Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Összefogás helyett most gondolkodás kell

Az összefogás-logika legújabb keletű története valahol a 2010-es választások második fordulójában jött elő. Már akkor is az LMP lett volna hivatott megakadályozni a Fidesz kétharmadát. Azóta pedig töretlenül sikeres ez a félig-meddig áldiskurzus, amely megakadályoz bármilyen értelmes gondolkozást és cselekvést a magyar politikában.

Persze maga a logika szükségszerű. A 2011-ben kialakított választási rendszer tényleg nem hagy más kiutat, mint az ellenzéki pártok együttműködését az Orbán-rendszer ellen. Egy ellenzéki egyéni képviselőjelölt a Fidesz egyéni képviselőjelöltjével szemben. Ameddig nem roppan meg totálisan a rendszer, addig csak és kizárólag ez a módszer vihet győzelemre.

De az összefogás-logika maga lett a politika a magyar ellenzékben. 3 héttel a választások után ott állunk, hogy nem arról beszélünk, milyen politikai hibák vezettek a Fidesz kétharmadához, nem arról beszélünk, a pártok struktúrája hogyan akadályozza meg azt, hogy megújuljanak, egy szó sincs a pártokban megbújó kollaboránsokról. Nem beszélünk azokról a világpolitikai tényezőkről, azokról a politikai, pénzügyi és tudástőkéről, amely a rendszert fenntartja. Semmi másról, csak az összefogásról.

Az hangzik el 1-2 héttel a választások után a tüntetéseken, hogy majd a következő választáson az a megoldás, hogy egy jelölt áll Orbán jelöltjeivel szemben. Erről beszél Karácsony Gergő, amikor a civilekkel akar összefogást. De még az LMP is összehívja a pártokat egyeztetni, kicsit megtolva az összefogásmantrát.

A helyzet viszont az, hogy ez így maximum összefosás lesz, az erőlködéstől.

Amikor a fél értelmiség arról beszél, hogy az LMP-n múlott a Fidesz kétharmada, mert a párt 1-2-3 százaléka hiányzott adott körzetekben a győzelemhez, olyan, mintha egy alul pucér embernek azt magyaráznák, miért nem vett fel sálat, hiszen hideg van.

A Fidesz kétharmadának megakadályozásához, a párt megveréséhez ugyanis nem csupán ez az 1-2-3 százalék hiányzott, hanem az adott választókerület lakosságának maradék 70 százaléka, aki nem a legerősebb ellenzéki jelöltre szavazott. Márpedig arról nem a 2014-hez képest megerősödő LMP tehet, hogy Niedermüller Péter, vagy Gy. Németh Erzsébet nem 50 százalékkal nyerte a körzetét.

Persze az LMP felelőssége is felvethető, ahogy minden párté, valóban több helyen kellett volna a zöldpártnak koordinálnia. De ez a választás nem az összefogás hiányán ment el, hiszen több százezer szavazó szavazott át a legerősebb ellenzéki jelöltekre.

Tehát a hibáztatás, az új összefogás-diskurzusok legyártása helyett ideje lenne, ha minden párt szembenézne a valósággal.

Az MSZP azzal, hogy a párt belső marakodásaiban kis fideszes rásegítéssel kivégezte Botka Lászlót, az utolsó esélyét, és csak Karácsony Gergely mentette meg őket a totális megsemmisüléstől. De Karácsony Gergely is megszaggathatja a ruháját, hiszen életben tartott egy jelen formájában teljesen élet- és működésképtelen szocialista pártot, amely tele van a Fidesszel alkuban lévő emberekkel. Ezzel azért érdemes lenne elszámolni, nyilvánosan is.

Gyurcsány Ferenc se nevethet. A DK-ról bebizonyosodott minden egyes állítás, amit a pártról a hozzá közel állók tagadtak. A DK szavazóbázisa maximalizálva van, sose lesz középpárt Gyurcsány alakulatából. A helyi jelöltjei pedig olyan csúfosan szerepeltek, hogy egyértelműen kiderült, még a kormányváltást akarók között is óriási az elutasítottsága Gyurcsánynak és a DK-nak. A körmendi, szentesi, vagy kisvárdai 5 százalékos egyéni jelölti eredmény a baloldal közös jelöltjeként pontosan mutatja meg a DK lehetőségeit hosszabb távon is.

Az LMP is harsoghatja továbbra is, hogy milyen sok új szavazót hozott, de valójában a párt minden adottság ellenére újra nem tudott áttörni, és a jövőre esedékes önkormányzati választásokon is csak akkor tudnak bármilyen hatalmi pozíciót szerezni, ha együttműködnek a többiekkel. Márpedig lassan 10 év után a pártnak illene valamit felmutatni, ha nem akarja, hogy örök kispártként könyveljék el őket.

Kifelé talán a Momentumnak van a legkevésbé elszámolnivalója, de a párttagságnak illene feltenni a kérdést, hová tűnt a mozgalmi lendület, hová tűntek azok a középvezetők, akik elindították a pártot, egyáltalán hová tűnt lényegében mindenki a pozícióját tűzzel-vassal megtartó párteliten kívül. No meg azt a kérdést, tényleg ez volt az az eredmény, amit ki lehetett hozni ebből az egy évből?

Ahogy a Jobbiknál is fel lehet tenni a kérdést, mennyire volt reális az, hogy még az LMP-vel se voltak hajlandóak együttműködni, miközben azok az emberek, akikről azt gondolták, jobbikosok, de a második preferenciájuk a Fidesz, valójában fideszesek voltak, akik a kormánypártra is szavaztak?

De ezekről a kérdésekről nem hallunk semmit, elnyomja ezeket az összefogás-diskurzus zaja. Az olyan baromságoké, mint a civil ellenzéki kerekasztal, vagy az olyan túlmoralizált áldilemmáké, mint a szintén a társadalom problémái és az ellenzéki pártok hibái helyett az “Orbán vagy nem” kérdésre koncentráló, beüljenek-e az ellenzéki pártok a parlamentbe vagy sem.

4 évvel ezelőtt az EP választások, majd az önkormányzati választások zaja vitte el a szembenézés és útkeresés lehetőségét. Ezt most nem hagyhatjuk. Nem hagyhatjuk, hogy még 4 évig az összefosás-diskurzus tematizálja megoldás nélkül a közéletet. Mert megoldás kell Orbán legyőzésére, sőt még inkább egy igazságos, szolidáris és fejlődő társadalom felépítésére, de ez nem jöhet el úgy, ha a választások előtt két nappal sem arról van szó, mi a megoldás az ország bajaira, hanem, hogy ki lépjen vissza ki javára.

A helyzet pedig az, hogy az összefogás-diskurzus és az összefosás következtében ott tartunk (és itt jön a félelem, mi van, ha az összefogás-diskurzus csupán azt takarja el, akkora a szellemi kiüresedés az ellenzéki oldalon, hogy valójában nem gondolunk semmiről semmit), hogy a legalapvetőbb kérdésekre se tudtunk választ adni, se megvitatni, ehelyett álmoralizáló zsigeri ritmusok uralják a magyar közéletet. Pedig fel kell tenni ezeket a kérdéseket, és még sok másikat:

  • Legyőzhető-e egyáltalán Orbán választásokon?
  • Ha igen, akkor alkalmasak-e a jelenlegi pártok erre a szerepre, és melyek alkalmasak?
  • Milyen átalakulásra van szüksége ezeknek a pártoknak a győzelemhez?
  • Ha nem győzhető le Orbán választásokon, akkor mi az az út, ami elvihet minket a változáshoz?
  • Egyáltalán mi az a program, amit ígérni tud bárki egy változás után?
  • Milyen intézményekre van szükség egy változás elindításához?
  • Hogyan kell viszonyulni az államhoz és intézményeihez, hogyan kell viszonyulni az ezekben dolgozó emberekhez?
  • Mit kezdünk az Alaptörvénnyel, és a Fidesz által az állami rendszerekbe beültetett pártkatonákkal?
  • És végső soron azt, mit jelent Magyarország a 21. században?
Olvass tovább!