Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Végzetes felelőtlenség: még hány lábat kell levágni?

2015-ben mindössze 100 érsebész praktizált hazánkban. Szó szerint húsbavágó hiány volt belőlük: az évi 9000 lábamputáció fele megelőzhető lett volna, ha a magyar állam megfelelő finanszírozással az értágítást preferálta volna a lábak levágása helyett. És ha lett volna, aki ezeket a beavatkozásokat elvégezte volna.

2016-ban ott tartottunk, hogy Magyarországon az európai átlagnál háromszor több lábat vágtak le, a finanszírozási rendszer semmivel sem lett élhetőbb, érsebész sem lett több, utánpótlás a kanyarban sem volt.

2017-ben az egészségügyi hiányszakmák közt vezető helyen szerepelt az érsebészet, miközben a vezető halálokok közt toronymagasan a szív- és érrendszeri megbetegedések szerepeltek.

2018 van. Az érrendszeri megbetegedés még mindig vezető halálok. Az érsebészet továbbra is hiányszakma. A finanszírozási rendszer továbbra is tragikus. És igen, Magyarország továbbra is vezeti az európai statisztikákat, ha amputációról van szó.

És nálunk háromszor annyi ember hal bele egy ilyen műtétbe, mint Finnországban.

A helyzet tehát a probléma egyre égbekiáltóbb volta ellenére sem változik. A finanszírozási rendszer még mindig úgy épül fel, hogy egy combközép amputációért többet fizet a biztosító, mint a végtag megmentéséért. Az állam tehát egy rövid távon olcsóbb megoldásért cserébe emberek ezreinek a végtagját hagyja veszni – ami viszont tragikusan értelmetlen módon hosszabb távon mindannyiunk számára jóval költségesebb (és természetesen fájdalmasabb) megoldás.

Az, hogy egy amputáció után a rehabilitáció milyen költségekkel jár, milyen nehéz egy végtagját vesztett embernek visszakerülnie a munkaerőpiacra (ha egyáltalán sikerül), a szociális ellátórendszerben hogyan és miből tudják őt segíteni – ezek a kérdések úgy tűnik, kevésbé fontosak, amikor az egészségügy egyik legszembetűnőbb problémájáról van szó.

Külön óriási gond, hogy a prevenció végzetesen elhanyagolt területe az egészségügynek. A magyar lakosság egészségügyi tájékozatlansága nagy, emellett preventív kampányokban (például a kóros elhízás ellen) sem bővelkedünk. Az oktatási rendszerbe ugyan rengeteg mindent bezsúfoltak az utóbbi időben, de az egészségügyi alapismeretek átadása még ezen belül is rendkívül hiányos. És mindezeken felül ma az sem mindegy, hogy valaki az ország mely területén él, milyen végzettsége és az anyagi helyzete – a leszakadó térségekben a lakosság egészségügyi állapota is érezhetően rosszabb.

De tényleg jobban megéri megnyomorítani egy embert élete végéig, mint kezelni egy ilyen problémát?

A lábamputációk magas száma is jól mutatja, hogy az egészségügy rengeteg szinten van messze a Kövér László által egykor emlegetett világszínvonaltól. Sem a prevenció, sem a szakorvosképzés, sem pedig a betegek műtét utáni ellátása nem megfelelő színvonalú jelenleg, ami végzetes következményekkel jár évente többezer ember számára. A probléma nem újkeletű, régóta ismert. Még hány lábat kell levágni, mire az állam hajlandó lesz végre érdemben foglalkozni vele?

(Címlapkép: Pixabay.com)
Olvass tovább!