Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

TGM: Aquarius: a mélypontnál is lejjebb

Mindenki tudja, hogy az afrikai menekülteket szállító Aquarius hajót Matteo Salvini, az új olasz kormány újfasiszta belügyminisztere nem engedte kikötni, aztán nem engedte a máltai „baloldali” kormány se, majd – elmondhatatlan szenvedések után – kiköthetett végre Valenciában, ahol az Ibériai-félsziget sajátos körülményei között véletlenül épp olyan szocialista kormány van Spanyolországban (valószínűleg már nem sokáig), amely „Isten hozott itthon” fölirattal fogadta a kimerült menekülőket és hajósokat. Pedro Sánchez miniszterelnöknek ezért sok mindent meg fogunk bocsátani (bizonyára lesz mit).

Salvini miniszter úr újfasiszta pártja, a Lega ezért – először – a legnépszerűbb párt lett Olaszországban. A fölbátorodott szélsőjobboldali államférfi kijelentette, hogy az olasz cigányokat sajnos nem űzheti ki az országból, de külön nyilvántartásba véteti őket. Tapsvihar.

Szijjártó Péter magyar külügyminiszter negyedóránként fejezi ki elismerését az olasz újfasiszta-cirkuszista kormánynak, csupa „baráti ország” veszi körül Szijjártó minisztériumát.

Tízezreknek a Földközi-tengerbe fullasztása (ld. az adatokat itt) egyre nagyobb közönybe… hát igen… fullad. Amikor drága öreg barátom, Bifo (Franco Berardi) a kissé túlzó „Auschwitz on the Beach” címmel próbálta kétségbeesetten fölhívni erre a figyelmet a kasseli Documenta művészeti fesztiválon, nem az emberhalál ténye, hanem a terminológia váltott ki botrányt, a performance elmaradt, mindeközben Lampedusa szigetén hűtött raktárakban halmozódnak a tengerbe veszejtett menekültek olcsó koporsói, együtt a maffialeszámolások áldozataiéval (vö. evvel).

Az öntudatos, kemény rasszista kegyetlenség és a szürke, puha kispolgári önzés – a történelmet ismerő, huszadik századi könyveket olvasó (ld. pl. Anna Seghers: Transit [1944], Berlin: aufbau taschenbücher, 2018 [magyarul is: Tranzit, ford. Gyurkó László, Bp.: Kossuth, 1975, újabb kiadás nincs], Hannah Arendt: „We Refugees”, 1943, halhatatlan, gyönyörű írás, németül: Wir Flüchtlinge, 7. kiadás, Stuttgart: Reclam, 2016, vö. Giorgio Agamben nagyszerű kommentárjával: „We Refugees”, 1995) ember ismeri ezt, a menekültkérdés nem új – , e kettő újból együttműködik abban, hogy minden olyan rettenetes legyen, amennyire csak lehet.

Az Évian-les-Bains-i konferencia (1938), amely Roosevelt elnök kezdeményezésére ült össze kormányok és humanitárius szervezetek részvételével (rövid összefoglalás itt és itt) elutasította a Harmadik Birodalom területéről és az általa fenyegetett területekről menekülni óhajtó zsidók befogadását. A palesztinai mandátumi terület küldöttének (Golda Meir, 1898-1978) nem adtak szót. Az összes európai, észak-, közép- és dél-amerikai kormányok társtettesként felelősek a hatmillió zsidó erőszakos haláláért. Kivétel nélkül valamennyi.

Mi változott?

Nem sok, bár a helyzet annál kicsit jobb. Jelenleg Törökország, Pakisztán, Uganda, Jordánia, Libanon, Irán, Egyiptom sok menekültet fogad be, Európában egyedül Németország vállalta elég sok menedékkérő befogadását, de ennek – mint tudjuk – a német közvélemény ellenállása miatt vége. A legtöbb európai választást a menekültek befogadása elleni propagandával nyerték meg az utóbbi időben, ugyanennek óriási befolyása volt Trump választási sikerére is. Trump kormányzata a legnagyobb brutalitással folytatja a latin-amerikai menekültek és bevándorlók elleni kizáró akciókat. Ezek elég népszerűek.

(Az UNCHR jelentését a pillanatnyi menekülthelyzetről ld. itt. A menekültek kétharmada öt országból származik: Szíria, Afganisztán, Dél-Szudán, Burma [Mianmar], Szomália. Naponta 44 ezer embert űznek el a lakóhelyéről.)

A külföldiekkel és az „allogén” kisebbségekkel szembeni ellenszenv Európában kiterjed már az EU-tagállamokból származó „fehér” és „keresztyén” vendégmunkásokra, ez volt minden fölmérés szerint a Brexit támogatóinak fő indítéka is. Jelenleg Őfelsége kormánya (HMG) elsősorban a munkaerő szabad mozgásának ellenzése miatt nem tud kompromisszumra jutni az Európai Unióval, s emiatt óriási gazdasági hátrányokat hajlandó vállalni.

Magyarország ebben a történetben nem érdekelt, hiszen ez az állam egyáltalán nem enged be menekülteket, muszlim kisebbségi populáció (se régebbi, se újabb) itt nincs. Mégis: a politikai művészet következtében a magyar állam ennek a világméretű válságnak a középpontja.

A magyarországi közélet – annak ellenére, hogy a közel-keleti, közép-ázsiai és afrikai menekülők befogadását egyetlen politikai erő se támogatja – kizárólag a másutt lezajló menekültválság körül forog.

Senki nem tagadhatja, hogy a háborús övezetekből érkező, borzalmas élményektől traumatizált, a békés hétköznapoktól elszokott, tanulatlan, vallásos, előítéletes, erőszakhoz szokott, a bevándorlási procedúrák és a fehérek ellenségessége miatt halálosan elkeserített tömegek beáramlása problémákat okoz, de ezek a problémák Magyarországon ismeretlenek. A magyarországi politika a másutt észlelhető nehézségeket közvetve észleli, amennyiben ezeket a nehézségeket – a sikeres kormányzati manipuláció következtében – rávetíti mindazokra a kis csoportokra, amelyek nem hajlandók konformista módon a rasszista-szexista-xenofób-homofób, mélyen represszív diskurzusba belehelyezkedni. Ebben – a fajgyűlölő hegemónia kialakításában – a szélsőjobboldali színezetű kormányzat a jogot elnyomó és propagandaeszköznek használja.

A „Stop Soros” nevű törvénytervezet, amelyet ma, a menekültek világnapján fogadott el az Országgyűlés, az illegális bevándorlást elősegítő, egyébként nem létező csoportok üldözését írja elő. A törvénytelen bevándorlás törvénytelen elősegítése ipso facto jogsértő, emiatt nem kellene újabb törvényt hozni. Ámde a törvényjavaslat az egyébként még mindig törvényes befogadási eljárás (amely persze gyakorlatilag rég nem működik) keretein belül a folyamodóknak nyújtott bármilyen segítséget (beleértve a más jogszabályok szerint legális jogsegélyt) rendeli büntetni. A törvénytervezet szövege avval a félig-meddig burkolt vélelemmel él, hogy a nem kormányzati szervezetek (NGO-k), különösen az emberi jogi csoportok per definitionem az illegális migráció „megszervezését” végzik, s mögöttük azok a Soros-alapítványok állnak, amelyek különösebben nem is foglalkoznak a témával, és amelyek álláspontja a menekültkérdésben egyszerűen a hatályos nemzetközi jog.

Ennek ellenkezőjét a szélsőjobboldali állami és kormánysajtó Soros Györgynek magánemberként publikált újságcikkeivel próbálja bizonyítani, méghozzá meghamisítva az álláspontjukat. (De ha Soros cikkei azt is képviselnék, amit a rasszista hecclapok nekik tulajdonítanak, ez akkor is irreleváns lenne, hiszen az alapítványok és a Soros által támogatott más intézmények – és munkatársaik – függetlenek Soros változó politikai nézeteitől és javaslataitól.)

Soros mint magyar emigráns és mint amerikai, mint a neoliberális politika ellenzője, mint a szociáldemokrata észjárás felé hajló zsidó liberális természetesen csak szimbolikus szerepet játszik ebben a magyar állami „narratívában”: a háttérből a szálakat mozgató, démoni „nemzetközi zsidó” szerepét, aki el akarja törölni a nemzeti sajátosságokat, a szuverén államokat, a keresztyén kultúrát és még sok mindent, ami soha az eszébe se jutott. De ezt a kiábrándítóan prózai igazságot már az Orbán-kormány, illetve az orbáni állam ellenfelei se hiszik el Magyarországon.

Az illegális bevándorlást állítólag „szervező” nem kormányzati szervezeteket – ilyesmivel senki nem foglalkozik és nem is foglalkozhatik – különadóval sújtja a kormány, vagyis fölszámolja, fenyegeti, üldözi, diszkriminálja az emberijog-védő csoportokat, miközben erőteljesen támadja a bírói kart, lojális pártbürokratákkal akarja föltölteni a közigazgatási bíróságokat, és meg akar szüntetni minden olyan közületet, amely nem áll a végrehajtó hatalom közvetlen alárendeltségében.

A minőségi sajtó de facto megsemmisítése után következik az irodalom, művészet, színház, amelyben nyíltan szélsőjobboldali hatalomátvételt követel Orbán miniszterelnök személyes szócsöve, az állami forrásokból működtetett kormánylap, a bámulatos Magyar Idők, majd soron lesz a liberálisnak vélt Közép-európai Egyetem (CEU, az állami sajtóban „Soros-egyetem”), a Magyar Tudományos Akadémia – amelytől elveszik a költségvetését, amelyet ezentúl valamiféle rejtélyes új minisztérium adminisztrál – , azért, mert társadalomtudományi kutatói többek között a kisebbségi etnikumok és a társadalmi nemek problémáival is foglalkoznak, amit az állampárti Figyelő multikulturalista, bevándorláspárti ideologizálásnak és „homoszexuális propagandának” állít be, olyan szubtilis módszerekkel, mint tendenciózusan előnytelen fotók közlése a bírált tudósokról.

A represszív (fajüldöző és heteroszexista) diskurzus állami ideológiává tétele az „idegen” képzete köré rendeződik. Ezt szolgálja a „keresztyén kultúra” – figyelem, nem a keresztyén vallás! – beemelése az alkotmányba („Alaptörvény”), amely a szociokulturális értelemben vett „keresztyénség” (azaz hittől függetlenül a felekezeti hovatartozás vagy leszármazás), tehát nem valamely elv, hanem bizonytalanul körülírt embercsoport homályos értelemben vett alkotmányos védelmét szolgálja azokkal szemben, akik vélhetően ideológiai vagy genealógiai értelemben „nem keresztyének”. (Az összefüggésekről lásd ezt az írást.)

A bevándorlóellenességre és a Nyugaton már meghonosodott muszlim és/vagy színesbőrű kisebbségek iránti gyűlöletre és aktív diszkriminációra (hátrányos megkülönböztetésre) alapozott, de minden „idegen” eredetű, etnikai vagy kulturális kisebbség, nemzetiség iránti tradicionális bizalmatlanságra épülő etnicista állampolitika a polgári társadalom és az alkotmányos képviseleti kormányzat, a nemzetközi jog érvényesítése és az európai föderalizmus ellen hat, szétrombolja a politikai és kulturális egyenlőség előföltételeit, megelőző támadást intéz a gazdasági egyenlőség redisztributív (újraelosztó) módszerekkel való előmozdítása ellen, és félelmetes rendőrállamot épít mindenütt – nemcsak Magyarországon. (A predictive policing félelmetes módszereiről ld. Peer Heinelt kitűnő cikkét: „Die Mütter der Porzellankiste”, Konkret 6/2018, 24-26.) Ezeket a fejleményeket iszonyú energiák táplálják: érdemes megnézni azt a cikket és két videót, amelyek beszámolnak róla, szélsőséges cionisták hogyan ünneplik egy 18 hónapos arab kisfiú meggyilkolását többek között esküvőn (!) és a föltételezett elkövetők bírósági tárgyalásán, az izraeli rendőrség teljes passzivitása mellett itt, ilyesmit eddig nem tudtam elképzelni. Ez megdöbbent bennünket a „modern” országnak tartott Izraelben, és a híre eljut hozzánk, de a hasonló etnicista-rasszista (Indiában kasztproblémákkal kevert), vallásfelekezeti-„kulturális” gyűlölet, erőszak, barbárság, tömeggyilkosság, tömeges nemi erőszak, a hétköznapivá vált kínzás sok millió esete ismeretlen marad. A „migráns”-ellenes őrjöngés közepette elfelejtik, hogy az arab és afgán menekültek a gyilkos iszlámista dzsihadizmus elől menekülnek! Nem szólva az évtizedek óta menekülttáborokban senyvedő palesztinokról… (S meg kell szoknunk a buddhista terror fogalmát is.)

Európában és Észak-Amerikában mindenki fél az ázsiai, afrikai, latin-amerikai polgárháborúktól és „rendes” háborúktól (amelyek menekülthullámokat indíthatnak el), s arra már nem marad idő és energia, hogy – szakembereken kívül – valaki fölkapja a fejét a digitalizált abszolút zsarnokság egyre intenzívebb, lidércnyomásos rendszere miatt a Kínai Népköztársaságban. A törökországi diktatúra gyalázataira már mindenki unottan legyint, ameddig jól őrzik a határt és a gyűjtőtáborokat.

A Nyugat és „a globális Észak” – amelynek a perifériáján az olyan agresszívan antiliberális-antidemokratikus-antiszociális kelet-európai kisállamok is ott csimpaszkodnak, mint Magyarország – véget vet a saját 1945 utáni civilizációs vívmányainak, és megindult az ENSZ és a köré rendeződő nemzetközi szervezetek kiüresítése vagy fölszámolása is: Trump Amerikája most az ENSZ Emberi Jogi Tanácsából is kilép, a klímaegyezmény, az UNESCO, a G7 stb., stb. után. Nagyon gyorsan megszűnnek azok a regulatív intézmények, amelyek idáig a világbékét garantálták úgy-ahogy. (Trump az Európai Uniónak is nyílt ellensége.)

Mindevvel együtt jár – a szociális demagógia mellett – a dolgozók érdekképviseleteinek szétzúzása, az európai, kanadai és latin-amerikai szociáldemokrácia gyors hanyatlása, a radikális baloldal elleni koncentrált nagytőkés és állami médiakampányok, különféle ürügyekkel az antifeminizmus terjesztése, a népjogok alkonya.

Leereszkednek a határsorompók, emelkednek a védővámok, fegyverkeznek egymás ellen a nemzetállamok (Kelet-Európában is), egyre nagyobb hatalmat szereznek a formális és informális titkosszolgálatok (Romániában 6 millió ember telefonbeszélgetéseit hallgatták le).

„Nő a buza, nő az ínség./Fegyverkezik az ellenség./Csöndet kíván a fasizmus!/S zúg a buza”

– írta József Attila 1931-ben. Hát most nem nagyon zúg.

Az antikapitalista baloldal hozzászokott, hogy a neoliberális, globalista-szabadkereskedelmi, megszorításos, bérlenyomó, munkahelycsökkentő, közkiadásokat törlő tőkés osztálypolitikát bírálja, s a digitalizáló-automatizáló-robotizáló technikák elterjedésén töprengjen, de még nem készült föl a korszakváltás elemzésére, amelyben a védővámos, a konkurenciát, a versenyt állami eszközökkel korlátozó, izolacionista, etnicista, militarista politikai stratégiák kerekednek fölül. Márpedig itt – a munkásosztály egy részének „befogásával” – nagy változások történnek a hegemónia területén.

Amióta a világ világ, a tőke az osztálykonfliktusokban a vereséget mindig az etnikai-faji és kulturális-nemzeti konfliktusok kiélezésével odázta el, s tízmilliók erőszakos halála árán (vö. világháborúk) állította helyre hegemóniáját és kerekedett fölül a válságon.

Ez nem pusztán manipuláció. Nem pusztán „a figyelem elterelése”. Hanem az ellenerők és az ellenkultúrák meghódítása. Mind a régi szociáldemokráciát, mind a bolsevizmust legyőzte Nyugaton a nacionalizmus, majd a rasszizmus (1914-1944), szétverve a polgári társadalom fölvilágosító és racionalista hagyományát, széttörve a világos osztályfrontokat. Amikor a tőke nem a proletariátusban, hanem valamely etnikai csoportban jelöli meg a saját osztályellenségének strukturális örökösét – és ezt elfogadtatja az ellenerők jelentős részével – , akkor biztos lehet a győzelmében. A munkásosztály támogatásának megszerzése (ld. 1914 augusztusát) a tőkésosztály győzelmének egyetlen biztosítéka. Ez nem változik.

Mint ahogy az se, hogy megfordítva: az antikapitalista baloldal se megy semmire, ha nem szerzi meg a polgári tábor – mindenekelőtt az alkalmazotti középosztály és az értelmiség – egy részének a szolidaritását. Ez se változott.

Végzetes hiba lenne föl nem ismerni, hogy a menekültkérdés (akárcsak az 1920/30-as években a zsidókérdés volt) a kardinális probléma.

Csak azért, mert „liberális” NGO-aktivisták tiltakoznak (igen helyesen), ez nem „liberális” kérdésfölvetés, mint ahogy az antifasizmus se „polgári demokratikus” magatartásforma, bár voltak – nem is kevesen – polgári antifasiszták is. A nem tisztán osztályjellegű csatáktól való tartózkodás a legnagyobb csapda, mint ahogyan az a harmincas években is bekövetkezett, amikor a szűk látókörű németországi szociáldemokrata és kommunista pártok azt képzelték, hogy Hitler antiszemitizmusa csak trükk, amelyet az NSDAP nem gondol komolyan, hiszen csak a munkásmozgalmat akarja leverni. Holott Hitler csakugyan el akarta pusztítani a zsidókat, mert azt gondolta, hogy ők jelentik a proletár osztályellenállás titkát (mert nem hitte el, hogy a nem etnikai, „internacionalista” osztályálláspont reális lehet: szerinte emögött is etnikai érdek áll, a zsidó „faji” érdek; ehhöz hasonlót ma is sokan gondolnak).

Az etnikumok és nemzetállamok konfliktusainak az erősödése, a nemzetközi békerendszer széthullása mindenfajta emancipációs, fölszabadító küzdelem végét jelentheti. A nyugati burzsoázia az utóbbi érdekében egyre inkább hajlandó megkockáztatni az előbbit. A harcra vágyó baloldaliak egy részénél Gramsci maszkjában föltámad Carl Schmitt kísértete. De Szovjetunió nélkül nincs népfront, és itt ha valaki részt vállal a mai harcban, csak a különféle imperializmusok és etnicizmusok segédcsapatainak bakájaként teheti meg.

Ehhöz kevesebb bátorság kell, mint a közvéleménnyel szembeszállva ismét vállalkozni a gyöngék és az üldözöttek védelmére: a világ morális állapota és geopolitikai állapota szorosan összefügg. Ha valaki ezt nem látja be, áruló – habár erről talán soha nem fog értesülni.

Címlapkép forrása: MSF Sea Twitter
Olvass tovább!