A szégyen politikája a baloldalon: aktivizmus másként?
A szégyenítés stratégiája nagyon sokszor visszaüt a baloldali aktivizmusban. De vajon jó-e egyáltalán valamire?
A szégyenítés stratégiája nagyon sokszor visszaüt a baloldali aktivizmusban. De vajon jó-e egyáltalán valamire?
A 20. század második felének elit érdekérvényesítési módszerei, a nemzetközi kapcsolatokra, a fontos emberekre és fontos ismerőseikre, az akadémiai tekintélyre alapuló módszerek nem működnek. Nincs tárgyalás, csak az erő, a legitimáció van.
Ha valaki depressziós (tanult vagy sem), nem neki magának kell ezt diagnosztizálnia, és nem neki kell a saját maga által felállított diagnózis alapján kezelnie a problémát, még akkor sem, ha ennek lehetőségéről egyébként előzetesen tájékoztatták.
De még így is az EU-tagállamok sereghajtói vagyunk.
A magyarok szerint a lakosság 41 százaléka él szegénységben, a többség saját bevallása szerint hónapról hónapra él. A legtöbben a Fideszt hibáztatják.
Pontosan ezért, az ellenállásnak csak politikai, „ellenkulturális” és szervezet szinten van értelme, úgy, hogy ugyanúgy egy világkép álljon szemben a Fidesszel. Minden más csak sebkenegetés és időpocsékolás.
A népesség alsó 40%-a aránytalanul keveset keres, de amíg az állam nem segít, a szegénység folyamatosan újratermelődik – mindig egy kicsit rosszabb helyzetbe kerülve.
A megadás nem válasz. A feladat a számvetés és a felkészülés.
A rendszerváltás óta regnáló kormányok is tettek eleget azért, hogy röhögjenek rajtuk. Akkor meg mi változott?
Magyarországon a legnagyobb a szegények és a gazdagok illetve a munkáltatók és a munkavállalók közötti feszültség az Európai Unióban.