan magától értetődő, mint azt elsőre gondolnánk.

Hiába áll társadalmi viták és a jó szex körüli eszmefuttatások középpontjában, a konszenzus jelenlegi, alapvetően liberális fogalma valójában megfoghatatlan, definiálhatatlan, és önmagában nem is elégséges, hiszen a társadalmi valóságot félretéve teljes egyenlőséget feltételez strukturálisan eltérő helyzetben lévő szereplők között

– gondolhatunk itt materiális, nemi, etnikai, stb. szempontokra. Ezzel végül éppen 1968 forradalmi szellemének ellenkezőjét^[2] éri el, azaz befagyasztja a jelenlegi szerkezet adta pozíciókat. Sőt, felmerülhet a kérdés, mi van, ha a konszenzus mára pusztán a gyónás új társadalmi formája, annak szabályozó, korlátozó, elhallgató szerepét örökíti tovább?

Aki attól tartana, hogy a szerző francia is, filozófus is, nő is (sic!)… ne tegye! Manon Garcia ugyanis egyfelől kimondottan az analitikus és kontinentális filozófia pozitívumaira próbálja szűkíteni a saját eszköztárát – előbbiből főleg a praktikus példákat és javaslatokat emeli át, utóbbiból a szabad asszociációkat. Másfelől végig a közös gondolkozást és cselekvést, semmiképp sem a megbélyegzést vagy sziszifuszi akadémiai lamentálást kísérli meg. Stílusában tehát kifejezetten közvetlen, könnyen emészthető (csak stílusában!), hétköznapi és párbeszédes jellegű a könyv, miközben üzenete nemtől függetlenül csípős és elgondolkoztató. Nincsen benne felesleges szószaporítás vagy diplomatikus maszatolás, azonnal letisztult állásfoglalást kapunk, amely nyomán a szerző halad is tovább a koncepciók által kijelölt racionális irányba.

Filozófia ez, méghozzá a legtisztább értelmében, mondaná Deleuze. Hiszen Garcia koncepciókat használ föl egy új koncepció megalkotására^[3], és sikerrel tölt be egy olyan űrt, amivel kevesen próbálkoznak – a filozófiát közösségi élménnyé emeli.

A lényeg: új szexuális nyelvet teremteni. Nem egyes individuumokként, hanem társadalomként, a társadalmi diskurzus és társadalmi fellépés segítségével.

Hét fejezeten keresztül építi fel és elemzi a filozófus a konszenzus kultúrájának szerteágazó hagyományát, gyökereit, aktuális jogi, politikai és társadalmi reprezentációját. Először a foucault-i iskolából merítve diskurzuselemzésre hív minket. Egyfelől ez lehetővé teszi számára, hogy interdiszciplináris, tudományágakon átívelő megközelítésben gondolkozzon, másfelől feltárja a hatalom szubjektumot, identitást és struktúrát formáló természetét. Így a konszenzus fogalmának történelmi előfeltevéseire és előfeltételeire is rá tud világítani. Azonban nem áll meg itt, felszabadítani szeretne, valamint a szexben rejlő implicit előírások szemléletváltására ösztönözni.

A (jó?) szex alakváltozásai

Most pedig rövid ízelítő abból – spoilermentesen – hogy miképpen jutunk el történetileg, megkérdőjelezhető igazságtartalmú fejlődéssorozatokon keresztül a privát és társadalmi szféra határterületén tetten érhető jó szexhez.

Már a bevezetőben is kifejezetten sok tabut, téves intuíciót látunk összeroskadni, az erőszak és erőszaktevők természetéről, az egyéjszakás aktusokról, a férfi vágy kultúrájáról és a nemi egyenlőtlenségek mai valóságáról. Garcia a könyv elejétől kezdve következetesen reflektál a saját pozíciójából eredő lehetséges kritikákra: a feminista írók néhol önellentmondó kiindulópontjait jelzi, a patriarchátus erőszaktermészetével kapcsolatban pedig végig explicit példákat tud hozni. Nem veszi tehát alapvetésnek saját premisszáit, hanem kibontja azok belső ellentmondásait és külső kétségeit.

Először a konszenzus tradicionális, történelmi használatát, tulajdonképpen ennek interperszonális játékszabályait elemzi Locke társadalmi szerződéselméletén és J.S. Mill szabadságának negatív és pozitív jelentésén át Kant etikájáig. (Kantból szerencsére csak érzéssel kapunk, mikrodózist, bár ezeken az oldalakon így is pengeélen kezd táncolni a stílus befogadhatósága.)

Aztán csavar egyet a történeten a szerző, és a Hit me baby on more time című fejezetben a posztmodern „filozófiacsinálás” nyomán a BDSM közösségi szabályalkotó rendszerébe kapunk bevezetést, szembehelyezve azt a rigid jogtudománnyal. Azzal a jogtudománnyal, amivel minél többet forgatjuk a könyvet, annál kevésbé leszünk kibékülve.

A kötet előrehaladtával egyre inkább előtérbe kerül a szexus feminista – tehát a szexet politikaiként elképzelő – felfogása, egy kis kitekintővel a freudi vágyelmélet, valamint a foucault-i értelemben vett tabugyártás konszenzushoz fűződő viszonyába. A könyv utolsó harmadában már kifejezetten a való élet kerül előtérbe, a Rape is not sex minus consent című fejezetben például a mindennapokat átszövő igazságtalanságok és az azokhoz alkalmazkodó mechanizmusok tűnnek fel.

A többit nem lőném le, legyen elég annyi, hogy akit a filozófia érdekel, annak igazán élvezetes lesz a könyv, mert a fentebb említett gondolkodókon kívül implicit utalásokat találhatunk Baudrillardra (csábítás), Lyotardra (az áldozatok „nyelve”) vagy I. Berlinre (pozitív és negatív szabadság), valamint explicit hivatkozásokat Beauvoirra, Nussbaumra vagy Rousseau-ra. Akit kevésbé a filozófia, mintsem inkább az egyenlőtlenségek, szexuális viszonyok, változásra vagy változtatásra való hajlandóság témája vonz, azok pedig a rengeteg gyakorlati példában, praktikus tanácsban merülhetnek el.

Férfiként a könyvet olvasni szüntelen hullámvasút, néhol a gyász öt fázisán esik át az ember, néhol hevesen vitatkozik, néhol csak bólogat.

A The Joy of Consent pont ezt hivatott elérni: először gondolkozni, válaszolni, párbeszédet követelő szituációkba lépni, majd megszokni annak kereteit, végül gyakorolni.

Meggyőződésem, hogy nőként olvasni is hasonlóan ellentmondásos, ugyanakkor felszabadító élmény, egyszerre önfelfedezés és vaskos társadalomkritika.

Simone de Beauvoir, a feminista filozófia, de még en bloc a francia filozófia is úgy értelmezi a szexuális forradalmat követő 70-es évek elejét, hogy ekkor kezd az intim-privát egyesülni a politikai-közösségivel. Erre az értelemsűrűsödésre apellál végig Garcia, feszültséget kelt ott, ahol egyébként is rejtett feszültség van, számtalan gondolatot zúdít az olvasóra – amiktől ha akarnánk, sem tudnánk szabadulni –, hogy végül kijelölje az irányvonalat az emancipatorikusan JÓ szex felé.