Mi a baj a piacgazdasággal? IV.: Piac és emancipáció

A baloldal és a piacgazdaság viszonya némiképp mindig is ellentmondásos volt. Az elmúlt két évszázad során számtalan olyan baloldali irányzat akadt, amelyek a piaci mechanizmusokban az emancipáció, és a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolásának eszközét látta. Ilyenek voltak például az úgynevezett ricardiánus szocialisták a 19. században, akik David Ricardo brit közgazdász tanai nyomán úgy vélték, ha a gazdaság megszabadul a feudális tulajdonviszonyoktól, akkor a valóban szabad piacok a javak igazságos és hatékony elosztásához vezetnek majd. A 19. század olyan radikális baloldali gondolkodói is, mint az anarchista Proudhon – bár kritikus volt a korai kapitalizmus rendkívül egyenlőtlen tulajdonviszonyaival szemben – hitt a független termelők közti szabad, és lényegileg piaci jellegű árucserében és annak egyenlősítő hatásaiban.

Egyenlőség, szolidaritás, demokrácia - baloldali értékek, amelyekről azonban a baloldali liberálisoktól az anarchistákig, az ökomarxistáktól a szocialistákig mindenki mást gondol, és mindenki teljes meggyőződéssel hirdeti a maga igazát.

A Kritikai alapozó sorozatot azért indítottuk el, hogy túllépjünk azon a vitakultúrán, amely abból áll, hogy jelszavakat és könyvcímeket dobálunk egymásra a másik, vagy akár a saját álláspontunk gondos megértése és mérlegelése helyett. Ahelyett, hogy végső ítéletet mondanának bizonyos kulcskérdésekben – a társadalmi egyenlőtlenségektől a feminizmusig –, a sorozat cikkei körüljárják a különféle baloldali álláspontok érveit és előfeltevéseit, és kiindulópontokat adnak a további gondolkodáshoz.

Hogy a világot megváltoztatni kell és nem értelmezni? Hogy nem okoskodni kell, hanem cselekedni? Ez igaz. Csakhogy biztosan kudarcra vagyunk ítélve, ha eközben nem igyekszünk megérteni a társadalmi valóságot, amellyel szemben állunk, és az értékeket, amelyek felé törekszünk.

A 19. század végén Marx volt az, aki a legszisztematikusabb kritikának vetette alá a piaci árucserét, ám az őt követő marxizmusok és a belőlük kialakult szociáldemokrácia már sokkal megengedőbbek voltak a piac intézményével szemben. A 20. század során az úgynevezett piaci szocializmus élesztette fel a piac egyenlősítő potenciáljába vetett hitet, míg a ’68 mozgalmai nyomán kialakult radikális baloldali elméleti irányzatok – mint az autonomizmus vagy az értékkritika – Marx kritikai meglátásait elevenítették fel és gondolták tovább.

Hogyan fér tehát össze a piacgazdaság a baloldal programjával? Milyen szerepet szánnak a mérsékeltebb és radikálisabb baloldali irányzatok a piacnak a társadalmi igazságtalanság felszámolásában és az emancipált társadalom létrehozásában? A cikksorozat befejező részében ezt a kérdést tekintjük át.

Kezdjük a legmérsékeltebb baloldali irányzatoknál, a baloldali liberalizmusnál és a szociáldemokráciánál. Ők alapvetően úgy vélik, a piacgazdaság melletti hatékonysági- és szabadságérvek megállják a helyüket. A kapitalizmus keretei között működő piacgazdaság jelenlegi formájában nem szorul gyökeres átalakításra. Mindössze azt a helyes gazdaság- és szociálpolitikai csomagot kell megtalálni, amely gátat vet a piac túlkapásainak.

A baloldali liberális és szociáldemokraták szerint a megfelelően szabályozott piac azonban hasznos eszköze lehet a társadalmi javak hatékony elosztásának, a termelékenység növekedésének és így tovább.

Ehhez képest egy radikálisabb álláspontot képviselnek az úgynevezett piaci szocializmus (market socialism) képviselői. Szerintük a piac ugyan központi szerepet kell, hogy játsszon egy igazságos és egalitárius gazdasági rendszerben, ám ahhoz, hogy a piac valóban emancipatorikus célokat szolgálhasson, a piacgazdaság működésének háttérfeltételeit – mindenekelőtt a kapitalista tulajdonviszonyokat – gyökeresen át kell alakítani.

Ahogy e nézet egyik legjelentősebb képviselője, John E. Roemer megjegyzi: sokan úgy vélik

„egy hatékony gazdaság megköveteli mind a vállalatok magántulajdonát, a javak és szolgáltatások piaci elosztását, és a politikai demokráciát. Az én nézetem szerint a javak piaci elosztása és a versengő politika szükséges, de a vállalatok magántulajdona nem”. [1]

A piaci szocializmus a kapitalista tulajdonviszonyok gyökeres átalakítását – például a vállalatok dolgozói, szövetkezeti vagy társadalmi tulajdonba vételét – tartja szükségesnek ahhoz, hogy a piac bármiféle emancipatorikus funkciót betölthessen.

A nem piaci szocialisták, különféle marxisták és más radikális baloldaliak ennél is korlátozottabb szerepet szánnak a piacnak a gazdaság működtetésében. Érvelésük szerint még ha a megfelelő szociálpolitikai intézkedések vagy a termelőeszközök tulajdonviszonyainak megfelelő kialakítása biztosítja is, hogy a piaci elosztás mindig igazságos maradjon, a piac személytelen uralma megmaradna.

Ezt a problémát a Piac és szabadság témaköre kapcsán tárgyaltuk: azt, hogy miféle javak milyen áron érhetők el, a piac nem kollektív megfontolásoktól és közös társadalmi döntésektől, hanem a piaci mechanizmusok vak hullámverésétől teszi függővé. Az, hogy a piacon hozzájuthatok-e azokhoz a javakhoz, amelyekre szükségem van élettörekvéseim megvalósításához, nem függ attól, hogy mi társadalomként közösen hogyan döntünk a javak elosztásáról, miféle alapelvekre építjük közös társadalmi életünket. Egyesek számára ez a szabadság megtestesült ideálját jelentheti, hisz így a „közös döntés”, vagyis más emberek értékítélete és világnézetei nem szólnak bele abba, hogy én miként folytassam az életem – ezt kizárólag az dönti el, hogyan sáfárkodom saját erőforrásaimmal.

Ez azonban nem igaz. A piacon a javak és élettörekvések elérhetősége ugyanúgy a közhangulattól, a fogyasztók és termelők döntéseitől és kívánságaitól függ, mintha ezek közös demokratikus döntés tárgyát képeznék. Ám míg ideális esetben egy demokratikus döntéshozási helyzetben e közös döntésben mindannyiunknak egyenlő szava van – a kiszolgáltatott kisebbségeket pedig speciális intézkedések védik – addig a piac személytelen „döntéseire” a vagyonosabbaknak nagyobb ráhatásuk van, a kiszolgáltatottak, a piaci mechanizmusok kárvallottjai pedig nem tudnak kihez fellebbezni.

A piac vak mechanizmusainak így mindannyian ki vagyunk szolgáltatva. E piaci folyamatok – személytelenül bár, de – uralkodnak felettünk, meghatározzák, milyen élettörekvések érhetők el, valósíthatók meg számunkra. A piac e személytelen uralma mindaddig fennáll, amíg a javak elosztását a piac határozza meg – tehát a szociáldemokrácia és a piaci szocializmus körülményei között is. Ezt a típusú problémát vetik fel a piaccal kapcsolatban az olyan kortárs radikális baloldali gondolkodók, mint az értékkritikai iskola tagjai – mindenekelőtt Robert Kurz –, Moishe Postone, de Marx is hasonló megfontolásokat vet.

Éppen ezért szerintük a piac működését vagy meg kell szüntetni, vagy olyan mértékig kell szabályozni, demokratikus felügyelet alá vonni, ami véglegesen felszámolja ezt a személytelen uralmi struktúrát.

Milyen alternatíva képzelhető el azonban a piac elosztó mechanizmusával szemben? Egy gyakori elképzelés szerint a baloldal egyetlen válasza erre a kérdésre a központosított tervgazdaság. Erről a fajta gazdasági modellről azonban a huszadik század névleg szocialista pártállami diktatúrái kapcsán sok tapasztalattal rendelkezünk és pontosan tudjuk, hogy azok jellemzően igen rosszul szerepelnek a hatékonyság vizsgáján.

A gazdasági hatékonyság fogalmával a Piac és igazságosság című cikkben foglalkoztunk, ahol megállapítottuk, hogy a társadalmi intézmények első erénye nem a hatékonyság, hanem az igazságosság. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a hatékonyság kérdése érdektelen lenne. Bár egy nem hatékony gazdasági rendszer lehet igazságos, igen valószínű, hogy egy szélsőségesen nem hatékony rendszer egyúttal igazságtalan is lesz, például mélyszegénységet, nélkülözést termel. A hatékonyság kérdése nem mellékes, bár az igazságossághoz képest másodlagos.

A központosított tervgazdaság azonban nem az egyetlen alternatíva a piaccal szemben. Gondoljuk meg a következőt: a piac voltaképpen nem más, mint egy intézmény, amely biztosítja a kommunikációt a gazdasági javak termelői és fogyasztói, a társadalom tagjai között. Ez a kommunikáció a piac árképzési mechanizmusain keresztül valósul meg. Ám nem ez az igények kommunikációjának, közvetítésének egyetlen lehetséges módja. Furcsa is lenne, ha valaki így gondolná ezt a kommunikációs technológiák robbanásszerű fejlődésének korában.

Valóban, a közösségi média, a „big data”, a mesterséges intelligenciát használó adatfeldolgozó algoritmusok korában ne találhatnánk új eszközöket arra, hogy megvalósítsuk a kommunikációt a termelők és a társadalom tagjai között? Természetesen egy ilyenfajta megoldás felvázolása távol esik ennek az elsősorban társadalomelméleti célú írásnak a hatókörétől és az én személyes kompetenciámtól is.

Mindössze a feladat természetére szeretném itt felhívni a figyelmet:

a piac alternatíváinak megtalálása annak a feladatnak a megoldását igényli, hogy miként kommunikálhatnak egymással a gazdaság szereplői a piac közbeiktatása nélkül. Ennek kétségtelenül nem a központi tervezés az egyetlen módja.

A piacgazdaságnak számos kritikája létezik a baloldalon, némelyik igen mérsékelt – mint a baloldali liberalizmus és a szociáldemokrácia kritikái –, mások radikálisak – például a marxista kritika. Abban azonban mindannyian egyetértenek, hogy a piaci mechanizmusok bizonyos mértékű demokratikus társadalmi felügyeletre szorulnak. A társadalom tagjainak joguk van közösen dönteni arról, hogy meddig terjedjen a piacok uralma, e piacok milyen feltételek mellett működhetnek, hol szeretnék kihasználni a piac előnyeit – például a gazdasági hatékonyságot – és életük mely területeit nem kívánják alávetni a piac személytelen uralmának.


Felhasznált irodalom:
Elizabeth Anderson, „The Ethical Limitations of the Market,” Economics and Philosophy 6, no. 2 (1990): 179–205
Isaiah Berlin, „A szabadság két fogalma,” in Négy esszé a szabadságról (Budapest: Európa, 1990).
Ronald Dworkin, Justice for Hedgehogs (Cambridge, MA: Belknap, 2011).
Forrai Gábor, Amit ingyen megtehetsz, megteheted pénzért is: Jason Brennan – Peter M. Jaworski: Markets without limits. Moral virtues and commercial interests. Routledge, New York és London, 2016. Műút.
Friedrich A. Hayek, The Results of Human Action but not of Human Design. In Uő: Studies In Philosophy, Politics And Economics. (London: Routledge, 1967). 96–105.
Friedrich A. Hayek, Út a szolgasághoz. Ford. Mezei György Iván. (Budapest: Közgazdasági és jogi könyvkiadó, 1991)
Isztin Péter, Radikális piacok Eric Posner — E. Glen Weyl: Radical markets. Uprooting capitalism and democracy for a just society. Princeton University Press, 2018. Műút.
Frank Lovett, A General Theory of Domination and Justice (Oxford: Oxford University Press, 2010).
Lukács György, Történelem És Osztálytudat (Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1971).
Karl Marx, A Tőke: A Politikai Gazdaságtan Bírálata (Budapest: Szikra, 1955), http://mek.oszk.hu/04700/04724/04724.pdf.
Philip Pettit, „Freedom in the Market,” Politics, Philosophy & Economics 5, no. 2 (2006): 131–49.
Moishe Postone, Time, Labor and Social Domination: A Reinterpretation of Marx’s Critical Theory (Cambridge: Cambridge University Press, 1993).
John Rawls: Az igazságosság elmélete. Ford. Korkovai Zsolt. (Budapest: Osiris, 1997).
John E. Roemer: Can there be Socialism after Communism? Politics & Society, 20, no. 3 (1992), 261–276
Michael Sandel, What Money Can’t Buy: The Moral Limits of Markets (New York: Farrar, Straus and Giroux, 2012).
Debra Satz, Why Some Things Should Not Be for Sale: The Moral Limits of Markets (Oxford: Oxford University Press, 2010)
Matt Zwolinski, „A Libertarian Case for the Moral Limits,” Georgetown Journal of Law and Public Policy 13 (2015): 275–88

[1] –  John E. Roemer: Can there be Socialism after Communism? Politics & Society, 20(3). 261. Roemer újabb nézeteiről a piaci szocializmus kapcsán lásd itt.

Olvass tovább!