A csütörtök délután kezdődött EU-csúcs estére megfenekleni látszott, kiderült ugyanis, hogy felrúgva a tervezett napirendet, az olasz miniszterelnök, Guiseppe Conte, nem hajlandó semmiről sem dönteni, amíg a Róma számára legfontosabb migrációs kérdésben nem születik konszenzus.
A huszonnyolcak végül pénteken hajnalban fél öt körül jutottak megegyezésre, ami még néhány nappal ezelőtt is valószínűtlennek tűnt, és Conte azzal ünnepelte az eredményt, hogy „Itália immár nincs egyedül”.
Nyilván jól hangzik, hogy a kormányfő első EU-csúcsát rögtön azzal indította, hogy órákon át ellenállt 27 partnerének, közelebbről nézve azonban a megegyezés annyira homályos, a legfontosabb döntések konkrét jövője annyira bizonytalan, hogy a Róma által „kicsikart” engedmények nem igazán tűnnek átütőnek.
Igaz, az EU vezetői elvben leszögezték, hogy a déli országokba érkezők „Európába” érkeznek, azaz az elsősorban az olasz, görög, és kisebb, de jelenleg épp növekvő mértékben a spanyol államra háruló terheket és problémákat közösen kell megoldani.
Áldásukat adták azokra a törekvésekre is, amelyek – mint a szöveg fogalmaz, 2015 ősze óta 95 %-kal lecsökkentették az Európába szabálytalan módon érkezők detektált számát. Azaz továbbra is számíthatunk a török és líbiai erőfeszítésekre abban, hogy minél kevesebben érjék el az európai partokat, ezen felül az EU az afrikai országoknak folyósítandó 500 millió eurós keretről is döntött.
A megegyezés továbbra is az eddigi logika alapján, a külső határok megerősítésével, a közös határvédelmi szerv, a Frontex finanszírozásának növelésével, és a csempészet elleni harccal kívánja folytatni az „illegális bevándorlás elleni küzdelmet”. Továbbra sincs szó a szakértők által évek óta javasolt legális beutazási lehetőségek megnyitásáról.
Ahogy nincs szó kvótákról sem, amelyekhez Róma korábban ragaszkodott, sőt, a dublini rendelet reformja is csak konkrétumok nélkül bukkan fel, pedig ez lett volna az olaszok másik fontos követelése.
Épp ellenkezőleg, a szöveg áldását adja arra a gyakorlatra, amely az EU belső határainak ellenőrzésével zárná ki a migránsok és menekültek mozgását, ami már több helyütt is megvalósul a gyakorlatban. Az egyik francia határrégióból csak a tavalyi évben 44 ezer külföldit toloncoltak vissza Olaszországba, köztük 13.500 kiskorút – ezt a gyakorlatot pedig az olaszok eddig, érthető módon kritizálták. Ez a kitétel feltehetően kedvére lesz majd Angela Merkel bajor kritikusainak.
A terhek jobb megosztására beterjesztett javaslatok, a közös finanszírozáson túl különféle táborok létesítésére vonatkoznak. Az elképzelés lényege az, hogy ezekről a táborokból könnyebb lenne kiutasítani és kitoloncolni azokat, akik nem érdemelték ki a menekült státuszt.
Az EU egyrészt az afrikai országokban szorgalmazná ezek létrehozását – amivel kapcsolatban, az emberi jogi problémákon túl, praktikus akadály lehet, hogy nem nagyon akad befogadásukra önkéntes jelentkező. Tunézia és Marokkó már jelezte, hogy köszöni, nem kér a táborokból. De a korábban Emmanuel Macron, mostanában pedig Matteo Salvini által emlegetett szegény országok – Csád, Mali, Szudán vagy Niger – nem biztos, hogy vevők lennének a jövőben az ötletre.
A megegyezés egyik valódi újdonsága az utóbbi hetekben sokat emlegetett európai befogadó (és kitoloncoló) táborok létesítése. Ezek végül nem lennének zártak, csak „felügyeltek”, ellenőrzöttek a szöveg szerint (bármit is jelentsen ez), és önkéntes alapon jöhetnének létre.
De érdekes módon sajtóinformációk szerint mindenki, így a leginkább érintett olaszok, spanyolok, franciák is tagadják, hogy ilyen táborokat szeretnének létrehozni. (Az elsőként Madrid és Párizs által felvetett, zárt táborok ötlete egyébként heves reakciókra ragadtatta mindkét ország közvéleményét, ahol a zárt táborok elég rossz emlékeket idéznek…)
A kompromisszum ezen pontjait Orbán Viktor is megünnepelte egy hajnali Facebook-videóban – „Magyarország nem lesz bevándorlóország, megmarad magyar országnak”. Az, hogy kötelező jelleggel egyik állam se vegyen át menekülteket, valóban a visegrádiak egyik fontos kikötése volt. A realitás azonban az, hogy az eddig kiosztott „kvótákat” több nagyobb állam sem tartotta be, így a franciák és spanyolok sem, ahogy pl. Ausztria is ellenezte őket, az „önkéntes” jelleg fenntartása tehát nem biztos, hogy a V4-en múlott.
A belső határellenőrzés és az európai országok közti visszatoloncolás lehetőségének aláhúzásán túl, a másik nagy visszalépés a megegyezésben a civil mentőhajókra utaló egyetlen mondat. Eszerint „minden, a Földközi-tengeren operáló hajónak be kell tartania az érvényben lévő törvényeket, és nem szabad akadályozniuk a líbiai parti őrség műveleteit”.
Ez egyértelmű utalás azokra a civil mentőhajókra, amelyek az utóbbi hetekben-hónapokban összeütközésbe kerültek a líbiai egységekkel, legutóbb pl. a németek Lifeline hajója, amely megtagadta az általa kimentettek átadását a líbiaaiknak.
Az EU-nyilatkozat fenti kijelentésével az a probléma, hogy jelenleg ádáz értelmezési csata folyik arról, ki tartja be a törvényeket a térségben. A jogvédők és a mentőhajók üzemeltetői ugyanis azt állítják, hogy éppen ők a nemzetközi jog tisztelői, amikor a tengeri és emberjogi, menekültjogi konvencióknak eleget téve kimentik a bajba jutottakat. Ezzel szemben Líbiának sem nemzetközileg elismert koordinációs mentőközpontja, sem biztosként elismert kikötői nincsenek. Ráadásul köztudott, milyen rettenetes veszélyek fenyegetik az országban az odakeveredő száműzötteket.
A megegyezés mindazonáltal leszögezi azt is, hogy a nemzetközi vizekre jutott hajók segítése továbbra is Európa, tehát a parti államok hatáskörébe tartozik – azaz a napokban az olasz belügyminiszter által pedzegetett segítség-megtagadás nem lett hivatalosan támogatott opció.
Ami voltaképp örömhír a mai, egyre inkább a szélsőséges szólamok uralta politikai légkörben. Miközben, sosem árt elismételni: a kontinensükre a tengeren át érkezők száma évek óta nem volt ilyen alacsony, idén egyelőre az ötvenezer főt sem éri el, azaz az EU lakosságának 0,009 százaléka.
