Miközben az Európai Unió tagállamainak vezetői egymás hátát veregették a június végén megkötött újabb migrációs egyezmény – egyes politikusok szerint egyenesen „áttörés”(!!) – miatt,  a sajtóból épp újabb száz ember, köztük három csecsemő haláláról értesülhettünk, akik Líbia partjainál egy hajóroncsban veszítették életüket.

Az eset nem egyedülálló, egész nyáron sorra érkeztek a hírek hasonló halálesetekről, a Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) becslései szerint augusztus 5-ig 1514 ember veszítette életét vagy tűnt el a Földközi-tengeren, az Amnesty International jelentése szerint pedig csak június és július folyamán 721 áldozatot követelt a tenger.

A 2015-ös évvel ellentétben, amikor kb. egymillió menekült érkezett, jelentős részük a balkáni útvonalon keresztül, mára a figyelem és a humanitárius katasztrófa gócpontja visszahelyeződött a mediterrán térségbe, ami persze nem jelenti azt, hogy a balkáni útvonalon, Görögországban, Macedóniában vagy épp Szerbiában ne lennének problémák.

Hogy mégis miért újra a Földközi-tengerre irányul a közvélemény figyelme, azt részben a nemrégiben beiktatott olasz belügyminiszter, a szélsőjobboldali Matteo Salvini lépései magyarázzák, közülük is kiemelkedik a nem-kormányzati szervezetek mentőhajóival szemben bevezetett kikötési tilalom.

Salvini látványos, erősen mediatizált kegyetlensége azonban eltereli a figyelmünket arról, hogy a földközi-tengeri állapotokat előállító intézkedések nem tegnap és nem is csupán pár hete kezdődtek,

egyes politikusok hangos menekültellenes demagógiája pedig elfedi, hogy a felszín alatt az európai mainstream is csupán a „migránsok” minden áron történő kívül tartására összpontosít.

Az erőd bezárt

Az Aquarius hajó és társainak esete nem az egyedüli fejlemény az európai migrációpolitikában idén nyáron. Június végén az uniós tagállami vezetők újabb maratoni csúcstalálkozón próbáltak egyezségre jutni a kérdésben. A csúcs közvetlen előzménye, hogy kisebbik koalíciós partnere, a bajor CSU megzsarolta Angela Merkelt, akinek így választania kellett: hagyja felbomlani a CDU és a CSU második világháború vége óta tartó szövetségét, esetleg hagyja, hogy a CSU-s belügyminiszter, Horst Seehofer lezárja a bajor-osztrák határt, vagy pedig megpróbál valamilyen újabb uniós szintű megállapodást tető alá hozni, ami lenyugtatja otthoni ellenlábasát.

Az erőviszonyok nemcsak a német belpolitikában, de az EU szintjén is hasonlóan bonyolult képet mutattak. Ha kizárólag a magyar kormánymédiát fogyasztjuk, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy egyre gyarapszik a menekültellenes kormányzatok száma, vagyis egyre többen csatlakoznak az Orbán Viktor által elkezdett „küzdelemhez”. Az igazság ezzel szemben az, hogy a valóban izmosodó menekültellenes tábort kibékíthetetlen érdekellentétek szabdalják: a legutóbbi csúcson például az olasz kormányfő majdnem borította az asztalt, ha nem teljesül elképzelése az országába érkező menekültek kötelező európai szintű elosztásáról. Vagyis Giuseppe Conte a menekültkvóta mellett kardoskodott, amelyet ugye a magyar kormány annyira elutasít, hogy ezt harmadik kétharmados győzelme után még az alkotmányba is beleírta.

A kötelező kvóták amúgy sem túl életképes ötletéből azonban újfent nem lett semmi (az olasz kormány, ahogy az gyakran előfordul az EU-s fórumokon, csak gesztikulált) és ahogy a kelet-európai vezetők szeretik hangoztatni, mára tényleg lekerült a napirendről.

Ehelyett a június végi csúcson megállapodtak az Unió területén belüli ideiglenes menekültközpontok létrehozásáról, illetve hasonló táborok EU területén kívüli létrehozásáról is. Emellett abban is megegyeztek, hogy még több forrást kell fordítani közös határvédelemre, illetve az Unió külső határainál elhelyezkedő államoknak is még több anyagi támogatást kell juttatni, hogy maguk tartsák vissza az Európába tartó embereket.

Ez utóbbi szemlélet, vagyis a piszkos munka kiszervezése ún „harmadik országoknak”, nem újkeletű, gyakorlatilag ez az európai menekültpolitika legkövetkezetesebb irányvonala évtizedek óta, ami a nagyközönség számára 2015 ősze óta lehet nyilvánvaló, amikor is Brüsszel egyezséget kötött Ankarával, amely vállalta, anyagi támogatások fejében visszatartja a közel-keleti menekülteket. Hasonló dealeket ütött nyélbe az Unió több észak-afrikai országgal is, köztük a „legforgalmasabb”, közép-mediterrán útvonal szempontjából kulcsfontosságú Líbiával.

Az Aquarius kora

Az európai országok és Líbia közötti megállapodásokon érdemes kicsit hosszabban elidőzni, hiszen egyetlen esettanulmányként magába foglal szinte mindent, ami a jelenlegi európai menekültpolitikát jellemzi.

2017 januárjában az EU bemutatott egy 200 millió eurós tervet, melynek célja megállítani a Líbián keresztül érkező migrációt, a csomagból 32 millió eurót kimondottan a líbiai „parti őrség” kiképzésére szántak. Ezzel párhuzamosan tavaly februárban Olaszország külön megállapodást kötött az észak-afrikai országgal, amelynek értelmében a líbiai parti őrség aktívan felkutatja a Földközi-tengert átkelni akaró menekülteket, és visszaszállítja őket Líbia területére. A megállapodást még az akkori balközép olasz kormány kötötte, ami jól mutatja a folytonosságot a különböző orientációjú politikai pártok menekültpolitikája között.

Ezen intézkedések hatására 2017 első feléhez képest 2018 első hat hónapjában 81 százalékkal csökkent a dél-olasz partokon kikötő menekültek száma. Az idei év első felében már többen érkeztek Spanyolországba, mint Olaszországba: augusztus 5-ig előbbiben 23.741-en, utóbbiban 18.872-en értek partot.

Az ilyen típusú egyezmények hatékonysága a migráció fékezésében tagadhatatlan, legalábbis a számok erre engednek következtetni. 2018 közepéig tengeren összesen 51 ezren érkeztek az EU-ba, tavaly ugyanebben az időszakban ez a szám még ennek duplája, 110 ezer volt, tavalyelőtt pedig 242 ezer.

Ennek az exponenciális csökkenésnek azonban van egy olyan humanitárius ára, amit semmilyen morális mércével mérve nem érdemes megfizetni.

A fent már idézett idei halálozási statisztikák mellé érdemes hozzátenni, hogy 2014 januárja és 2017 februárja között további 12 397 menekült vesztette életét a Földközi-tengeren. Vagyis a legkonzervatívabb becslések szerint is Kisvárda vagy Szarvas lakosságával megegyező számú ember pusztult el pár év alatt Európai kapuinál – ez már önmagában indokolttá teszi, hogy humanitárius katasztrófáról beszéljünk.

És ehhez még hozzá kell tennünk azt a tényt is, hogy az EU által lefizetett „harmadik országokban” a menekülteknek gyakran brutális abúzussal és emberi jogsérelemmel kell szembenézniük. A politikai szempontból erősen instabil Líbia erre is tökéletes példa.

Líbiával egyenesen szintet léptünk, hiszen a többi „harmadik ország” esetében is fennálló emberi jogi aggályokon túl, ebben az esetben arról van szó, hogy egy nem létező állam, nem létező intézményeivel köttetik egy bizonytalan jogi státuszú egyezség. Líbiának nincsenek jelenleg nemzetközileg elismert, biztonságos kikötői, „parti őrsége” sincs, ez csak egy fikció – ezen az alapon tagadják meg egyes civilek is, hogy átadják az embereket. Ezen túl több éve dokumentált módon sanyargatják az embereket, ahogy a sajtó jóvoltából azt is tudjuk, hogy az olaszok maffiákkal is tárgyaltak. Tehát a korábban más országokkal is létező gondok itt hatványozottan jelennek meg.

Az IOM adatai szerint jelenleg hozzávetőleg 662 ezer menekült tartózkodik Líbia területén, negyvenezerrel több, mint tavaly. Kisebb részüket (kb. 9300 embert) a „hivatalos” kormányzat túlzsúfolt menekülttáborokban tartja őrizetben, de ezreket tartanak fogva különböző bűnbandák, regionális fegyveres csoportok vagy épp embercsempészek. Az emberkereskedelem, a kényszermunka és az erőszak a Líbiában ragadt menekültek mindennapos tapasztalatai közé tartozik.

Jól látszik tehát, hogy miközben az Európába érkező menedékkérők száma folyamatosan csökken – a Frontex szerint tavalyhoz képest legalább 50 százalékkal –, ugyanez nem mondható el a kontinens külső határainál.

Az Európai Unió mindezidáig a kisujját sem mozdította, hogy másfajta megközelítést is kidolgozzon azon túl, hogy lefizet nem-tagállamokat, hogy tartsák vissza az embereket, és szemet huny afölött az egyre brutálisabb mód fölött, ahogyan ez a visszatartás történik.

Ez ideig óráig működhet is, ahogy a fent idézett statisztikák is mutatják, de van az a szint, ahol már eurókkal sem lehet megvenni mindent: az észak-afrikai menekülttáborok legutóbbi EU-csúcson felmerült ötletét például egyhangúan és villámgyorsan utasították el az érintett országok Marokkótól Líbiáig.

A hullámsír helyett

Legutóbbi Orbán Viktorral folytatott találkozóján Angela Merkel hiába hangsúlyozta a humanitárius szempontok fontosságát, a helyzet ugyanis az, hogy ezek a szempontok nem igazán, csak egy elenyésző kisebbség esetében érvényesülnek. Mint láthattuk, amiben konszenzus van, az a migráció karhatalmi eszközökkel való „kezelése”, szociális és humanitárius kérdésekben semmilyen előrelépés nem történt, ahogyan a közös európai szolidaritási mechanizmusok kidolgozása is várat magára.

Ezen mechanizmusok kidolgozása szempontjából elsődleges fontosságú lenne, hogy a tagállamok végre megállapodjanak a dublini procedúra felülvizsgálatáról. Mint ismeretes, a dublini elvek írják elő, hogy az EU területére lépő menedékkérővel abban a tagállamban kell foglalkozni, ahol az adott menekült legelőször az Unió területére lépett. Ez leginkább a mediterrán térség államaira, Görögországra, Olaszországra és Spanyolországra helyezi a legnagyobb nyomást, és ide valóban tízezrével küldenek vissza menekülteket más tagállamok, például Franciaország.

Ennek megoldására született a menekültkvóta már elvetélt javaslata, de az említett déli országok, élükön Olaszországgal továbbra is hangosan szorgalmazzák Dublin felülvizsgálatát. Ami részben a Franciaország és Németország, részben pedig a kelet-európai tagállamok ellenkezésén bukik meg. (Igen, itt újra csak kibékíthetetlen ellentmondás van az olasz és a magyar menekültellenes formációk között, hiszen ami Orbánéknak kötelező „betelepítés”, az Salviniéknak üdvözlendő „kitelepítés”.)

A júniusi migrációs csúcs után ugyan felmerült, hogy az Unió területén létrehozandó menekülttáborok – amelyek felállítására eddig senki nem jelentkezett – lakói után Brüsszel fejenként hatezer eurót adna az adott tagállamnak, de ezt még a „menekültexportban” oly nagyon érdekelt Salvini is hülyeségnek nevezte.

A közös európai szolidaritási mechanizmus, és implicite a dublini előírások felülvizsgálata, azért lenne létfontosságú, mert úgy tűnik, csakis ekkor kezdődhetne el valami olyan szisztematikusabb menekültpolitikai irányvonal is, amely nem kizárólag a fenntarthatatlan és embertelen karhatalmi és kiszervezési eszköztáron nyugszik.

Jelen pillanatban néhány kormányt (elsősorban a spanyolt) leszámítva, alig akad olyan politikai szereplő, amely egy ilyen alternatív irányvonalat képvisel. Bár úgy tűnik, a bajor CSU és Horst Seehofer a rövidebbet húzta a maga menekültellenes offenzívájával – népszerűsége beesett, és tüntetéseket is szerveztek ellene –, de ez még nem jelenti azt, hogy változnának a szelek az európai politika élvonalában.

A humanitárius és szociális munkát ma szinte kizárólag emberi jogi és karitatív szervezetek végzik, ők azok is, akik rendszeres időközönként megkongatják a vészharangokat és újfajta megközelítést sürgetnek.

A keresztény egyházak is sok helyen – például Olaszországban és Németországban – egyre erőteljesebben állnak ki a menekültellenes politikai retorikával szemben, amelynek egyenes következménye, hogy ezrek halnak meg a Földközi-tengeren.

Sok helyütt, ahol az állami szerepvállalás elégtelennek bizonyult, új közösségek, hálózatok, informális csoportok jöttek létre a menekültek segítése érdekében. Ezek a gyakran határokon is átnyúló, új szerveződések (pl. Calais-ban, az olasz-francia határnál, Brüsszelben), a „régi”, történelmi civilek mellett jól mutatják, hogy az európai társadalmakban ma is él a szolidaritás, humanizmus igénye, és szükség esetén meg is szervezi magát. Egyes önkormányzatok is büszkén felvállalják befogadó politikájukat. Ugyanakkor ezek a szervezetek és aktivistáik több helyütt is állami szankciókat kockáztatnak, Marokkótól, Franciaországon át Olaszországig.

De mindezek a hangok egyelőre nem elegendők ahhoz, hogy ellentartsanak a politikailag sokkal erősebb és szervezett menekültellenes politikai vállalkozóknak, akik Trump egykori szélsőjobboldali tanácsadójának, Steve Bannonnak a közreműködésével most még erősebb szervezettségi szintre szeretnének lépni. Az európai menekültpolitika megérett a változásra, most már csak azok a politikai szereplők hiányoznak, akik ezt a változást a zászlajukra tűznék.

(nyitókép: Wikipedia)