Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Dönteni kell

Aláírtad a petíciót? Feliratkoztál a Soros-listára? Csatlakoztál Márki-Zay Péter akármijéhez? Nagyszerű, szuper! És akkor most mi van?

Fotó: „Már megint mit tettem?” feliratú tábla és zászlók a Parlament előtt a 2018. április 21-i tüntetésen. / Mérce

Kezdjük az elején: április nyolcadika sokak (de nem egy egységes többség!) számára felért egy visszakézből tigrisbukfences arcbarúgással. És ahogy az már csak lenni szokott: ha az embert arcba rúgják, megszédül, kóvályog, fogalma sincs arról, merre van az előre. Okos ember ilyenkor leül, és megvárja, amíg elmúlik az agyrázkódása, és újra tud tisztán gondolkodni.

Most éppen nem ezt csináljuk, hanem az arcba rúgottak tétova lelkesedésével igyekszünk minden szembejövő póznában meglátni a helyes irányt jelző táblát, minek következtében körbe-körbe tántorgunk. És persze fogalmunk sincs, hogy eredetileg hova akartunk eljutni.

A probléma a következő: jelenleg úgy állunk, hogy van egy viszonylag jelentékeny, de azért némileg már fogyatkozó tömegünk, amely valamiféle változást akar, de fogalma sincs arról, hogy mit kéne ezért tennie. Reális célt eleddig nem sikerült senkinek megfogalmaznia (szerencsére az új választást diskurzuson hamar túllendültünk, azóta értékelhető ötlet nem érkezett, a parlamenti bojkottot meg felejtsük el, extragyorsan), ezért visszaléptünk ugyanabba a folyóba, amit már jól ismerünk, és ami – hogy kellően patetikusan érzékeltessem a helyzetet – a kétségbeesés torkolatából egyenesen a kudarc tengerébe ömlik.

Mert ahogy az már csak ilyenkor történni szokott, van egy rakás, egymást részben fedő ötletünk, amivel elméletileg megpróbáljuk bevonni a tömeget egy politikailag tudatos, aktív cselekvési tervbe. Amiből két dolog hiányzik jelenleg: a politikai tudatosság és a cselekvési terv.

Az első egyébként a nagyobb baj, ugyanis anélkül a másodiknak se lehet nekifutni.

Nyilván értem én, hogy ebben a légkörben sok szempontból bonyolult összehozni bármiféle politikailag is értelmezhető mondást. Egyrészt a tömeg sokszínűsége miatt: amit most erényként tudunk felmutatni (mármint hogy a szélsőbaltól a szélsőjobbig együtt vonul az utcán megannyi elégedetlen entitás), az előbb-utóbb szükségszerűen gátja lesz a továbblépésnek.

Mert bármennyire is jól hangzik az ideológiákon átívelő elégedetlenség elve, valójában ilyen nem létezik.

A tömeg jelenleg egy dolgot tud elmondani, igaz, azt nagyon hatásosan: hogy nem kérnek Orbánból. Hogy azonban mit akarnak helyette, arra már bizton egészen mást mondana a klasszik DK-s tüntetőnéni, a Momentumos Z-generációs ifjú és az árpádsávos jobbikos középkorú férfi.

A vélemények különbözősége persze klassz dolog, viszont azt is jó, ha észben tartjuk, hogy az első adandó alkalommal, amikor ennek a tömegnek véletlenül olyan kínzó kérdésekkel kell majd foglalkoznia, mint hogy ha nem Orbán, akkor maradjon-e a kerítés, felszámoljuk-e a szegregációt, mit kezdjünk az egykulcsos adóval (de mondhatnék bármi mást is), ki fog derülni, hogy ez a tömeg nem egy irányba tart.

Ettől függetlenül koránt sem felesleges jelen pillanatban a tömeg elégedetlenségét irányított formában becsatornázni valahová – csak az nem mindegy, hogy hová.

Mint minden egyes tüntetéshullámban, most is óriási az elvárás a szervezők és a szónokok felé is, hogy ha már utcára hívtak ennyi embert, mutassák is meg, hogy ez a tettre kész, mérges és csalódott tömeg ugyan mégis mihez kezdjen magával. Ilyenkor egyébként praktikus tanulni az elmúlt évek tüntetéseinek és mozgalmainak tapasztalataiból.

Például lehet basztatni az ellenzéki pártokat, de alapvetően ez zsákutca. Az MSZP nem attól fogja sóval beszántani saját magát, hogy egy tüntetésen erre valakik utalgatnak. Az LMP sem amiatt szór majd hamut a fejére, hogy a Facebookon sokan kiírják a falukra, hogy ellenzékváltó hangulat van. És hiába megy be bárki az ATV-be, hogy az összes ellenzéki párton számon kérje a kétharmadot, Gyurcsány Ferenc ettől nem alszik majd rosszul.

Lehet persze toporogni a szőnyeg szélén, és azt mantrázni, hogy az ellenzéki pártok egyezzenek meg egymással, meg hogy csak egyetlen jelölt maradhat. De most őszintén: legutóbb (kevesebb mint egy hónapja volt csak!!) mire mentünk ezzel?

Szóval felesleges azzal foglalkozni, hogy mit csinálnak a pártok egymással meg magukkal. Persze – ha jobb dolgunk épp nincsen – kifejezhetjük az elégedetlenségünket egy tüntetésen, de nem ettől újul majd meg a demokratikus ellenzék.

Azt ugyanis fel kell építeni.

Ehhez pedig szisztematikus munkára van szükség. Az egyik legfontosabb dolog, hogy valóban muszáj valamiféle értelmes, politikailag is releváns cselekvési tervet felmutatni. Az olyan felkiáltások, mint a „csatlakozz egy civil szervezethez”, „írd alá a petíciót”, „iratkozz fel a hírlevelemre” bármennyire is hangzatosak, lényegében semmit sem mondanak.

Aláírni egy újabb petíciót legfeljebb az ember lelkének megnyugtatására szolgál, rákerülünk egy újabb listára – amitől az égvilágon semmi nem változik.

Csatlakozni egy civil szervezethez: ilyesmit általában azok vállalnak be, akik már korábban is csináltak hasonlót, és tudják, hogy mit vesznek a nyakukba.

Belépni egy újonnan formálódó mozgalomba: ez is nagyon jól hangzik, de azzal sokan nincsenek tisztában, hogy ez milyen fokú elköteleződéssel jár, a kezdeti felbuzdulás után óriási szokott lenni a lemorzsolódás.

És mielőtt bárki azt gondolná, én ezeket a dolgokat nem gondolom rossznak, csak azt látom, hogy kezdünk kicsit olyanná válni, mint a gyerekek a cukorkaboltban, akik mindig a legújabb, legszínesebb finomságért rajonganak, aztán ha jön egy még annál is újabb, akkor azt kezdjük el teljes erőből szopogatni.

És eközben meglehetősen mostohán bánunk a régi cukorkáinkkal: például elfelejtkezünk arról, hogy tüntetések eddig legfeljebb akkor értek el sikert, ha egyetlen jól megfogalmazott céljuk volt (lásd netadó), mint ahogy civil kezdeményezések is akkor voltak (legalább részben) eredményesek, ha konkrét ügyekre fókuszáltak (Római-part, 3-as metró akadálymentesítése), és ne feledkezzünk el arról sem, hogy a Momentum is akkor volt a tetőpontján, amikor egyetlen felháborító, de tömegeket megmozgató üggyel állt elő (NOlimpia).

Márpedig ezzel az a baj, hogy jelenleg ilyen, „nyerhető” ügyünk nincs a talonban, viszont eközben folyamatosan magukra hagyjuk azokat, akik értünk, a mi fontos ügyeinkért küzdenek, csak mondjuk nem látványos eredményekkel, hanem napról napra haladva, hadakozva.

Csak hogy egy személyes példát mondjak: tényleg felemelő dolog volt 2016. március 15-én látni, hogy a Tanítanék Mozgalommal megszerveztünk egy tüntetést, amelyen 50 ezer ember szorongatott esernyőt. És őszinte mélypont volt az, amikor 70 ember jött el a Sándor-palotához, hogy a Tajgetosz-törvény ellen tiltakozzon velünk. És mondhatnánk erre, hogy a Tanítanék Mozgalom kifújt, de ez nem igaz, hiszen az oktatás ügyénél fontosabb nem nagyon van ma Magyarországon, mi pedig folyamatosan tiltakoztunk, akciókat szerveztünk, szövetségeseket kerestünk, építkezni próbáltunk. És bár egyébként számos részsikert elértünk azért, de hogy egy nagyobbat mondjak: nem jött volna létre az Oktatási Minimum (hopp, hát csak le lehet ellenzéki pártokat egy asztalhoz ültetni értelmes munkára, ugye?), ha nem csináltuk volna végig, éveken át, szabadidőnket, energiánkat, pénzünket belefeccölve ebbe a mozgalomba, és nem mertünk volna tanulni másoktól, és nem működtünk volna együtt más, oktatásban érdekelt szervezetekkel is. És az eredmény? Ez a mi szeretett mozgalmunk mára olyannyira anakronizmussá vált a tömegek szemében, hogy mondjuk az Oktatási Minimum eszébe se jut senkinek, miközben kevesebb, mint három hónappal ezelőtt hoztuk tető alá…

És ezt nem szemrehányásként mondom, de hasonló példákkal ki van tömve a padlás. Szép dolog az, amikor Márki-Zay Péter azt mondja, hogy fogjuk meg egymás kezét, és ne engedjük el soha többé. De ennél egy fokkal fontosabb lenne, hogy első körben nézzünk körül, és lássuk meg, hogy rajtunk, a mi nyomorunkon kívül hány és hány sérülékeny csoport küszködik még, magára hagyva.

A devizakárosultak már a hírekbe se kerülnek be, pedig a mai napig tiltakoznak az őket ért igazságtalanságok miatt. A Ligetvédők (tetszik-e nekünk vagy sem az a módszer, amivel dolgoznak) két éve folyamatosan kint vannak a terepen, de máig, amikor felháborító és elfogadhatatlan módon lépett fel velük szemben erőszakosan a Valton néhány biztonsági őre, nem sokan foglalkoztak velük. Gulyás Mártont egy évvel ezelőtt a demokrácia megmentőjeként ünnepelték – ma sokan őt kiáltják ki (abszurd módon) a kétharmadért felelős bűnbaknak, de már Márki-Zay Pétert emelik piedesztálra (miközben persze őt is ütik-vágják szép számmal anélkül, hogy látnánk, önerejéből milyen politikai mezőben akar/tud mozogni).

Ügyek jönnek és ügyek mennek. Van, amit előbb-utóbb el kell engedni, mert értelmetlen. És van, amit tovább kéne fejleszteni, mert megérné a ráfordított energiát.

Amit ma bárki, aki a jelenlegi helyzettel elégedetlen, és változást követel, nem engedhet meg magának, az a közöny, bármilyen ügyben.

Nem legyinthetünk a Ligetvédők esetére, mert az erőszakos fellépés békés tüntetőkkel szemben nem megengedhető – tessék, itt egy ügy, ahol ki lehet próbálni, holnap délután 5-től, hogy az a szolidaritás, amit három hete mantrázunk, működik-e. És még csak nagyon nem is kell megideologizálni, hogy miért elfogadhatatlan, ami a Ligetvédőkkel történt.

Viszont következő lépésként már dönteni kell, hogy milyen irányba indulunk el. Mert ha nincs világos politikai cél, olyasmi, ami valóban képes egységet teremteni, akkor továbbra is egy helyben toporgunk, növeljük a petíciók számát, és veszítjük el a csalódott tömegünket.

Járulékos veszteségei természetesen lesznek ennek is, hiszen minden egyes ilyen elköteleződés azt is jelenti, hogy aki nem ért egyet a kitűzött célokkal, az inkább máshol keres magának ventillációs terepet. De nem ettől kell félni, hanem a légüres tértől, amiben viszont tényleg nem lehet mozogni. Ideológiamentes politizálás nincsen, a Fideszt pedig csak egy olyan erő törheti meg, amely határozott jövőképet képes felmutatni a jelenleg még megfélemlített, elnyomott, kiszolgáltatott, tüntetésekre soha nem járó millióknak.

Mert valójában ők képezik azt a többséget, amelynek tényleg van veszítenivalója, és akik a bőrükön érzik, hogy az a feudalizmusra nagyon is hajazó illiberális rendszer, amit a Fidesz köréjük emelt, hogyan mérgezi meg a mindennapjaikat. Ők azok, akik nem mentek el szavazni, mert úgyse lesz jobb semmi, meg akik a Fideszre szavaztak, mert a fideszes polgármester osztja a közmunkát, vagy ugyan szavaztak az ellenzékre, de a fogukat szívva, mert úgyse lesz jobb semmi.

Ők az igazi vesztesei a kétharmadnak is, meg az ellenzéki töketlenkedésnek is, meg a civil túlmozgás kakofóniájának is. És mégis róluk szól a legkevésbé a tüntetéshullám, pedig értük kéne a legtöbbet tennünk. Nekik van szükségük a leginkább minőségi oktatásra, működő egészségügyre, létező szociális védőhálóra, a munkaerőpiac fellendülésére, erős szakszervezetiségre, érdekvédelemre, meg a többire, mert ha valakik, akkor ők, és nem mások fogják majd elbontani (megsemmisíteni) ezt a rendszert azáltal, hogy nem lehet őket megfélemlíteni többé.

Ha nekik nem tudjuk felmutatni egy valóban szolidaritásra épülő, igazságos Magyarország képét, akkor újra csak egy látványos, de semmire se jó megmozdulássorozatban vettünk részt, ami éjszakánként az Oktogonon, dudáló autók, veszteglő villamosok és eldobált sörösdobozok közt, rémes technokörítéssel dől majd bele a saját kardjába.

Olvass tovább!