Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Legyen a politikai vicc mindenkié!

Általános tapasztalattá vált a rendszerváltás után a volt keleti blokk társadalmaiban – így Magyarországon is – a politikai viccek elpárolgása a hétköznapi társalgásból. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy maga a műfaj megszűnt volna létezni, csupán egy tünete annak, hogy az emberek nem mesélik el egymásnak ezeket a vicceket akkor sem, ha időközben újak is keletkeznek. A jelenségről a San Diegói Egyetem szociológusa, Martha Lampland írt egy tanulmányt még 2014-ben – akinek egyik szakterülete a közép-európai, illetve a magyar kultúrtörténet -, február 27-én este pedig magyarországi látogatása alkalmával előadást tartott a témában a Budapesti Corvinus Egyetemen.

Lamplandet leginkább az a kérdés inspirálta vizsgálata során, hogy mi az oka a viccek árnyékba húzódásának. Mert bár kézenfekvő lenne azt gondolni, hogy a politikai humor az utolsó szovjet tankokra felpakolva velük együtt hagyta el Magyarországot, Lampland azért visszakérdez:

Hiszen az azóta regnáló kormányok is tettek eleget azért, hogy röhögjenek rajtuk, akkor meg mi változott?

A kutató állítása szerint sokkal inkább arról van szó, hogy a politikai és gazdasági változásokkal járó társadalmi változások összetetten hatottak az emberek életmódjára, ami részben abban a csapódik le, hogy óvatosabban, gyanakvóbban közelítenek a nyilvános humorizáláshoz, inkább megtartják maguknak a véleményüket.

Az amerikai szociológus négy alapvető okát látja annak, hogy az elnyomó politikai hatalom eltűnése önmagában miért elégtelen válasz a politikai viccek halálát pedzegető kérdésekre. Magyarázatának egyik sarokköve az a kollektív tudatban a rendszerváltás előtt élénken élő szembenállás volt, amely egyértelműen megkülönböztette a pártot a társadalom minden más tagjától. A pártra a nagy többség idegenként, kívülállóként tekintett: kis létszámú Döbrögik voltak ők sok Lúdas Matyi között. Ebben a felállásban pedig a vicc kohéziós ereje tudott érvényesülni, mert összekötötte az embereket a Döbrögikkel szembeni közösség vállalása. Az összekacsintások „üzemanyaga” pedig Lampland szerint a rendszer iránti elfojtott érzések ismétlődő felszínre törése volt.

A viccek fokozatos elmaradásának van egy egészen prózai oka is: mégpedig, az, hogy sem a kitalálásukra, sem az elmesélésükre nem maradt időnk. Lampland ezen a ponton megjegyzi, hogy a Kádár-rendszer távol állt a Marx által megálmodott állapotoktól, amelyben az embereknek minden nap más tevékenységre jut ideje, így van lehetősége a kiteljesedésre. Ugyanakkor azt még ezzel együtt is megengedhették maguknak, hogy a „vacsora utáni vitatkozás” idejét rászánják viccek kitalálására és mesélésére. A munkaidő utáni órák a pezsgő intellektuális élet ideje voltak, és ezek a már-már intézményesült szeánszok a poénok születésének ideális táptalajt biztosítottak. Ezt az állapotot a kapitalizmusban felváltotta az egzisztenciális bizonytalanság által fűtött állandó rohanás, az újabb generációk pedig már egyáltalán nem tapasztalhatták meg az előző éra tempóját, így a viccmesélésnek ez a konkrét kulturális formája lassan eltűnt.

Az időhiány mellett a kapitalizmus másik „mellékhatása” a társadalmi egyenlőtlenségek súlyosbodása volt. A vagyoni különbség nem volt ismeretlen fogalom a szocializmusban sem, ugyanakkor a társadalom nagy többsége stabil osztályképpel rendelkezett, tudta, hogy kikhez tartozik, és azt is, kiket kell vagy lehet kritizálni, bírálni, utálni. Mára az osztályszerkezetből adódó közös nevező kikerült az egyenletből. Lampland azt is hozzáteszi, hogy a változások velejárója az a Bourdieu által eufemizációnak hívott jelenség, amelynek lényege, hogy a kapitalizmus sikeres üzletembere nem ismeri a társadalmi tőkét a sikere kulcsaként, hanem inkább a saját tehetségének hajlamos tulajdonítani azt. A rendszerváltás egyúttal magával hozta a különbségek természetessé válását, ami azt eredményezte, hogy a viccek közkincsből fragmentált csoportok sajátjaivá váltak.

Kép forrása: Szomszédok forever/Facebook

A negyedik nagyon fontos különbség a két éra között a szociológus szerint az, hogy a kádári konszolidációt követő viszonylagos szabad légkör, és a hozzá társuló depolitizált közvélemény ideális környezetet biztosított a politikai humornak, hiszen a hatalom nevetségessé tételének – bizonyos mértékig – nem volt következménye. Onnantól kezdve, hogy a politikai részvétel nem fikció volt többé, igazi tétje lett a közügyekkel való foglalkozásnak, és nem létezett több a társadalmat összetartó közös cél: a túlélés, a párt kigúnyolása. A politikai dimenzióban nem létezik tovább a közös néplélek, mindenki mást tart felelősnek a problémákért: ki a kormányt, ki az ellenzéket, a piacot, az Európai Uniót, a bankokat vagy éppen a kisebbségeket.

Martha Lampland nagyon jól tudja, hogy miről beszél, hiszen maga is élt a 80-as évek Magyarországán – először cserediákként, majd terepmunkát végző kutatóként -, ugyanakkor elismerte, hogy a jelen viszonyairól és az aktuálpolitikáról nincsen átfogó tudása. Tanulmánya és eszmefuttatása ezzel együtt nagyon pontos képet ad a régi automatizmusait elveszítő magyar társadalom és a politikai humor viszonyáról. Mégis, ha próbára tesszük azt az állítását, miszerint a hatalom közös utálata nem köti össze többé az embereket, és rávetítjük ezt a magyar politika közelmúltjára, talán nem annyira egyértelmű a válasz, mint amennyire az az ő érveléséből következne.

Erre némiképp ellenpéldaként hozható a Kétfarkú Kutyapárt tevékenysége a 2016-os kvótanépszavazást megelőző kampányban, ahol is a párt természetéből adódóan a humor volt a mozgósítás fő eszköze. Ezzel még önmagában messze nem cáfolja Lampland állítását, az már azonban elgondolkodtató, hogy a viccpárt poénjai – nemzetközi figyelmet is érdemlően – minden bizonnyal hozzájárultak a szavazás érvénytelenségéhez. Ebből messzemenő következtetéseket nem érdemes levonni, ha viszont a humornak ilyen mozgósító ereje lehet, az már messze túlmutat azon, hogy egy társadalmon belül frakciók és köldöknézegető csoportok mesélik egymásnak a saját ízlésüknek megfelelő politikai vicceket.

Szintén a fentebb hivatkozott Deutsche Welle-cikk – amely egyébként az Orbán-rezsimmel szembeni ellenállás egyik utolsó bástyájaként hivatkozik a közéleti humorra – szólaltatja meg a népszerű magyar karikaturistát, Marabut, aki maga is úgy látta, hogy a politikai vicc meghalt 1990 után. Elmondása szerint maga is tett erőfeszítéseket annak érdekében, hogy rajzaival életben tartsa a közéleti humort, azonban szerinte a régi technikák az új politikai közegben egyszerűen nem működtek. Változást tapasztalt viszont az utóbbi időben: tapasztalata szerint megint ülnek az előző rendszerben mindennaposnak számító poénok.

Az mindenesetre könnyebben igazolhatónak látszik, hogy a politikai vicc nem tűnt el, csak behúzódott a kocsmákból, munkahelyekről a lakásokba, szűk baráti társaságokba, Facebook-csoportokba, na meg persze a szórakoztatóipar színpadára és a vidéki művházakba. A politikai kabaré ugyanis tovább él standup néven: éppen a múlt héten írt az AFP hírügynökség hosszabb cikket a hazai humoripar politikai vonatkozásairól, elsősorban persze Bödőcs Tibor Orbán-paródiáiról és a nagy sikerű „Gyere haza fiatal”- és „Nemzeti maradási iroda”-szkeccseiről. Az írásban is visszaköszön a hazai közhangulat megváltozása, ami rímel Marabu gondolataira: „Magyarország közép-ázsiai, posztszovjet, illiberális atmoszférája megérett a paródiára” – nyilatkozta az AFP-nek Bödőcs.”Én mindezt megpróbálom nevetségessé tenni, hogy aki hisz a propagandának, újra átgondolja a véleményét” – mondta a humorista egy 500 néző előtt tartott, dunakeszi fellépése után a hírügynökségnek.

Az utolsó tagmondatban pedig ott vannak a kulcsszavak: 500 néző előtt tartott fellépése után. Bödőcsre ugyanis nyilván az vesz jegyet, aki amúgy is vevő a kormányellenes humorra, és a Facebookon is azokhoz jut el, akik követik őt, vagy azok, akinek az ismerősei lájkolják. Így például azt sem szabad túlgondolni, hogy Bödőcs londoni előadását a csalódott elvándorolt magyarok, együtt lélegezve, szinte eksztázisban hallgatták végig.

A jól művelt politikai humor lényege azonban pont az lenne, hogy áttöri az ellenkező vélemények és a félelem üvegplafonját, és nem szorul buborékokba. Ékesen példázza ezt Bödőcs egyik anekdotája, amely szerint egy kis vidéki kultúrházban esedékes fellépése előtt a szervezők a kezüket tördelve könyörögtek neki, hogy a kormányt ne ekézze annyira hevesen, mert itt fideszes a polgármester. Mire ő széttárta a karjait:

„De hát hol nem az, b*szd meg?”

A magyar politikai vicc tehát biztosan létezik ma is, a kérdés csak az, hogy lesz-e újra mindenki közös tulajdona.

Olvass tovább!