Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Mennyit ér egy ember élete a Fidesznek?

Ez a cikk több mint 7 éves.

Nagy volt az utóbbi napokban-hetekben a zaj – ezért méltatlanul sikkadtak el azok a szó szerint húsba vágó kérdések, problémák, amelyek sokkal elemibb szinten beszélnek arról, milyen társadalmat épít  a Fidesz, mint az amúgy joggal óriási felháborodást kiváltó botrányok.

fidusz.jpg

Népszavazás, a Népszabadság kivégzése, helikopterezéssel megfejelt letelepedési kötvények, majd az október 23-i ünnepség tematizálták a közbeszédet. Mind nagy horderejű, önmagukon túlmutató jelenségek. Nem lehet őket figyelmen kívül hagyni.

De mi van azokkal, akiket mindezen nagy horderejű események közepette taposott el  a rendszer?

Nem figyeltünk oda például eléggé arra a hírre, miszerint bevezetnék a gimnáziumokban a központi felvételit. Nem tűnik nagy dolognak, mégis újabb elemmel bővült az oktatási rendszerben végeláthatatlan károkat okozó bűnök listája. Ha ugyanis valóban bevezetik (s miért ne vezetnék be?), akkor innentől kezdve a gimnázium az elit osztálykiváltsága lesz, hiszen szigorú, központi, központosított procedúrával dől majd el, ki jogosult a felvételre. Ami nyilvánvalóan meggátolja, hogy a hátrányos helyzetű gyerekek bekerülhessenek ilyen típusú oktatási intézményekbe, ezzel pedig végképp elvesztenék az esélyét annak, hogy egyetemre járhassanak. Az esélyegyenlőségnek még a látszatát is kerüli innentől kezdve az oktatási rendszer, a leszakadó rétegeknek esélyük sem lesz a kitörésre, alternatívát pedig az amúgy is romokban lévő szakképzés jelentene, de onnan ma már egyáltalán nem garantált, hogy bárki a munkaerő-piaci kihívásoknak megfelelő végzettséggel képes távozni.

Ez a végső lökés, ami a szegényeket a kiszolgáltatottakat, a rászorulókat a mélybe taszítja. S mindezt egyetlen tollvonással, méghozzá a „minőségi oktatás” álságos címkéje alá besorolva. Így marad jövő nélkül ki tudja, hány és hány gyerek.

De még ez sem volt elég: szigorítani fogja a közmunka feltételeit a kormány, 18 éves kor alatt senki nem léphet majd be a közmunka világába. Miután az Orbán-kormány (még Hoffmann Rózsa égisze alatt) a tankötelezettség korhatárát 16 évre csökkentette, meredeken nő a 18 éves koruk előtt az oktatási rendszerből kihullók száma. Ezzel párhozamosan az utóbbi években sokan közülük közmunkásként kezdtek el dolgozni. Ám ahelyett, hogy a kormány most eltörölné végre az tankötelezettség alacsony korhatárát, inkább tétlenségre ítéli azokat, akiket – legfeljebb 8 általánossal, bármilyen piacképes tudás nélkül – kivet magából a rendszer. Se iskola, se munka. Velük mégis mi lesz?

És nem csak az oktatásban folyik a károkozás.

Ott van még a megrendítő erejű adat, ami az egészségügy tragédiájáról beszél. Ma Magyarországon háromszor annyi amputációt végeznek, mint amennyi az uniós átlag. Az ok pedig egyszerű: egy combközépi amputációért többet fizet a biztosító, mint a végtag megmentéséért. Vagyis ma Magyarországon inkább levágják egy ember lábát, mint hogy egy kevésbé finanszírozott módszerrel megmentsék azt.

A kórházaknak gazdaságilag nem éri meg ezért, hogy ne tegyenek nyomorékká ma egy embert, ennek oka pedig még mindig (kormányokon átívelve) az, hogy az állami finanszírozási rendszer úgy, ahogy van, tragikus, pláne az érsebészetben. Azon túl, hogy mennyire tragikus és embertelen ez a rendszer, még a gazdaságossági szempontok alapján sem védhető, hiszen lehet, hogy egy amputáción spórol a kórház, de a beteg ezután nyilván kevésbé képes az öneltartásra, tehát  a valóságban jóval költségesebb levágni egy lábat, mint megmenteni azt. Annak, akin ezt a műtétet elvégzik, valahogy élnie kell a továbbiakban is. Miből? Hol és hogyan, kire szorulva, kinek a segítségében bízva? Ezekre a kérdésekre gondol-e bárki, amikor inkább az embertelen amputálás mellett dönt, mérlegeli-e, milyen szinten tesz tönkre egy emberi életet?

És ha sokkoló számból nem lenne elég: nem is olyan rég jelentette be Csepreghy Nándor, a Miniszterelnökség miniszterhelyettese, hogy a bürokráciacsökkentés jegyében 100 ezer ember kerülhet át a közigazgatásból a piaci szférába. Igaz, kicsit később Lázár János már csak 10-20 ezer ember leépítéséről beszélt. De arról nem szólt egyikük sem, hogy ezeket a köztisztviselőket és közszolgákat, akiket kivezetnek az állam szárnyai alól, semmilyen megnyugtató életpálya nem várja majd „odakint”. Átképzésükről semmi hír. Nem tudni, hogy honnan építik le őket, ahogy egyelőre azt sem látni, hogy a piaci szféra hol tudná felszívni a főleg adminisztrációs alkalmazottakból álló tömeget. Mindezzel természetesen a magyar állam (amely kirívóan sokat költ egyébként saját működtetésére), nem foglalkozik. Ha csökkenteni kell, akkor csökkentenek. Papíron a munkanélküliség így is elhanyagolhat tényező már számukra – miért is lenne gond, ha kicsit növelnék a számokat?

A fentebb felsorolt három probléma sokban különbözik egymástól. A lényegben azonban nem. Abban, hogy ez emberi élet – legyen szó egy végzettséget nem szerző fiatalról, egy amputált lábú betegről, vagy egy évtizedekig köztisztviselőként dolgozó emberről, aki munkanélküli lesz – semmit sem ér a jelenlegi kormánynak.

Ha érne, akkor ugyanis nem a helikopterezéssel, a népszavazással meg a milliókért vett halszagú Magyarország-dallal lennének elfoglalva, nem ezekre dobnák ki a milliókat-milliárdokat.

Hanem költenének mondjuk pénzt az oktatásra. Meg az egészségügyre. A munkaerő-piaci válságra nem a közmunka lenne a megoldás. De ma nem ezt látjuk. Évről évre kevesebb pénz jut ugyanis ezekre a területekre. Megoldások helyett fércelgetik az amúgy foszladozó rendszert, álmegoldásokkal, látszatcselekvésekkel próbálják elfedni a nyilvánvalót: ennek a kormánynak nincs kedve arra, hogy azokon az embereken segítsen, akikről egyébként előszeretettel szónokolnak úgy, hogy „mi magyarok”, meg „98 százalék”, meg egyebek.

Nem fontos nekik az, hogy a felnövő generációk életképessé váljanak, megfelelő tudással lépjenek ki a munkaerőpiacra, képesek legyenek eltartani magukat és családjukat.

Nem számít nekik, hogy ma Magyarországon emberek halnak meg kórházi fertőzésben, vagy mert nem jutnak megfelelő ellátáshoz, mert nincs a közelükben háziorvos, mert a kórház szétrohad a fejük felett, miközben az orvosok erőltetett menetben hagyják el az országot.

És nem számít nekik az sem, hogy 10-20-100 ezer embert tesznek utcára csak azért, mert látványosan akarják demonstrálni, hogy itt most épp bürokráciacsökkentés folyik, de még véletlenül sem az indokolatlanul sokat kereső miniszteri biztosok, államtitkárok és helyettes akárkik körében kezdik a leépítést, arra pedig már végképp nem akarnak figyelni, hogy ezeknek az utcára tett embereknek esélyük sem lesz majd a versenyszférában elhelyezkedni.

Milliókról beszélünk, akiknek a jövőjét, az egészségét, a munkához való hozzáférését korlátozzák. A társadalmi olló egyre nyílik, milliók élnek a létminimum alatt vagy annak a környékén, az esélyegyenlőségnek már a látszatát sem tartják fenn. És lehetne ma Magyarországról ennél apokaliptikusabb képet is festeni.

Lehetne, de minek? A saját bőrünkön, a gyerekeken, a nagyszülőkön, a szomszédokon és magunkon is látjuk, érezzük, mindennapi tapasztalat lett az, amit már nem tud elfedni egyetlen kormányszlogen sem. Az emberi élet ma nagyon keveset ér a Fidesznek, kevesebbet bármilyen helikopterezésénél, ibizai kiruccanásnál, kevesebbet egy színes fánkra szórt cukorgyöngynél.

Mert míg ezekre jut a milliókból és milliárdokból, méghozzá egyre több, egyre kevesebb szégyenkezés nélkül, addig a társadalmi javak fejlesztésére egyre kevesebbet adnak – bár igaz, szégyellni ezt sem szégyellik.

Az emberségességnek sajnos nincs hivatalos fokmérője. Ha lenne, akkor az Orbán Viktor nevével fémjelzett kormány teljesítményét nem lehetne nullánál többre értékelni.

 

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.